Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 10. szám · / · FÜST MILÁN: CATULLUS

FÜST MILÁN: CATULLUS
Szomorújáték négy felvonásban (3)
HARMADIK FELVONÁS

Előcsarnok Metellus házában. A háttérben bejárat az ebédlőbe. Az előtérben asztal, kerevetekkel és székekkel. Szolgaszemélyzet jár ki-be az ebédlőbe asztalneműekkel, virágokkal. - Clodia és Ferox.

Clodia: Az uram idekinn fog vacsorázni...

Ferox: Avval a bizonyos Catullussal?

Clodia: Vele.

Ferox: És te benn?

Clodia (idegesen): Ne kérdezz...

Ferox (menni akar.)

Clodia (utánaszól): Borokról gondoskodj, - hallod?

Ferox: Nyugodt lehetsz.

Clodia: Ide gyere!

Catullus és Clodius (balról bejönnek és a szin balsarkában állva nézelődnek.)

Clodia (Feroxhoz): Ehhez az asztalhoz semmi virágot... A vacsorát csak akkor, ha kérik. Megértettél? (A hangja elhal. - További utasitásokat ad Feroxnak. - Ezalatt):

Clodius: Az ott az ebédlő...

Catullus: És mi ketten?

Clodius: Idekinn...

Catullus: Mért éppen itt?

Clodius: Kimondott kívánsága. (Gúnyosan): Egyedül akar lenni veled.

Catullus (kedvetlenül): Úgy is jó.

Clodius: Még jobb! A jó levegőn! (Nevet.)

Clodia (elbocsátja Feroxot. - Feléjük fordul.)

Catullus (Clodiához): És te?

Clodia (nem felel. - Ott állnak egy ideig szótlanul.)

Catullus (halkan): Még mindig rosszul vagy?

Clodia (halkan): Beteg vagyok.

Clodius: Milyen nyugtalan vagy!

Catullus: Hagyd őt most.

Clodius (Clodiához): Neked ma még dolgod van, - el ne felejtsd!

Clodia (sápadtan, tompán): Tudom.

Catullus (szeliden): Mi dolgod van?

Clodius (halkan, behatóan): Egy pár barátságos szót az öregasszonynak, - az csak nem árt? (Catullushoz fordul): Igazam van?

Catullus: És rendesebben kell kinézni, - nagyon sápadt vagy!

Clodius: Gyere, gyere... (Magával vonja Clodiát.)

Catullus (még egy pillantást vet a terepre, eltünődve. - A szolgák odabenn halkan énekelni kezdenek.)

Clodius (visszafordul érte): Gyere Catullus, - nem jó, ha itt találnak...

Catullus: Hol jövök én itt majd be?

Clodius: Oda se neki! (Behatóan): Mintha az utcáról jönnél...

Catullus (elmerülve): Ő úgy szereti a táncot?

Clodius: Bolondja, persze.

Catullus (szórakozottan): No és?

Clodius: Majd tánc után... (Beszélgetve kimennek. - A szín üres, - csak a háttérben látni szolgákat jönni-menni.)

Ferox (felbukkan a háttérben, - kezében bot van): Hallod ott? Mi lesz avval a borral?

Egy szolga (kiszalad.)

Ferox: Kézmosókat ide és hűtőt!

Első szolga (a bal háttérben a másikhoz, halkan): Látod azt a botot?

Második szolga: Úr lett belőle!

Ferox (egy kancsót vizsgál): Azt hazudod, hogy írni tudsz - és nem tudod felírni neki, hogy milyen bort küldjön? - Mafla!

Egy szolga (Feroxhoz): Jön ide virág?

Ferox: Már mondtam! (Mélyen bókol): Matróna!

Metellus és Flavia (jobb oldalról beszélgetve jönnek. - Ferox visszavonul.)

Flavia (felemelte az egyik drapéria szövetét): Moly!

Metellus: Dögöljön meg!

Flavia (mintha nem hallotta volna): És kinek a gondja? - Ki fog újat szőni?

Metellus: Azt is tudjuk. (Szünet.)

Flavia: Nem lehet ám délben felkelni, aki rendes házat akar vinni...

Metellus (nyersen): Mit akarsz tőlem ezekkel az apró keserveiddel? Moly! - Rozsda! Léghuzat! - Mi az Isten csudáját kell még itt meghallgatni?

Flavia: És hogy tönkremegyünk? Az is apróság? (Leül.) Hányszor fizetted ki az adósságait?

Metellus: Holnap elmegy...

Flavia: Hála Istennek. (Szünet.)

Metellus (gúnyosan): Mindjárt másként fogunk élni...

Flavia: Úgy van.

Metellus: Anya és fiú? (Dühödten nevet.)

Flavia: Apróságok, mondod, - jó! De lehetett ezt kitartani? Vagy lehet leírni, hogy ez milyen volt? (Szünet.) Szanaszét hagyni mindent! - Ha kérdezem, nem néz a szemembe, - ha kölcsön adnak valamit, tönkreteszi...

Metellus (fel-le járt. Egy elejtett virágot felvesz az utból): Talán el sem hiszed, hogy elmegy... (A virágot szagolgatja.)

Flavia: Őgyelegni, - figyelni, - azt tudott... (Szünet.)

Metellus (a virágot szagolgatja, - szórakozottan): És ha megbolondulnék?

Flavia: Egy nappal idősebbek volnánk, fiam, - az volna jó!

Metellus: Csak aztán ne sajnáld! (Elhajítja a virágot.)

Flavia (egy szolgát intett magához): Te gyere csak!

Első szolga: Parancsolj!

Flavia: Azt a bort, amit öreg gazdád szeretett, - emlékszel?

Első szolga: Emlékszem, Matróna...

Flavia: Menj a kulcsárhoz, felhozol néhány üveggel... (A szolga megy. - Utánaszól): És felírod!

Metellus (ámulva figyel): Evvel akarsz megvesztegetni?

Flavia (nem néz rá): Apád is szerette a bort...

Metellus (elborulva): Úgy!

Flavia: És nem férfi, aki nem szereti...

Metellus (keményen): Hát, - okos vagy! Csak egy kicsit egyszerű az eszed!

Flavia: Mondod eleget, hogy ostoba vagyok...

Metellus: Pecsenyéket, bort, - mit még? Teli akarsz tömni?

Flavia (nem néz rá): Már enni sem akarsz?

Metellus: És a lélekkel mi legyen? Vagy azt rá lehet bízni a viharra?

Flavia: Ne folytassuk, fiam...

Metellus: És ezt nevezitek ti anyaságnak? (Dühödötten jár fel-le.)

