Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 11. szám · / · SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKÍJ: SZÍNVÁLTOZÁS

SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKÍJ: SZÍNVÁLTOZÁS
Regény (4)
KRIZANTÉM-CSOKROK

Másnap a naptól csontig sült és a tengeri szelektől sóban konzervált Tahtar-Csebincev, a cigány hordár, aki sovány volt, mint egy mezei tücsök, és olyan bajusszal dicsekedhetett, mint a kínaiak a teás dobozokon, egy nagy csokor ojtott krizantémmal kapaszkodott felfelé a városkából a pihenőre: ő maga egészen fekete, a virágok fehérek.

A csokrot lefelé és magától eltartotta, és eléggé közömbös arckifejezéssel szippantgatott görbe pipájából. Annyiszor járt már itt, hogy most csak a földre nézett és gondolkodott.

Szitált az eső, és a tengertől a hegyekhez pompás négyszínű szivárvány ívelt, - híd az elemek között, amelyeket hivalkodón választott most széjjel Alexéj Iványcs; és a szivárvány egyik végével valami nehéz teherrel megrakott bárkára támaszkodott, amely annyira ragyogni kezdett minden vitorlájával, mintha tüstént felrepülne az égbe, a másik végével pedig - egy csomó magas topolyára, amelyek most egyszerűen mesékből vett fákká lettek.

A pihenőn Tahtar a Schmidt-villához igyekezett. Az összes villák itt a szemei láttára épültek, és minthogy örökösen a parton ácsorgott, tudta és arra is emlékezett, milyen anyagot szállítottak fel mindegyikhez, kinek a lovain, mikor volt ez, melyik pallér épített, mennyivel fizették túl, mennyi kölcsön van valamelyik villán és melyiken nincs még egyáltalán kölcsön, - vagy mert a gazdája rendkívül gazdag, vagy mert rendkívül buta, - milyen nyaralók laktak ebben és ebben a villában, ebben és ebben az évben, és miért mentek a következő évben egy másik villába és még sok mindenfélét; és ez a rengeteg sok tudás különleges viszonyba hozta Tahtart az őt környező világgal: volt benne leereszkedő szeretet és eléggé élénk érdeklődés is néha, de egyáltalán semmi tisztelet.

Natálja Ljvovna a balkónon állt, a szivárványnak tengerbe merülő végét nézte, látta, amint valamilyen tatár egy csomó krizantémmal belépett az udvarba, a kiskapunál beszédbe elegyedett Ivánnal (aki fejével a balkón felé biccentett, lábaival pedig a rátapadó Hektort rugdosta félre), azután egyenesen feléje indult, hátrafelé tartva és fark gyanánt egyenletesen csóválva tölgyfabotját.

Rövid, cserzett zekében volt, kikopott báránybőr-gallérral, és öreg sapkában; s amint közeledett, erősen szétvetette a térdeit és mélyeket húzott pipájából - már csak kevés dohány maradt benne, és kár eldobni.

«Milyen gyönyörű virágok! Feltétlenül veszek!», - gondolta Natálja Ljvovna; de mikor Tahtar a balkón alá ért, alig emelintve meg sapkáját, egyet biccentett a fejével, előrenyujtotta csokrot, nagyon sokatmondón ránézett kutyaszerűen üveges-sárga, ravasz szemeivel és mindehhez röviden hozzáfűzte:

- Neked!

- Hogy-hogy? - Natálja Ljvovna elvette a virágokat és megkérdezte: - Mennyit akarsz értük?

- Nem kelleni pénz... Neked! - ismételte Tahtar nyugodtan, még kifejezőbb pillantással.

- Ah, szóval «bukéta»!... Akkor hát nem nekem szól, - összetévesztesz valakivel. Fogd.

- Neked! - hátrált egy lépéssel Tahtar, mindent megértő mosollyal rezzentve meg kínai bajuszát.

