Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 8. szám · / · ÖZV. FESZTY ÁRPÁDNÉ: EMLÉKEZÉS KÉT MEGÖLT LÉLEKRE

ÖZV. FESZTY ÁRPÁDNÉ: EMLÉKEZÉS KÉT MEGÖLT LÉLEKRE
Első tragédia

Egy távoli hang énekel: «Fürdik a holdvilág az éj tengerében.»

Hol vagyok? Ki vagyok?

Honnan jön ez a hang?

Nem ismerem sem a dalt, sem a hangot! - Mi dalol?

A levegő, ami körülvesz? Vagy a megnevezhetetlen boldogság kelt dalra?

Ki vagyok? - Már tudom.

Egy piciny, egészséges, jóalakú kisleány anyja! Minden kíntól megszabadultam!

Olyan elképzelhetetlen jó minden! Én nem élek! Repülök valami felhőn, ahol nekem nagyon jó!

Ez a hang tán az égből szállt le.

Ha lennének éneklő virágok, és ha volna emberi testetlen fül elég fogékony, elég könnyű azt meghallani, - az enyém most az lenne!

Pár órával ezelőtt a másvilágról jöttem haza.

A tanár az uramat azzal vigasztalta: «Ne búsuljon, művész úr! Egyik biztosan élve marad. Hogy melyik? - azt most nem tudom.»

Itt a csuda! A béke, az élet koronája. Az én kicsi leányom.

Erre az érzésre nincs emberi nyelven kifejezés!

Csudákban gazdag félhomály!

Illata van, virágillata, mint a petuniának, estikének, fehér violának. Nem a kábító liliom, akác, gardenia. Tiszta, gyöngéd, mint a viola, petunia, estike.

Fejem fölött az ágy-drapériában szivárványszínű csillagok, vonalak imbolyognak, keringenek. A szivárványszínek néha világítani kezdenek. Derengő, halvány, mesebeli fényjáték.

Nem alszom - és mégsem vagyok ébren!

Boldog vagyok.

A házon csend. Nem tudok az igazi életről semmit. Nem is érdekel. Nem létezik semmi, csak ez a testnélküli béke.

Ami kívülről hozzám fér, utolér, amiről tudomást veszek, - az álmodozó ének a másik szobában. Csendes, édes, titokzatos!

Vajjon mi lehet?

Már végre tudom, mihez hasonlít. Így énekel tavasszal fészkén a rigó!

A tavasz, a fiatalság sóvárgó hangja ez a dal - a gyerek.

Ezt az érzést ki kell élni! Ilyen nem lesz soha többé!

Valahol érzem a hátam mögött a földet, az életet, - de jó, hogy olyan messze. Illat, homály, dal eltakar, alszom.

Két napig tartott, egész az első csésze húslevesig. Hozták a párolgó életet, megittam, megrázkódtam.

Vége az üdvösségnek. Ember vagyok megint! Szegény, földi ember! Látok, tudok, gondolkozom.

Az élet-tudat ugyan még mindig csak rám és kislányomra vonatkozik, - de már tudom, odakint tél van. Hó esik, az fehérlik.

A szobában villany ég, az világít, és nem a plafonon cikázó csodák.

Sőt, az a csudás illat, fény, nem színt és illatot kapott üdvösség, - de a vérszegénység egy gyakori és ismert tünete csupán.

Aludtam, ettem, vége!

Arra is rájöttem, aki énekel, nem fészkén ülő rigó. Szép, föltünő szép parasztleány.

Kislányom dajkája; már azt is tudom, élni nehéz, ezentúl az anya örömei az anya aggodalmaival, fájdalmaival elválaszthatatlanul össze lesznek kötve.

Az éneklő hang azonban a valóságban nem veszít semmit szépségéből.

Látogatók jönnek; nemcsak a kis édes porontyot csodálják meg, de a hangot is. Én antimuzikális vagyok, az én ítéletem tévedhetne.

Mialatt fekszem, ráérek gondolkozni. Föltámad bennem az emberbarát és a romantikus. Mesét szövök. Jót akarok tenni!

A leány pompás mozgású. Olyan arckifejezése van, mint egy Holbein-Madonnának. Huszonhárom éves, az igaz. Szolgáló volt egy kis vidéki szatócsnál. Alig hogy ír és olvas, - de sok primadonna elbújhatna beszédje, mozgása mellett.