Flavia (csendesen): Ki mersz ilyet ejteni a szádon? (Feláll): Mit vétkeztem?

Metellus (folytatja, - mímelve az anyját): Hogy az én fiam így mer beszélni velem?

Flavia (indul kifelé.)

Metellus (feléje fordul): Mit vártál a fiadtól, ha egyszer ilyen pofával hoztad a világra?...

Flavia (megáll, szinte nyugodtan): Nem félsz az Istenektől?

Metellus (hirtelenül összetörve): Menj szépen aludni... (Szomoruan): Szerencsétlen vagyok, - no!

Flavia (megtörten): Milyen jó ezt hallani nekem...

Metellus: Menj aludni, - éjszaka van.

Flavia (hisztérikus iszonyattal): Nem hagylak itt! (Szünet.)

Metellus (szeliden): Mi van veled?

Flavia (görcsösen kapaszkodik a fiába): Félek!

Metellus: Megint telebeszélték a fejed?

Flavia (megtörten): Fiam.

Metellus: Ejnye, ejnye! (Szeliden): Szabad így belekapaszkodni valakibe? - Hogy se élni, se halni ne tudjon?

Flavia (tompán): Igazad van. (Elengedi.)

Metellus: Megint itt volt a spanyol?

Flavia (tompán): Itt.

Metellus: Mit akarsz még tőle? (Szünet.) Vagy keseríteni akarsz mindenáron? Nekem senkim a világon... És neked sincs. (Mint egy gyerekhez): Nekünk nem szabad egymást keserítenünk...

Flavia (tompán): Igazad van, fiam.

Metellus: Menj aludni.

Clodia (bejött, megállt a háttérben.)

Metellus (szeliden, Clodiához): Nem zavarsz.

Clodia (előrejön.)

Metellus: Csak bátran, bátran.

Clodia: Üdvözöllek, matróna...

Metellus: És milyen szép vagy!

Flavia: Holnap utazol?

Metellus (az anyjához): Nyugodt lehetsz, - esküszöm!

Clodia (mosolyog): Ha minden jól megy, matróna...

Flavia: Akkor sok szerencsét kívánok neked! (Szinte hízelkedve): És adja Isten, hogy másutt szerencsésebb légy!

Clodia (mosolyog): Adja Isten!

Flavia: Én nem haragszom rád... (A ruhájához nyúl): Én csak arra kérnélek... (Szünet.)

Metellus (kurtán): Arra kér, hogy te se haragudj rá.

Flavia: Nemcsak. Hanem hogy úgy menj el, - hogy az én fiam ne nagyon szomorkodjék...

Metellus: Erre őt kéred? (Dühödötten nevet.)

Flavia (ruhája szélét simogatja): Úgy-e megteszed? - Egy asszony sokra képes. (Felemeli a fejét): Ha akar. (Bólint): És Isten áldjon! (Botjára támaszkodva kifelé megy. - Csend.)

Metellus (szinte harsányan): Aludj jól!

Clodia (nehezen szakad fel belőle): Bocsáss meg, matróna!

Flavia: Mindegy az ma már. (Kimegy.)

Clodia (rózsáját nyujtja Metellusnak. - Mosolyog.)

Metellus (megszagolja): Szegény bolond! (Visszaadja, mosolyog): Virágzik!

Clodia: Szegény! (Szünet.)

Metellus (csendesen): Most pedig rajtam a sor. (Nem néz reá): Isten veled!

Clodia: Ilyen szomorúan? (mosolyog.)

Metellus: Nem rossz ez. Még jó is. - Még szép is volna talán, így élni, - örök búcsúzás közben... (Szünet.)

Clodia (nem néz reá): Hátha visszajövök még...

Metellus: Mondom én ezt magamnak, - csak nem hiszem el!

Clodia (könnyedén): Nem leszel itt egyedül, - anyáddal leszel.

Metellus: És jó lesz az?

Clodia: Szívemből kívánom. - (Szünet.)

Metellus: És mit fogok csinálni? Adj legalább tanácsot!

Clodia: Neked nincsenek barátaid...

Metellus (szavába vág): Nem is kellenek!

Clodia (mosolyog): Hát Catullus?

Metellus: Őt nagyon várom.

Clodia: No látod.

Metellus: Csakhogy ő nem barátom.

Clodia: Meglátod, milyen kedves ember...

Metellus: Mindenesetre igyekezni fogok, hogy méltó legyek a furcsa pillanathoz... (Nevet.)

Clodia (a kezéhez nyúl): Tedd meg nekem, - ne gondolj ma rosszra!

Metellus (különös lendülettel): Úgy sem tűröm a nyavalygást. Abból elég!

Clodia: Ma még örömet is akartam szerezni neked...

Metellus: Csak nem táncolni akarsz?

Clodia (mosolyogva): Majd meglátod.

Metellus (ránéz): Egy kis abrakot még a szamárnak?

Clodia (szemügyre veszi): Akkor még most sem ismersz!

Metellus: Minden nagyon jó lesz? (Nevet.)

Clodia (már élesen): Biztosan.

Metellus: Hát nehogy illuziókban ringatózz!

Clodia (el akarja vonni a kezét.)

Metellus: Várj még egy kicsit. (Lassan): Én gyűlölöm az anyámat...

Clodia (ránéz): Mi bajod?

Metellus (lassan): De téged is...

Clodia: No végre! (Nevet.)

Metellus (behatóan): Hiszen én merő gyűlölet vagyok, - tiszta epe... Nem látod rajtam?

Clodia (keményen): Berúgtál?

Metellus: Dehogy. (Súgta, szinte meggyőző erővel.) Csak gyűlöllek!

Clodia: Ne szorítsd a kezem!

Metellus: Dehogy nem! (A körmét belevájja.)

Clodia (felkiált): Fáj!

Metellus (szinte meggyőzően): Azt akarom. (Lassan): Azt akarom, hogy könyörögni lássalak, - itt! Az ajtó előtt! Hogy koldulj! Érted?

Clodia: Nem fog neked sikerülni!

Metellus (felordít): De! (Szünet. - Elengedi): És most mehetsz... Átkommal együtt...

Clodia: Szóval elbúcsúztunk. (Nevet.)

Metellus: Épp jókor. Különben a vége úgy is az lett volna, hogy rátok gyujtom a házat... És csak aztán jövök én! (Fel-le jár.)

Clodia (vérző kezét nyalogatja): No lám! Milyen kár volt érzelgősnek lenni...

Metellus (feléje fordul): Egy szót se többet!

Tertullia (Calvus karján bejön): Kicsik vagyunk, de szépek, - nem? (Nevet.)