- Mit nem gondoltál ki! Persze, hogy nem nekem! Vedd csak vissza!

- Miért nem neked?... Miért vissza?

Tahtar felhúzta keskeny vállait, még horgasabbra görbítette hosszú, hajlott és fekete orrát és kiduzzasztotta mindkét ajkát; sárga szemei pedig annyira talányosak lettek, hogy Natálja Ljvovna végül megkérdezte:

- De hát kitől?

Hirtelen ráeszmélt valamire: úgy tetszett neki, hogy a csokor attól van, akire gondolt (mert tényleg gondolt valakire), attól, akit bár tudta, hogy hiába vár, mégis csak várt (mert bizonytalanul és meggyőződés nélkül várt rá) - és íme, elérkezett, beállt a pillanat, - és képtelen volt uralkodni magán és elpirult az örömtől; Tahtar pedig hozzáhajolt borotválatlan állán őszbe vegyülőn fekete, keskeny arcával és titokzatosan mondta, mintha jósolni készült volna:

- Gazdag ember!

- Idegen?... A szállodából?

- Ha idegen, ki tudni: gazdag ember, szegény ember? - És ismét jelentőségteljesen rásandított.

- Szóval, helybeli?

- Persze, helybeli.

E pillanatban a konyhaajtó kinyílt és feltűnt Ungyína Kárlovna kíváncsi, szemöldöktelen, ragyás, vörös és izzadt arca, az ablakban pedig, csaknem ugyanakkor megjelent apjának csupasz és szintén vörös feje; - de nem ezért hajította vissza Natálja Ljvovna a csokrot Tahtarnak: még ha valahol egyedül is találkozott volna vele séta közben Tahtar, - ugyanígy repült volna belé a csokor.

Mikor Tahtar felkapaszkodott a Schmidt-villához, arra gondolt, hogy a kisasszony, akihez küldték, magától is ad valami borravalót neki, ő meg azután elbeszél valami meghatót: «Itt a tél... Vendég nincsen... Hegedülünk, ha van lakodalom... de mindennap van talán lakodalom?... Hova forduljak? Sok a gyerek... Mit fognak enni?... Három palacsinta - tíz villa...» - még mond valami effélét és a kisasszony, - mindegyik kisasszony jó, mert mindegyik buta, - megtoldja a borravalót néhány garassal.

De mikor a csokor belé repült, nem tudta, mitévő legyen.

Felemelte, megnézte, azután Natálja Ljvovnára nézett csillogó szemfehérjékkel, botjával végighúzott az ott lábatlankodó Hektoron, még valami utolsót akart mondani, de amikor látta, hogy a kisasszony már bement a balkónról a szobába, a fehér krizantémokat hozzávágta Hektorhoz és a villából kilépve, erősen bedurrantotta a kiskaput.

Amint lefelé ment a városkába, csak úgy dúlt-fúlt mérgében: dühös volt az egyhangú esőre, a síkos útra, a pompás szivárványra, a fehér virágokra, a buta kisasszonyra, de legjobban Fjódor Makúhinra, aki őt küldte.

Egy órával később azután, mikor már az eső is elállt és a nap is lenyugvóban volt a bükkök terebélyes koronáin a Tas-Burun csúcsán, és a tenger felett, közvetlenül a horizontnál, már aranylani kezdtek az örökkévaló (hasztalan még állítani is, hogy nem örökkévaló), örökkön-örökké ott pihenő felhők, - lent feltűnt egy másik alak, de már nem cigány és nem tatár, hanem orosz, köpcös testtel és széles, vörös szakállal, nyilván házmester vagy kertész valamelyik parti villából (nem a városkából jött, hanem a part felől, erről az oldalról). Botra támaszkodott és meg-megállt, hogy kifujja magát, minthogy az út nagyon meredeken emelkedett; és állandóan felfelé nézett, - sok van-e még hátra.