Elhatározom, ezt az Istentől oly nagyon megáldott teremtést meg kell, meg fogom menteni!

Csak fölkeljek, majd elintézek én mindent gyönyörűen. Nem dughatom véka alá ezt a tehetséget. Annyi műértő, gazdag ember, szakember jár hozzánk. Hányszor hallottam, olvastam: legszegényebb sorsból fölkerült szinházi csillagokról. Csak valaki betegye valami énekiskolába. Ez a tűz-eszével pótol minden hiányt.

Az okos, életismerő uram figyelmeztetett: «Ne szóljon neki semmit. Próbáljon tenni, de csak titokban. Észre ne vegye. Most boldog! Egészséges, fiatal, olyan jó dolga van, amiről ott a falusi szatócsnál még csak nem is álmodott. Ez most neki egy paradicsom! Nem szabad ebből a békés állati megelégedésből felrázni, csak ha valami biztosat tud neki nyujtani. Amiről nem tud, arra nem vágyik. Bűn lenne fölébreszteni!»

Beláttam én, az uramnak igaza van. Engedelmeskedni fogok.

Elhatároztam, akartam, de megbabonázott eszével, kultúr-szomjával, szinészies lényével. Ma is meg vagyok győződve, egy második Blaháné veszett el benne.

Hiú, büszke voltam rá! Produkáltam, énekeltettem vendégeinknek, egyre remélve, majd valami direktor, zenekritikus, vagy gazdag zenebarát csinál egy nemes gesztust, valami adakozással vagy stipendiummal megmenti.

Reméltem, csalódtam.

Bámulták, csodás, óriási nyersanyag - de már késő. Koldusszegény, teljesen műveletlen. Ki vállal rizikót négy-öt évig pénzelni? Ebben a korban már nagy rizikó. Mai világban nincs pénz stb.

Hosszú orral vettem tudomásul, mennyire igaza volt az uramnak.

Tehetetlen vagyok! Nincs módomban sorsán változtatni!

Ez a tapasztalat még jobban éreztette velem a sors igazságtalanságát.

Kezdtem magamat szégyelleni, a szép ruháimat, harisnyáimat, kesztyűimet lelkiismeretfurdalással használtam. Szégyeltem a frizőrnémat, akácvirág parfümömet.

Mi jogom van nekem élvezni a szépet, a jót?

Ha belenéztem a tükörbe, egy nálam még fiatalabb nőt láttam mögöttem martosi parasztruhába öltözve. (Nem a maga örömére járt martosi ruhában, - de mert mi úgy kívántuk.) Pedig tudjuk, gyűlöli, mint mindent, ami paraszti származására emlékeztet.

Hogy parancsolhatok én neki? Hol van itt az igazság?

Van tehetségem? Neki is van.

Jobb helyre születtem? Az nem az én érdemem. Nem akartam belenyugodni; mindig csudát vártam.

Abban az időben nálunk lázas élet, munka folyt. Árpád reggel 9 órától 10-12 óráig éjjel dolgozott. Sokszor pihenés, sőt táplálkozás nélkül.

Este éhes volt, mint egy farkas. Agya zúgott a munkától, izgalomtól.

Nekem a nap legnagyobb részét az ő szolgálatában kellett tölteni. Munkatárs voltam. A munka sikere egzisztencia kérdése volt. Ebben a nagy forróságban a munka lázát Árpádnál a szórakozás láza váltotta föl.

Zajt, társaságot keresett.

Ritkán voltunk egyedül, csendben. Olyan volt, mint egy méhkirálynő férfikiadásban, a sok munkás kéz, lélek mind utána igazodott, parancsát leste.

Csak kibírja! Csak össze ne essen! Ez volt a mindennapi imádság, aggodalom.

Ebben a versenyek finiseire emlékeztető nagy izgalomban (ami azonban három vagy négy hónapig tartott), nem bírtam eléggé megfigyelni a dajkát. Nem vettem eléggé észre a rajta bizonyosan hétről-hétre történő változást.

A gyerek jól aludt. Az nekem elég volt. A dajka!? Álmodott? Miről álmodott?

Zene, kacaj, ruhasuhogás, Dankó, Bársony hegedűje, Gyenes baritonja áthangzott az egész házon keresztül. A dajka? Miről álmodott? Mit várt? Mit remélt?
 