Metellus (elébük siet, - Calvusnak): Milyen rég nem láttalak!

Tertullia (Metellusnak): Odanézz! (Calvus fejére mutat): Egy szál haja nincs neki!

Metellus: Drága öregem! (Megöleli Calvust.)

Calvus: Öreg még nem vagyok, - de rólad álmodtam az éjjel...

Metellus (szórakozottan): És mit álmodtál?

Calvus: Hogy köhögsz... (Szigorúan): Igaz ez?

Metellus (mosolyog): Jókedvű vagy, mint látom.

Calvus: Még azt se? (Beszélgetnek.)

Clodia (aki az előtérben Tertulliával beszélgetett): Elbúcsúztunk egymástól, kedvesem! (Nevet.)

Tertullia: Legfőbb ideje volt!

Clodia (a kezét mutatja neki mosolyogva.)

Tertullia (szaval): «Verj meg, égi kéz, hogy megtagadjalak!

Clodia: Égi kéz? (Nevetnek.)

Calvus (előre jön Metellussal): Nézz a szemembe! Én annyira hiányoztam neked?

Metellus: Vannak akik nem tudják megmutatni a szívüket...

Clodia (közbeszól): Csak néha! (Nevet.)

Tertullia: Olyankor is a körmükkel...

Metellus (Tertullia felé fordul): Szóval, még mindig haragszol!

Tertullia: Nem én!

Metellus: Szebb a nyiltság, kis Tertullia!

Tertullia: Hiszen te bolond vagy! (Kineveti.)

Metellus: No gyere! Szidj össze te is. (Karonfogva viszi magával a háttér felé.)

Clodia (aki Calvussal beszélgetett): Ülj közelebb!

Calvus (rekedten): Legyen benned emberség.

Clodia (az arca ég, a szemei ragyognak): Csókolj meg!

Calvus (furcsa mosollyal): Az egész világ előtt?

Clodia: Csókolj meg!

Calvus: Ne tréfálj, Clodia!

Clodia (nem néz rá): Nem is tréfálok...

Calvus: Megint olyan vagy, mint a láz?!

Clodia: Megint gyáva vagy, Calvus? (Nevet.)

Calvus: Ne légy szívtelen!

Clodia: Szeretek őszinte lenni...

Calvus: Minden hónapban máshoz?

Clodia: Tévedsz! - Magamhoz...

Catullus (megjelenik a háttérben.)

Metellus (elébe siet): Catullus?

Catullus: Az vagyok.

Metellus (ünnepélyesen): Nagy költőnk, fogadd alázatos üdvözletemet.

Calvus: Tyüh, de ünnepélyes! (Fel-le jár.)

Catullus: Mi ez? Gúny?

Metellus (udvariasan): Be fogom bizonyítani, hogy nem az...

Catullus: Ne fáradj, majd én bebizonyítom!

Calvus (odaszól): Ügyes!

Catullus (előrejön, - Calvushoz): Már itt is vagy? (Nevet.)

Clodia (felállt): Isten hozott, Catullus!

Catullus (mosolyog): Üdvözöllek, gyönyörűm!

Metellus (Catullushoz): Te ugy-e régi barátja vagy a feleségemnek? (Csend. - Mindenki őket figyeli.)

Catullus: Én igen, - hát te?

Metellus (szerényen): Én csak a férje vagyok...

Catullus: Meg is látszott rajtad a multkor.

Clodia (nevet.)

Calvus (a csendben): Ügyes.

Catullus (Calvushoz, hirtelen élességgel): Szereted az ügyes embereket?

Calvus: Tudod.

Catullus (ugyanúgy): Akkor csodákat fogsz látni.

Ferox (a háttérben, harsányan): Vacsorához tessék!

Tertullia (felkiált): Nem belém csíp? (Megüti Calvust.)

Calvus: Mit kiabálsz te itt? (Belekarol.)

Tertullia: Csak rendesen viselkedjél! (Karonfogva sétálnak.)

Clodia (utánuk szól): Előkelő helyen vagyunk! (Nevet.)

Clodius (bejött): Még most se késtem el?

Clodia (magához inti): Hol a fuvolás? (Beszélgetnek.)

Catullus (Metellussal az előtérben sétál. - Halkan, de élesen): Kidobtál! - Nem olyan nagy baj az!

Metellus: Képzeld csak el, - valaki betoppan ide, aki jobban félti a feleségemet, mint én magam...

Catullus (merészen): Olyan féltékeny vagy?

Metellus: Majd beszélünk, Catullus.

Catullus (élesen): Legyen szerencsém!

Metellus: Maradjunk mégis idekinn?

Catullus (mintha kihívásra felelne): Én beleegyezem!

Calvus (aki Tertulliával beszélgetve figyelte őket): Ti be se jöttök velünk?

Catullus (eldől egy kereveten): Amint látod!

Calvus (harsányan): Mondom, hogy itt két szív egymásra talált! (Nevetés.)

Metellus (tréfásan): Óhajtom is, hogy ne zavarjon senki!

Tertullia (letérdel Catullus mellé): Ez a ravatala neki. (Catullushoz): Feküdj rendesen, - úgy! (Siratja): Mért hagytál itt? Mért hagytál itt?

Catullus (a szellemek hangját utánozva): Mért csaltál meg?

Tertullia (lamentálva): Hogy tudom ezt most elviselni? (Nevetés.)

Catullus (felugrik): Tedd jóvá! (meg akarja ölelni.)

Tertullia (kisiklik a karjaiból): Még a ravatalon is? (Nevetés.) Majd adok én neked!

Clodia: Menjünk, gyerekek! (A háttérben megjelenik a fuvolás. - Fuvolaszó.)

Tertullia (Calvusnak): Hagyj békén! Éhes vagyok!

Clodia: Jó mulatást, barátaim! (A fuvolaszó elhal.)

Metellus (szórakozottan): Nektek is, fiam!

Clodius (nevet): És majd írjatok! (A társaság elvonul az ebédlő felé.)

Calvus (énekel):

«A hold kaján pofája
Nevet szerelmemen...»

Tertullia (belekarol Calvusba): Egész jó hangod van neked! (Nevet.)

Calvus (megáll, - ránéz): Hallod-e! Én nem vagyok Catullus! A szerelmed! Én vadember vagyok!

Tertullia: Ezek a törpék! (Kacag.)

Calvus: Levágom a fejed! Elmehetsz koldulni!

Tertullia (állításként): Fej nélkül.

Calvus (bíztatón): Hónod alá csapod! (Nevetés.)

Catullus (egy várakozó szolgához): Én nem vacsorázom.

Metellus (a szolgához): Mehetsz. - Majd ha hívlak...