Mikor közelebb ért, a Schmidt-villából látták, hogy arrafelé tart és hogy arca és alakja rendkívüli ügybuzgóságot fejez ki. Bal kezében valami fehéret tartott, de hogy ez is csokor, még nem lehetett határozottsággal állítani; csak annyi volt megállapítható, hogy ez a valami fehér csomagolópapírba van csavarva és látszatra könnyű.

Mikor pedig bejött a kiskapun és körülnézett, hogy kihez fordulhatna felvilágosításért, és az őszibarackfák keresztárkában megpillantotta Ivánt és hozzálépett, - Natálja Ljvovna túlzott szomorúsággal mondta apjának:

- Természetes, hogy megint csokor!... És már rá is jöttem, hogy kiktől: tegnap Alexéj Iványcs megismertetett három bolonddal; bizonyos, hogy tőlük.

Mikor pedig a széles szakállú kertész (lila kabátban és bársonyszegélyű sapkában, amilyent Martyn hordott) szintén a balkón felé irányította a lépteit, Natálja Ljvovna unszolni kezdte apját:

- Papa, kergesd ki!... Semmi pénzért sem megyek le hozzá! A másik csokrot elhajítottam, - és nagyon fáj a karom, - most még egy...

- Ahá!... Jól van! - mondta az ezredes fenyegetőn és feltette sapkáját.

És kilépve a balkónra a vörös elé, szigorúan dörgő hangon megkérdezte tőle:

- Kit keresel, kedvesem?

Az levette a sapkáját és odanyujtotta a csokrot:

- Ezt küldték... a kisasszonynak...

- Vagyis a leányomnak... Kicsoda?

- Igenis... a gazdám, - Grecsulévics földbirtokos.

- Hm... földbirtokos?...

Az ezredes az ablakra sandított, köhintett és lassú töprengéssel lement a balkónról.

- Leányom beteg... ezért...

Egyáltalán nem tudta, hogy mit kezdjen a földbirtokos csokrával. Néhány lépést tett az ösvényen, megvakarta orrtövét... A vörös ment utána.

- Hm... földbirtokos... Állandóan itt lakik?

- Igen... Amott van a villája... a lejtő mögött, innen nem látható... a parton.

- Ahá!... Csa-lá-dos? (Még néhány lépést előre.)

- Dehogy is... Nőtlen.

- Úgy... Szolgál valahol? Nem hivatalnok?

- Nem, csak otthon... a gazdaság körül foglalatoskodik.

- Ide figyelj, kedvesem... (Ezt már a kiskapu előtt.) A leányom beteg, ezért... - Kivette erszényét, sokáig turkált benne, végre talált egy húszkopékást. - Nesze!... Ami pedig a csokrot és a többit illeti... mondd, barátom, ho-ogy... átadtad! Csak nem magának a kisasszonynak személyesen, minthogy beteg... Érted? - Beteg!... Le is teheted itt valahová... Így... Most isten veled!

Sem a ház ablakaiból, sem a balkónról nem volt látható, hogyan beszélgetett az ezredes a vörös kertésszel; mikor pedig visszatért, Natálja Ljvovna nyilvánvaló kíváncsisággal megkérdezte:

- Nos, kitől?

- Valami... Grecsulévics, - föld-bir-to-kos!

- Persze, - amint mondtam! Egyike annak a háromnak... lovaglóostorral, lovaglócsizmában... És milyen virágok?

- Még csak meg sem néztem... Bár, ha kíváncsi vagy... Valahol ott fekszik a kertben - küldd érte Ivánt.

Iván behozta a csokrot; szintén óriási krizantémok voltak, csak rózsaszínűek.

- Milyen gyönyörűek! - lelkendezett Natálja Ljvovna és az asztalra állította őket egy vázába.

- Mindjárt hoznak még egyet, - meglátja! Összebeszéltek! - erősítgette Ungyína Kárlovnának.

De a mogorva Makár Makúhinnak nem jutott eszébe, hogy csokrot küldjön.