Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 7. szám

BABITS MIHÁLY: GELLÉRT OSZKÁR ÉS A NYUGAT

Nincsen költő - még Ady Endre sem -, aki annyira összeforrott volna a Nyugat-tal, mint Gellért.

Nem arra az összeforrottságra gondolok, amivel küzdelmeinkben mint társ állt közöttünk; együtt élt és lélekzett folyóiratunk életével, s mint okos testvér egy tudott lenni mindnyájunkkal, holott lelke oly külön világban lakozott, távol mindenkitől.

De költészetének is minden lélekzése egyúttal a Nyugat-nak egy lélekzése volt.

Szinte valamennyi verse a Nyugat-ban jelent meg.

Ez a nagyszerű palánta teljesen itt gyökerezett, virágzott, terebélyesedett, mint fa a jó földben. Lehet-e nagyobb büszkesége a folyóiratnak? (S kivált a mi szellemi életünk sivatag és sziklás talaján.)

S ha a kert adott földet a palántának: viszont e palánta volt egyike azoknak, melyekből előállt, melyek kertté tették. Gellért ott volt a Nyugat bölcsőjénél. Sőt a Nyugat legelső őse, a Magyar Géniusz, már munkatársai közé számíthatta ezt a fiatalembert, aki még akkor valódi gyermek volt. (De verse felnőttebb, mint az akkori "nagyoké".)

Gellért bizonyos értelemben a Nyugat költőinek doyenje. Noha alig idősebb minálunk, s mindenesetre jóval fiatalabb Adynál. De mikor messze, vidéki számkivetettségünkben, először olvastuk nevét a Nyugat-ban, az minekünk már ismeretes név volt: mint egy beérkezett, érdemes költő neve, ki ime, a fiatalokhoz csatlakozott.

S mikor először kaptuk meg levelét, sugárzóan szép és intelligens gyöngybetűit, melyekkel első verseinkhez gratulált: úgy éreztük, mint egy tekintélyes, idősebb testvérnek elismerését, mint egy felavatást. Hányszor kaptuk meg ezeket a lelkes betűket azóta, mindenféle Nyugat-ügyekben, mindig egyforma melegséggel szuggerálva.

Gellért már akkor is az volt, aki ma: páratlanul önálló költő létére páratlanul megértő és lelkes élvezője más költők művészetének.

Nem az egyetlen ellenmondás, mely lényében rejlik. De egyike azoknak, melyek legjobban magyarázzák nagy népszerűségét társai közt, s hosszú népszerűtlenségét a közönség körében.

A közönség különben sem szereti az ellenmondásokkal teli, talányszerű egyéniségeket, akiket nem tud behelyezni a hírnév kész skatulyáiba.

A tüzes, lángoló, erotikus költő könnyen jut a közönség kegyeibe; s könnyen bejut a boldog családi élet illedelmes magasztalója is. De hova tegye a közönség a családi életnek azt a poétáját, aki a konvenció illedelmétől époly távol marad, mint az erótizmus izgató l'art pour l'art-jától?

S még mélyebben behatolva Gellért költészetébe, az ellenmondások megsokasodnak.

Bizonnyal hűvös, tartózkodó költészet ez, elegáns és játékos: mégis alig lehet képzelni őszintébbet, kevésbé titkolózót, életesebben komolyat; ez a keztyűs kéz néha kényes dolgokról rántja le a leplet.

S bizonnyal kötött költészet ez; van benne valami zártság; s mégis pongyolább, közvetlenebb, s oldottabb formájú is, mint kortársai közül bárkié; noha ez az oldottság csak látszólagos.

Gellért nem keresett új formákat, mint kortársai: ő elfogadta elődeink jambikus versét, lazítva azt a saját egyéniségének törvényei szerint. S mégis, senkisem jutott oly hamar annyira önálló, "saját külön" formához, mint ép ő.

Épily ellenmondásokat mutat nyelve, mely egyszerre tud közvetlen és hideg, ellágyult és csillogó, mindennapi és magasztos lenni.

Ez az ellentét a mondanivalóban gyökerezik. Osvát Ernő megállapítása óta (aki Gellért költészetének fő-fő rajongója és ismerője) köztudottá vált Gellért reálizmusa: de még nem hangoztatták eléggé ideálizmusát; mert van-e ideálistább költőnk nála? van-e ki az élet valóságain túl és azokon keresztül is oly hittel függesztené az ideák normáira szemét: arra, aminek kellene és kell majd lenni?

Minde komplikáltságok mérséklik hangját és megakadályozzák, hogy túlzó legyen bármely irányban: reálizmusa nem fajulhat vad és durva naturalizmussá, mely a tömeg piszkosabb ösztöneinek hizelegne, ideálizmusa sem csaphat a valóságokat félrerugó, romantikus forradalmároskodásba.

Csupa oly ok, mely megnehezíti népszerűségét.

Semmiben sem hizeleg a mai ideológiának: mint azok, akik magyarságukat ordítják minden szóban; vagy akik ellenkezőleg, nemzetükkel való meghasonlásukban kéjelegnek.

Nem csoda, ha hangos és vásári irodalmunkban (mely mind amerikaibb jelleget ölt) ez a halk és diszkrét költő soká szenvedte a méltatlan mellőzést. De a láng nem marad végletekig a véka alatt. Fölgyujtja a vékát, s még fényesebb lesz, mintha sohasem borult volna az rá.

A magyar Poézis templomában Gellért külön kápolnát emelt magának, melybe mindig tisztelettel lépünk. A Nyugat kötelessége hogy mécseket gyújtson e kápolna körül.