Catullus (Metellusnak): Te sem vacsorázol?

Metellus (mosolyog): Ma nem.

Tertullia (az ajtóból Catullusnak): Pá-pá! És téged szeretlek. (Csókot dob.)

Calvus: És áldásom rájuk! (Nevetés.)

Tertullia: És vigyázz magadra!

Catullus (odaszól): Majd igyekszem! (A társaság bemegy az ebédlőbe. - Kis szünet.)

Metellus: Mi, látod, mégiscsak találkozunk.

Catullus (lassan): Mit jelent, hogy mégiscsak?

Metellus: Sajnálom, hogy már előbb nem kerestem az alkalmat...

Catullus: Csak nem féltél?

Metellus: Nekem arra nem lehet okom!

Catullus: Nem?

Metellus (keményen): Clodia végül mégiscsak az én feleségem volt!

Catullus (lassan): Senki sem vonta kétségbe...

Metellus: No látod!

Catullus (élesen): Legfeljebb csodálkozott.

Metellus: Hogy eddig is kitartotta velem, - úgy gondolod?

Catullus: Szeretnéd tudni, mit gondolok?

Metellus: Engem szeretett! Azért tartotta ki velem.

Catullus (ámulva, - szinte jókedvűen): No ne mondd!

Metellus: Csak nem képzeled, hogy ide lehetett volna kötözni? - ha nem így volna!

Catullus (elvörösödik): Mondd csak, - bolondnak nézel? Vagy mért mondod nekem ezeket?

Metellus (nagyon halkan): Talán azt hiszed, hogy hazudom? (Szünet.) Be fogom bizonyítani!

Catullus (ámulva): Mit?

Metellus: Hogy engem szeretett. (Egy pillanatnyi szünet.)

Catullus (elneveti magát): Az nagyon érdekes lehet.

Metellus (egy átmenő szolgát magához int): Te, gyere csak!

Második szolga (odaszalad): Parancsolj!

Metellus: Hajolj csak még egyszer!

Második szolga (meghajlik.)

Metellus: Úgy-úgy! - És minél alázatosabban!

Catullus (nevet): Nagyszerű!

Metellus: Anyám bizonyos borokat hozatott fel... Kérdezd csak meg a kulcsártól, nem ő akarja-e meginni?

Második szolga: Utánanézek, Uram!

Metellus: Úgy bizony. - Mert semmi kedvem tréfálni!

Második szolga (kimegy. - Szünet.)

Catullus: Igyunk talán addig is, - jó?

Metellus: Parancsolj! Van itt elég!

Catullus: Igyál barátom! - Úgy sem élünk soká!

Metellus: Gondolod, hogy nem élek soká?

Catullus: Az ember nem él soká, - tudod te azt!

Metellus: Pedig én szeretnék sokáig élni. - És valószínű is!

Catullus (szemügyre veszi): Valószínű?

Metellus (majdnem bizalmasan): Az idő megtanítja ám az embert, Catullus!

Catullus (hirtelen felkacag): Mire?

Metellus: Hogy bízhatik... Vagy nem így van ez? (Bort tölt be. - Élesen): No felelj már valamit!

Catullus (élesen): Hát hogy magyarázzam meg neked?

Metellus: Ahogy egy buta embernek szokás.

Catullus (élesen): Nem vagy te buta!

Metellus: Nem? - Akkor igyunk erre!

Catullus (keményen): Várj! - Az ember él, -aztán egyszer csak nem él. Úgy szokott az lenni, barátom.

Metellus: Úgy szokott lenni?

Catullus (kedvteléssel): Ha tehát annyira szeretsz élni, - akkor az a tanácsom: vigyázz egy kicsit!

Metellus: De hogy vigyázhat az ember?

Catullus: Azt nem tudom. - De most ihatunk!

Metellus: Egészségedre, Catullus! (Isznak.)

Catullus (miután letette a poharat): Most pedig lássuk! Mi az, amiről beszélni akartál velem?

Metellus (váratlanul): Ugy-e hogy Clodia jó lélek?

Catullus: Mindenki jó!

Metellus: Mindenki?

Catullus: Attól kell megkérdezni, aki szereti az illetőt...

Metellus: Én, látod, nemcsak szeretem, - én hálával is tartozom neki...

Catullus (gúnyosan): Te szerény vagy!

Metellus: Itt szenvedett velem tíz évig! Nagy szó az! Mit gondolsz?

Catullus (feláll): Hát igazán ilyen komédiás vagy?

Metellus (mohón): Mért, - ő azt mondta, hogy az vagyok?

Catullus (elönti a vér): Még most sem elég?

Metellus (élesen, - szinte követelőn): Ne félj! Mondd meg!

Catullus: Megőrültél?

Metellus: Mért gondolod? Mert azt merem állítani, hogy ő jó? Hát te azt nem tudod, te szívismerő? Hogy ő jó? És én egy átkozott, nyomorult féreg vagyok?! (Szünet. Egész testében remeg.)

Catullus (szemügyre veszi): Mi lelt?

Metellus (tompán): Vagy hogy kell már beszélni veletek, emberek? Hogy ide is figyeljetek! Az igazságot nem bírjátok, - a komédiát nem akarjátok! (Szünet. - Öklével az asztalra csap): Ej no! (Néhány pohár csörömpölve hull a földre. - Rekedten): Unom én ezt!

Catullus (sápadtan): Én is!

Metellus (szárazon): Igazad van. Térjünk át egyszerűbb dolgokra.

Catullus: Ahogy akarod. (Szünet. - Leül.)

Metellus (csendesen): Egy kis kérésem volna hozzád, annyi az egész.

Catullus: És pedig?

Metellus (csendesen): Rád szeretnék bízni valamit, mielőtt meghalok.

Catullus (csendesen): Ez megint mi?

Metellus: Nincs kedvem élni! - Ezen csak nem csodálkozol?

Catullus (csendesen): Te meg akarsz halni.

Metellus (felkiált): Meg hát! (Szünet.)

Két szolga (hűtőben borokat hozott be. - A háttérben megállnak, intésre várva.)

Catullus (sápadtan): És mit akarsz rám bízni?

Metellus: A feleségemet.

Catullus (észrevette a szolgákat. - Jelt ad Metellusnak, hogy nincsenek egyedül.)

Metellus (a szolgákhoz): Hordd el magad!

Első szolga: A bort hoztuk, uram.

Metellus (zabolátlanul): De azonnal!

Catullus (int nekik.)

A szolgák (kimennek.)

Metellus (csendesen): Ne hagyd Görögországba menni, - az a tanácsom.