A Jókai piciny unokája divat lett Pesten. Divat lett megnézni, hogy alszik. Már ül! Már gagyog!

Szép, gyönyörű asszonyok, tündöklő toalettekben. Néha érdekes, szép férfiak, elegáns ruhákban szintén bementek alvó babát nézni. Akárhány a már híressé vált dadát!

Némelyik tán tovább is maradt, mint kellett volna. Tán szépeket mondtak neki, sokkal szebbeket is, mint kellett volna.

Mondani olyan olcsó! Ki bolond gondol rá másnap?

Ölő méreg lett az mind. Nem gondolt arra senki. Ez volt az én nagy hibám. Azokon a hosszú, hangos, lelkes éjszakákon szép szinésznő barátnőim tanítónő-barátnőim énekeit újrázták, tapsolták. Hallotta ő azt mind.

Neki minden szesz meg volt tiltva. Kivéve a sört. Kint folyik a Jókai-pince bora, hajnal felé likőr. Ez nem jutott az eszünkbe.

Olyan angyali arca, hangja, modora volt. Kapott ajándékokat, pénzt, dicséretet. Azt hittük, ez elég. Jó dolga van, ráér várni, míg Árpád tud érte valamit tenni.

Csak egyet láttam mégis, vakságom dacára. Ha muzsikus-, színészemberek voltak nálunk: másnap kutató, sötét szemmel nézett rám. Nem kérdezett - csak nézett. Sötéten, mind sötétebben!

Végre kénytelen voltam bevallani, nem tudok semmi módot arra, hogy ki legyen képezve.

Szinte fekete lett, összeszorította a száját, - de hallgatott újra. Hallgatott, de azt hiszem, attól az órától halálosan gyűlölt!

Honnan tudta volna, hogy nem én vagyok az oka? A szép frázisok, ígéretek csak úgy lesznek mondva egy szép leánynak.

Biztosan én vagyok irígy, féltékeny, rajtam múlik.

Azt sem tudhatta, nem érthette: az a sok vendég, muzsika nem azt jelenti, hogy mi gazdagok vagyunk, - de hogy az uram, apám és én nem tudunk számolni, azt is elmulatjuk, ami nincs.

Ezt mind nem tudhatta.

Mindenre van pénzünk, csak az ő karrierje számára nem.

Rossz, irígy minden nő.

Kedves, kívánatos, édesbeszédű minden férfi.

Az asszonyok bejönnek az ő csendes birodalmába, arcukat, hajukat rendbehozni. Suttognak, nevetnek. Mi fölött? Ki fölött?

Ott öltözik az asszonya is. Hoznak virágokat az érdekes férfiak. Megy a szép urával fiákkeren, mulatni. Szinházba, ő, aki a gyereket a világra hozta.

Aki táplálja? Parasztruhában ül - egyedül - mint egy fogoly!

Cseléd!

Pedig ő is szép, kincs van a torkában, mint kevésnek, - és mégis rab!

Hátha szerelmes is volt? Tán biztatta valaki!

Tán alkoholista szülői voltak.

A nagy munka dacára is föltünnek különös félreértések, zűrzavarok. Barátnőim ismeretlen pletykákra, rágalmakra panaszkodnak. Lent a konyhában a cselédek között viszály, széjjelhúzás ütött ki.

Idegen, rosszindulatú légkör terjedt el az abszolúte gavalléros bizalom, megértés helyére.

Valahogy éreztem, az egész a dajkától indul; de azt is éreztem, főleg énellenem van irányítva.

Néha öltözködés közben a tükörből láttam dühtől eltorzúlt arcát, szemét.

Azt gondolhatta: Ha én és szép barátnőim nem lennénk, övé lenne itt az út! Rám még egy (itt már a parasztleány műveletlensége tört ki) higiénikus szabályért is halálosan haragudott.

Megmértem minden héten a gyereket s ha nem volt elég gyarapodás, őt faggattam. Ezt halálos sértésnek vette. Bele kellett, hogy nyugodjon, de gyűlölt.

Más tekintetben pedig csodásan művelte magát. Még németül is megtanult, éjszakánként.

Velencébe mentünk vele. Hogy nézett! Hogy tanult!

Harmadik héten a gondolában ülve, egy öreg, rombadűlő ház láttára fölkiáltott: «Nagyságos úr, nagyságos úr, régi márvány oszlopfő a kövek között!»