Catullus: És miért ne hagyjam?

Metellus: Mert elzüllik. (Szünet.) Vagy ezt sem hiszed el nekem?

Catullus (csendesen): Mért akarsz te meghalni?

Metellus (furcsa mosollyal): Fölösleges lettem.

Catullus: Csak te?

Metellus: Engem sürgetnek is, Catullus.

Catullus: Ki sürget?

Metellus: Nem tudom. (Szünet.)

Catullus: No mégis!

Metellus: Megundorodtam, Catullus, - azért!

Catullus: Arról beszélj, hogy ki sürget?

Metellus (felemeli a fejét): Talán te is!

Catullus (boszúsan): Szóval féltékeny vagy.

Metellus: Te félreértesz...

Catullus: Bátran, Metellus! Nyiltan és keményen! - Úgy szép az!

Metellus (nem felel. - Az asztalon dobol. - Szünet.)

Catullus (enyhébben): No mi a baj? - Beszélj!

Metellus: Tönkretettem az életemet, - annyi az egész.

Catullus: Nem láttál még olyat?

Metellus (nem felel. - Szünet.)

Catullus (enyhébben): Mivel tetted tönkre?

Metellus: Elvettem feleségül. (Nevet.)

Catullus (csendesen): Az már régen volt.

Metellus: Azt hittem, jobb lesz neki nálam. (Szünet. - Mosolyog.) Amíg fiatal az ember, - ilyeneket képzel...

Catullus: És nem volt jobb?

Metellus (ránéz): Ő még nálam is boldogtalanabb! (Az ebédlő ajtaját az imént valaki nyitva hagyta, - onnan most Tertullia vidám éneke hallik át. - Szünet)

Catullus (csendesen): Te sajnálod őt?

Metellus: Hogy sajnálom-e? (Ráemeli könnytelen, égő szemeit. - E pillanatban az ebédlőből nagy hahota csap át.)

Catullus: Milyen jól mulatnak ezek!

Metellus (egy átmenő szolgához, - bágyadtan): Csukj ott be, fiam...

A szolga (beteszi az ajtót. - Az ének, nevetés elhal.)

Metellus: Az Istenek remeket bíztak a kezemre. (Szünet.) Így van ez?

Catullus: Lehet.

Metellus (szinte nyersen): Mit lehet? Hisz ismerted! Nem ismerted?

Catullus (csendesen): Ismertem.

Metellus: Hát nem azért szerettük, amilyen? Mi mind! (Keményen): Erre csak felelhetsz, Catullus!

Catullus (élesen): Nem tudom. (Szünet.)

Metellus: És mivé lett általam?

Catullus: No mivé lett?

Metellus (hangsúlyozva): Nálam!

Catullus (ránéz): Biztos, hogy nálad?

Metellus: Nézd csak. Mi régimódi, konok fajta vagyunk. Ezzel is tisztába kell jönni végre. Itt ülünk, mint a lovak, évek óta és ne adj Isten, - egy szót nem lehet kivenni belőlünk. Én azt szeretném mondani: anyám! - Ő azt szeretné mondani: fiam! De nem! Az ember leül ebédelni. (Szünet.) No már most: Mikor ő idekerült közénk... különben, ítéld meg te magad, - hiszen te ismered az életét...

Catullus: Én?

Metellus: Nem ismered?

Catullus: Nem én.

Metellus: Hát ki?

Catullus (szinte jókedvűen): Úgy látszik, senki. (Szünet.)

Metellus: Úgy látszik, nem igen lehet azt megismerni, Catullus...

Catullus: Az is lehet. (Szünet.)

Metellus: Pedig én eleget jártam utána... (Nem néz reá): Kapuk előtt ácsorogtam fél éjszaka... és nem tudtam, mit tesz ilyenkor egy jóravaló ember...

Catullus (nevetve): A kapu előtt?

Metellus (keserűn): Leselkedtem, Catullus! (Elpirul.)

Catullus (borúsan): És mire voltál olyan kíváncsi?

Metellus: Amit már úgyis tudtam.

Catullus: Kíváncsi természetű vagy?

Metellus: Nem ismered ezt a szomjúságot?

Catullus (visszautasítón): Nem rólam van most szó!

Metellus: Ennek a kíváncsiságnak sosincs ám vége, barátom! (Szünet.)

Catullus (nem néz reá): És ha most elmegy, akkor hol fogsz leselkedni?

Metellus: Nem várom én azt be.

Catullus (ránéz, - szinte bizalmasan): Maradjon inkább itt?

Metellus: Nálam ő nem maradhat...

Catullus (meglepve): Nem?

Metellus: Én fáradt vagyok! (Szünet.) Mi felemésztettük egymást.

Clodius (dülöngélve bejön az ebédlőből): Tudtam én azt, mihelyt két ilyen filozófus összeül egymással... (Részegen nevetve előrejön.)

Catullus (megvetően): Mit akarsz itt?

Clodius: Kicsit becsíptem, aranyosom.

Metellus (undorral): Magadat mulattatod?

Catullus: Hiszen részeg!

Metellus: Dehogy részeg! - Csak érdekes. Mint mindig!

Clodius (vállára üt Metellusnak): Milyen szeme van neki! (Catullusnak jelentőségteljesen): Nem vagyok én részeg, - igaza van! Kicsit körülnézni jöttem, hogy mit csináltok? (Nevet.)

Catullus (megvetőn): Mulatunk, öcsike. Nyugtasd meg őket.

Clodius (cserepeket vesz fel a földről): Csak nem verekedtetek? (Nevet.)

Metellus (elönti a vér): Én az életem történetét mesélem Catullusnak... Ezt mondd meg odabenn! És békességet akarok!

Clodius (a cserepekkel lapdázik): Az annyira érdekes? - hogy poharakat vagdostok egymáshoz?

Catullus (ránéz): Ha tudni akarod, - nagyon érdekes!

Clodius: Csakhogy ő táncolni akar, - nemsokára! (Elhajítja a cserepeket.)

Metellus (komoran): A felében vagyok. Várjatok még!

Clodius: Megmondom neki. (Furcsa hangsúllyal): Jó lesz, Catullus?

Catullus (csendesen): Majd aztán táncoljon, - arra kérjük!

Clodius (visszamegy az ebédlő felé.)

Metellus: Ezt izenjük.

Clodius (az ajtóban, - gúnyos udvariassággal): Egészen a parancsotok szerint lesz!

Metellus: És azt az ajtót ott csukd be!

Clodius (bemegy az ebédlőbe. - Szünet.)

Catullus: A remekmű fivére.

Metellus (tompán): Tudjuk. (Szünet.)

Catullus (hirtelen hévvel): Ne szégyeld magad! Beszélj!

Metellus: Nem olyan könnyű az ma már...

Catullus: Majd én segítek...

Metellus: Volt ám idő, amikor ordítani szerettem volna...

Catullus (megvetőn): Kinek?

Metellus: Engem gyűlöltek! - el ne felejtsd!

Catullus (elborulva): Úgy?

Metellus: Nem tudod ezt elképzelni? (Szünet.)

Catullus (ránéz): Mondd csak tovább!

Metellus: Valaki ilyen szép - és amellett boldogtalan! Ki az oka? Ha van egy férje! Egy ostoba férje, - aki szerencsére annyira ostoba, még azt sem látja, hogy megcsalják...

Catullus (csendesen): Hiszen még azért is haragudtak! Hogy annyi mindent nem látsz!

Metellus: Nemcsak hogy megcsaltak, hogy nevettek, - még gyűlöltek is!

Catullus (szinte kedvteléssel): Ilyen a világ.

Metellus: Volt itt egy, aki még cimborálni is szeretett volna velem. Értesz? - Az ostoba férjjel!

Catullus (hidegen nevet): Úgy szép az!

Metellus: De egy lélek nem akadt, aki azt kérdezte volna: - nézzük csak, - ki ez? Csakugyan olyan állat-e? (Szünet.)

Catullus: Feleljek erre?

Metellus: Semmit se felelj!

Catullus: Egy szót, Metellus...

Metellus: Egy szót se, Catullus! (Keményen): Én beszélhetek, - az más! Valaki, aki már életében is halott...

Catullus (szavába vág, váratlanul): Mondd csak, mért fojtogattad a multkor?

Metellus: Te kérdezed azt, hogy miért?

Catullus: Talán okom is van rá!

Metellus: Hiszen a te sorsod is az, ami az enyém! - Ne tegyünk úgy, mintha semmit se tudnánk egymásról...

Catullus (sápadtan): Te mit tudsz rólam?

Metellus: «Szeretem is, gyűlölöm is» - nem te írtad ezt?

Catullus (indulatosan): Ne folytasd! (Szünet.)

Metellus: Akinek ilyen a szíve, az azt kérdezi, hogy mért?

Catullus: Milyen az én szívem?

Metellus (behatóan): Te jó ember vagy!

Catullus (ötlete támad): Érdekel, hogy milyen vagyok?

Metellus: Nagyon érdekel!

Catullus: Csakhogy én nem mondom el, milyen vagyok. (Szünet.)

Metellus (behatóan): Ne kínozd magad te is!

Catullus: Késői tanács.

Metellus: Avval semmire se megy az ember. Abba csak beleőrülhet az ember.

Catullus: Sok ám itt a beszélnivaló! - Régimódi barátom!

Flavia (hálóruhában bejön): Fiam!

Metellus (felugrik. - Mintha álmából ébredne): Te mit keresel itt?

Flavia: Ne szégyelj engem a barátaid előtt!

Metellus (odament hozzá): Minek jöttél ide?

Flavia: Nem tudok aludni, fiam... Gyere át hozzám!

Metellus (tagolva): Be fogok menni, - ahogy szoktam...

Flavia: Kik vannak ott? (Botjával az ebédlő felé mutat.)

Metellus (hangsúlyozva): Mindent el fogok mondani.

Flavia (előrebotorkál.)

Metellus (izgatottan): Így nem lehet emberek közé jönni.

Flavia (váratlanul, szinte eszelősen): Én nem tudom, te ki vagy, fiatalember...

Metellus (melléje lép, - fojtva): Hallod, anyám!

Flavia (mintha menekülne): De hozzád fordulok... Segítségért fordulok hozzád...

Metellus (megfogja az anyja kezét): Bemenni szépen!

Flavia (mint egy segélykiáltást): Meg akarják ölni a fiamat!

Metellus (megsemmisülve): Szégyenletes!

Flavia (leborul Catullus előtt): Vigyázz rá, - tedd meg egy öregasszonynak... (Szünet.)

Catullus (sápadtan): Állj fel, matróna!

Metellus (ott áll, - tehetetlenül): Az Isten áldjon meg!

Flavia (csendesen): Senkim a világon... Nyomorult öreg vagyok! (Csend.)

Calvus (bejött az ebédlőből, - a háttérben állva marad.)

Catullus (nehezen szakad fel belőle a szó): A fiad olyan okos... oly kiváló ember... (Elhallgat.)

Metellus (felemelte az anyját): Gyere, te szegény!

Flavia (révetegen): Nem akar ez vigyázni magára...

Metellus (reménytelenül): Majd csak vigyázok én is!

Flavia (Catullushoz): Él még az édesanyád?

Catullus: Már nem él.

Flavia: Jobb neki, fiam... (Kifelé botorkál.)

Calvus (odalép melléje): Matróna!

Flavia (rémülten, mint egy látomáshoz): Te ki vagy?

Calvus (behatóan, barátságosan): A kopasz!

Flavia (felujjong, - zokogva): Téged ismerlek!

Calvus (barátságosan): Támaszkodj rám! Bátran! Erős vagyok én!

Flavia (lelkendezve, zokogva): Milyen jó, hogy itt vagy fiam...

Calvus (az arcába néz, - meghatva): Nem tudsz aludni?

Flavia: Egy idegen járt itt, - az borzasztó dolgokat beszélt...

Calvus: Aki ilyen okos...

Flavia (a szavába vág, - szinte eszelősen): Hogy meg akarják ölni a fiamat!

Calvus: Csekélység! (Nevet.)

Flavia: Meg is esküdött...

Calvus: Most mondd te magad, - manapság? Csak úgy? Megölni valakit?

Flavia: Azt mondta ez az idegen, hogy vigyázzak... Hogy amíg ez a nő itt van...

Calvus: Clodia?

Falvia (irtózva): Ne mondd a nevét! (Szünet.)

Calvus: Fantasztikus szörnyűségek!

Flavia: Ti persze nem hisztek nekem!... (Bólogat.)

Calvus: Hiszen holnap már megy!

Flavia (elkapja az aggodalom): De ma még itt van!

Calvus (tompán): Ez igaz. (Szünet.)

Metellus (aki eddig tévetegen járt fel-le a szobában, - most leül, - apatikusan maga elé bámul.)

Calvus (hirtelenül): Mondanék én neked valamit!

Flavia (mohón): Te tudsz valamit?

Calvus: Fojtsd meg a menyed. - És készen vagy vele!

Flavia (ránéz): Azt kellett volna, fiam!

Calvus (a férfiak felé): És most vágjatok ketté, - ha tetszik...