Igaza volt, román oszlopfő volt elbujva az omladékba.

Nem az uram fedezte föl, nem én - de a parasztdajka. Milyen éles, tudnivágyó szemekkel nézte a múzeumokat, templomokat!

Már féltünk tőle!

El akartuk küldeni. Az orvos nem engedte. Ilyen angyalt nem kapunk többet!

Aggódtam, töprengtem, mi a kötelességem? Akárkihez fordultam, mindenki azt felelte, mit akarok? Az egy angyal!

Sokat gondolkoztunk az urammal: mit tegyünk? Ha elválasztjuk a gyereket, milyen jövőt nyujthatunk neki?

Már tudtam, mennyire tévedtem! Késő!

Azelőtt tán boldogan lett volna szobaleány, komorna. Férjhez ment volna mesteremberhez, inashoz, falusi gazdához. Most?!

Megmutattam messziről a dicsőséget, hírt, elegáns urakat, az üvegajtón keresztül. Az ajtót nem tudtam kinyitni.

Most gyűlöl, gyűlöl!

Hogy mit érez, azt tudtam - de hogy mit tett a hosszú éjszakákon! Ha azt sejtettem volna!

Az éjszaka rumosüveget húzott elő a matrac közepéből, ahol nappalra bevarrva tartotta. A rumosüveg megszólalt, így szólalt meg: «Átkozott a szegénység, a szolgaság! Átkozott, aki a szememet kinyitotta. Öntudatra ébresztett. - A marha, a bolond, azt hiszi, jó és ártatlan vagyok. Hálás vagyok. - Mert hazudok nekik, hízelgek nekik! - Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm! - Csak adjanak sok pénzt! Ha lesz elég, otthagyom őket. - Húsz szeretőt tartok, egész nap iszom. - Dajna leszek».

Rumosüveggel a kezében beszélt így a cselédeknek, azzal fenyegetve őket, ha megmondják nekem - megöli az árulót. Különben hiába is mondják, mi úgysem hisszük el.
 

Másnap reggel megmosakodott hideg vízzel, falusi ruhájában. (Nesszusz-ing volt már az a kis parasztruha neki.) Tartotta a gyereket a karján, mint egy Perugino-Madonna. «Drága kicsikém, életem virága, arany madaram!»

Micsoda szinésznő volt!
 

Egy vasárnap délelőtt elment a kis kocsijában alvó gyerekkel a ligetbe sütkérezni.

Dél lett, nem jöttek haza, elkezdtünk izgulni. Papával együtt kiálltunk a kapuba várni. Egyszer látjuk a kocsit, a dajkát és - de furcsa! a kocsi úgy lóbálódzik, - a leány is.

Jézus, az a nő holtrészeg! Részeg! Bután nevet!

Papát őrült düh fogta el, bottal rohant neki s úgy kergette el a gyerekkocsi mellől.

A gyerekeket a csuda őrzi, Masa békésen aludt. Milyen kép lehetett: központ a kis alvó, álmában mosolygó gyerek, Jókai halálsápadtan a fölemelt bottal s a részeg Madonna!

Kiváncsi csőcselék, s mi, összefacsarodott szívvel. Mintha egy műremeket láttunk volna a sárban feküdni.

Én többet nem láttam. A kaput bezártuk. Kapott egy nagy végkielégítést. Ládáját, holmiját kitették az utcára.

A kapu bezáródott.
 

Leültem alvó kislányom ágyához és keservesen, nagyon keservesen sírtam.

Gondolkoztam, mit siratok hát? Hogy sohasem hallom azt a bűvös hangot többet? Vagy lélekgyilkosnak éreztem magamat?

Hisz művészlelkesedésemmel, kényeztetésemmel egy öntudatlan parasztleányból egy gonosz, irígy, iszákos bestiát neveltem.

Mikor kineveltem, kifizettem, kidobtam az utcára, - mert megutáltam, mert nem tudtam elviselni, hogy a kislányommal egy levegőt szívjon csak egy percig is.

Kidobtam! De hát Úristen, mit tehetett volna egyebet egy nő?
 

Tán egy év mulva szembejött velem az Andrássy-úton egy rémes csoport. Három férfi cipelt egy rongyos, kócos, hervadt nőt, a kendőjét a földön húzta, üveges szemekkel meredt maga elé.

Ő volt.