Flavia: Vezess ki, - én sánta vagyok!

Calvus (belekarol): Veled maradok, ne félj! (Kifelé mennek.)

Flavia: Az én fiam, bár az volna ilyen, mint te...

Calvus (behatóan): Vendége van! Most nem jöhet veled! (Kimennek.)

Catullus (aki eddig érzéketlenül, magába süllyedve ült a helyén): Neked anyád van és te meg akarsz halni?

Metellus: Ő tett tönkre.

Catullus (mint egy mániákushoz): Mivel tett tönkre?

Metellus: Amivel az anyák a fiaikat szokták! (Feláll): Mit gondolsz, mért vagyok ilyen nyomorék?

Catullus (feláll): Ezért az asszonyért akarsz te meghalni?

Metellus: Hát te sem értesz?

Catullus: Ezért?

Metellus (kétségbeesve): Vagy már a világon senki sem tud megérteni engem?

Catullus: Ne légy vak! Nézz körül. Nézd meg azokat, akik a közelébe kerültek... (Felkiált): Nézz meg engem!

Metellus (felkiált): De ha ő az életem, Catullus! (Szünet.)

Catullus (elszánja magát): Tudod, mért vagyok itt?

Metellus (keserűn, gúnyosan): Nyilván, mert meghívtalak...

Catullus (nem néz rá): Tudod, kihez fordult az anyád segítségért?

Metellus: El lehet azt képzelni, Catullus...

Catullus: Akkor nem értesz engem...

Metellus (ránéz): Azt hiszed, én nem tettem volna meg neki?

Catullus: Mit?

Metellus: Amit ő akar!

Catullus: Akármit?

Metellus: Nem látod? (Szünet.)

Catullus (csendesen): Te talán azért akarsz meghalni?...

Metellus: Legyen a kedve szerint. (Szünet.)

Catullus (nem néz rá): Akkor te jobban szereted, mint én.

Metellus: Hiszen tőled többet követelt, mint tőlem...

Catullus (felveti a fejét): Hogy mondod?

Metellus: Tőlem csak a magam életét kívánta... (Szünet.)

Catullus: És tőlem?

Metellus: Ülj le, Catullus.

Catullus (gépiesen leül. - Szünet.)

Metellus (melegen): Itt ülünk együtt és beszélgetünk, annyi év után... (Szünet.) Hallgass rám, Catullus...

Catullus (tompán): Vigasztalni akarsz?

Metellus: Én csak azt szeretném, hogy ne légy igazságtalan magad iránt... (Hosszabb szünet.)

Catullus: Olyan a hangod, mint az apámé.

Metellus (mosolyog): No látod, hogy jó ember vagyok!

Catullus (bólint): Én az vagyok.

Metellus: El akarták felejttetni veled, - hogy ki vagy. De nem sikerült nekik.

Catullus: És ebben mindjárt meg is lehet nyugodni, - úgy gondolod? (Elpirult.)

Metellus: Ez az, ami megkülönbözteti az embert az embertől. (Szünet.) Nem több! - Ennyi!

Catullus (váratlanul): Te is gyenge vagy?

Metellus (mosolyog): Ne haragudj rám azért...

Catullus: Nincs benned vér, vagy akarat, - semmi?

Metellus (mosolyog): Már nem vagyok fiatal, mint te...

Catullus (nézi őt): És belenyugszol akármibe? Eljön ide hozzád egy idegen ember... Akit te megvendégelsz...

Metellus (a kezéhez nyúl): Catullus!

Catullus (szinte tárgyilagosan): Igazad van, ne beszéljünk rólam. - No de megcsaltak, ne felejtsük el! - És most még az életedet is ők akarják tőled...

Metellus (csendesen): Magam is átgondoltam mindezt...

Catullus (csendesen): És most lehajtod a fejed, - az a vége? Nem undorodol magadtól?

Metellus (szomorú, szelid mosollyal): Nem kell, hogy biztass!...

Catullus: Nem sajnállak én, nehogy azt hidd. De megszabadulni, - bizonyságát adni, hogy emberek vagyunk... (Hirtelenül, szinte dühvel): Ne add meg magad te is a nyomoruságnak!

Metellus (felemeli a fejét): Meg lehet szabadulni, te azt hiszed?

Catullus (megint csendesen): Ha mindent meghallasz, nagyon fogsz csodálkozni...

Metellus: Mondj el mindent, Catullus...

Catullus: Ha akarod: - naponta itt leszek nálad... (Szünet.)

Metellus (a csendben): Az ember furcsa lény! - Most, hogy tőled hallom ugyanazt...

Catullus (a szavába vág): Nem szégyelled magad? Hogy ennyi volt az életed? Egy nyögés végig az egész? Megcsalt férj voltál és semmi más... Igaza lett anyádnak és mindenkinek, aki óvott... Mert ez az a szakadék, amitől az anyák annyira féltenek...

Metellus (elszánja magát): Gyere, Catullus, járjunk egyet! (Feláll.)

Catullus: Nézz körül egy kicsit. A teremtés nem olyan unalmas, mint mi vagyunk! Itt ülsz velem, horgasztod a fejedet, belegabalyodva a semmibe... (A háttérben fuvolaszó.) Nem szégyen? Nem inkább törni, zúzni, - összetörni mindent: Az se olyan szégyen!...

Metellus: Várj csak! (Hallgatózik.)

Catullus: Most pedig mehetünk! (Feláll.)

Metellus (enyhén, mosolyogva): Most még egy kicsit maradunk talán...

Catullus: Te nem akarsz jönni?

Metellus (szégyenkezve mosolyog): Hiszen táncolni fog...

Catullus (szinte megvetőn): Ennyire gyenge vagy?

Metellus (szeliden): Mit csináljak, Catullus? (Mosolyog. - Hirtelen, különös hévvel): Az vagyok. - Nyomorult rongy. (Nevet.) No lám. És mit csinál az ember olyankor, ha az? (Harsányan nevet. - Az ebédlő ajtaja megnyílik. - Clodia jön ki rajta táncöltözetben az oszlopok közé. Egy pillanatra megáll, - mosolyogva néz körül. Mögötte a fuvolás, intésére várva elhelyezkedik. Csend.)

Catullus (halkan, csendesen): Hogy szégyellem én magam!

Metellus (sápadtan): Legyünk most csendben, Catullus! (Leül valahol.)

Clodia (a fuvoláshoz): Kezdjük! (Fuvolaszó. - Az ebédlőből utóbb lant kíséri halkan.)

Catullus (úgy ült le, hogy ne kelljen odanéznie.)

Clodia (táncol.)

Metellus (izgatottan): Odanézz barátom! Odanézz!

Catullus (csendesen): Én gyűlölöm.

Metellus (máris elmerülve): Gyűlölöd?

Catullus: Minden nap azzal ébredek, hogy gyűlölöm... (Szünet.)

Metellus (elmerülve): Hát nem gyönyörű?

Catullus: Nem érzed, milyen züllött?

Metellus (elmerülve): Ez bizony gyönyörű!

Catullus: Nincs érzéked? (Szünet.)

Metellus (lassan): Ezek többet tudnak, mint mi, - hiába minden!

Catullus (egyre hevesebben): Nem látod, ki ez? Hogy Istent csináltál magadnak a semmiből?

Metellus (szinte gőgösen): Nem olyan egyszerű, Catullus!

Catullus (szinte súgva): Nagyon is egyszerű! - Szégyenletesen az! Hiszen az a titka!

Metellus: Akkor nem ismered őt, Catullus...

Catullus: És ne légy őrült te is... (Hangosabban): Az az egyetlen titka!

Clodia (int a fuvolásnak. - A fuvolaszó elhal.)

Clodius (hangja az ebédlőből): Ennyi az egész?

Clodia (Metellus felé): Hozzám szóltatok?

Metellus: Gyere csak ide, Clodia, - kérdezni szeretnék valamit...

Clodia (a fuvoláshoz, csendesen): Csukj ott be, fiú!

A fuvolás (beteszi az ajtót.)

Catullus (ezalatt, - halkan): Menekülni, Metellus, - és nem bíráskodni!

Metellus: Csakhogy a vér, - az mégis csak kíván valamit...

Clodia (virágokat vesz ki egy vázából, - a fuvoláshoz): Mehetsz, fiam!

A fuvolás (kimegy. - Csend.)

Clodia (a virágaival foglalkozva): Calvus hol van?

Catullus: Itt hagyott minket, Clodia. - Mindnyájunkat!

Metellus (nyersen): Előbb egy kis tanácsot is adott, - ugy-e, Catullus? (Szünet.)

Clodia: És ti?

Metellus: Rólad beszélgettünk...

Clodia: Rólam?

Catullus: Mindig rólad! - Az csak természetes!

Clodia (mosolyog): És milyen csend van itt! (Szünet.)

Metellus (elönti a vér): No gyere már, gyere, gyere, ne várass annyit!

Clodia (élesen): Mit kívánsz tőlem?

Metellus (rekedten): Beszélgessünk egy kicsit, - gyere csak! Hadd lám, mit tudsz?

Clodia: Nekem nincs miről!

Metellus: Meglátod, hogy van miről...

Clodia: Tévedsz. - Mi befejeztük... (Hirtelen megfordul és fütyörészve indul kifelé.)

Metellus (felugrik, - felordít): Fütyölsz, fiam?

Catullus (feláll, - sápadtan): Gyere, Metellus! Hagyjuk őt!

Clodia (a hang hallatára visszafordul.)

Catullus (belekarol Metellusba): Mi megyünk innen! Az a jobb!

Clodia (a mozdulat láttára hangos, kétségbeesett nevetésbe tör ki.)

Metellus: Te nevetsz?

Catullus (otthagyja Metellust. Clodia felé közeledik. - Csendesen): Menj szépen! Fogadj szót, Clodia!

Metellus (ezalatt): Mit állsz ott, mint egy utcalány!

Clodia (elpirul): Mit mondtál?

Catullus (sápadtan kérleli Clodiát): Nagyon kérlek! Ha jót akarsz...

Metellus (ezalatt): Ne félj tőlem, nem akarlak én bántani...

Clodia (remegve): Komédiás!

Catullus (felkiált): Menj már!

Metellus: Nem akarlak én bántani!

Clodia: Komédiás!

Catullus (felkiált): Clodia!

Metellus: Én csak szabadulni akarok tőled! (Magába szúr. - Egy pillanatnyi szünet.)

Catullus (tompán, - szinte magánkívül): Mit csináltál?

Metellus (összeesik.)

Catullus (odaugrik hozzá, - szétveti Metellus ruháját): Jöjjön már valaki! (Letérdel mellé.)

Metellus (csendesen): Befejeztük.

Clodia (remegve, elgyengülve rogy egy székre.)

Szolgák (szaladnak be minden oldalról. Rémülten megállnak.)

Catullus (kimerülten): Hozzatok orvost.

Hangok (bátortalanul): Vizet hamar! Engedj engem oda...

Egy hang (élesebben): A matrónához! (Néhány szolga kiszalad.)

Első szolga (Metellus fölé hajlik): Úristen!

Catullus (rekedten a szolgához): Ne óbégass itt. (Feláll.)

Clodia (feláll, - az egyik szolgához): Menjetek orvosért...

Első szolga (Metellus fejét fekteti párnára.)

Catullus (az egyikhez, aki vizet hozott be, - szinte ridegen): Hagyd békén! Vége van!

Első szolga (hitetlenül, - mintegy árván): Vége?

Catullus (szinte ridegen): Takard le! (Megy kifelé.)

Clodia (feléje fordul): Meghalt?

Catullus (visszafordul): Meg, meg, - hogyne fiam. Ahogy az szokás!

Clodia (megvonaglik az ajka, hangot nem tud adni.)

Catullus: Ezt akartad, - nem? (A kezeit törli ruhájába.)

Clodia (szinte eszméletlenül): Catullus!

Catullus (halkan, behatóan): Beszélni nem kell! Menni kell! És minél előbb! Itt az ideje...

Flavia (kiáltása a palotából): Fiam! Egyetlen fiam!

Catullus: Haj, bizony! (Otthagyja Clodiát. - Körülnéz): Nem az Isten teremtett minket... (Kimegy.)

Clodia (menekülne, de nem tud. Lábai felmondják a szolgálatot.)

Tertullia (bejön az ebédlőből): Meghalt?

Clodia (szinte önkívületben dől Tertullia karjaiba. - Az kivezeti. - Nagy csend.)

Első szolga (terítőket hozott elő ezalatt. Megáll a halott előtt.)

Második szolga (jelentősen): Sok minden történik itt!

Első szolga (szinte papi szigorral): Semmi beszéd! (Ünnepélyesen): Teljesítsük a szent kötelességet!

Második szolga (megszólítja a halottat): Quintus Metellus Celer! (Csend.)

Első szolga: Nem felel.

Második szolga: Akkor takarjuk le! (Szertartásos, gyengéd mozdulattal először a halott arcát takarják le ketten. - Nagy csend.)

(A függöny lemegy)

(Folyt. köv.)