Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 6. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

Elek Artúr: SPIRITUÁLIS MŰVÉSZEK

Az álmodozásnak egyik módja a filozófia bizonyos fogalmai és a valóság bizonyos jelenségei között összefüggést keresni vagy erőszakolni. A mi korunkban Tolsztoj volt az ilyen hajlandóságú művészlelkek megihletője és tanítója. Tanítványok és tanítványok tanítványai vitték szét az igét, mint ahogy a döngő bogár széthordja a kinyílott virágról a termékenyítő port. Vannak lelkek, melyeknek eredendő hajlandósága a valóságnak és az álomnak ilyen összekeverése. Hogy mennyire válik hasznossá, vagy kártevővé keveredésük, az a résztvevő elemek arányától függ. Bizonyos, hogy a művészetben a valóságtól nem lehet büntetlenül messzire elvonatkozni. A legéteribb álom is a valóság tükröződése, s ha az álom nem emlékeztet a valóságra, akkor alaktalan zűrzavar. A művészet az alakzatok logikus összefüggése, mindenképpen valóságvetítés, ennélfogva bizonyos mértékig igenis materializmus, nem spiritualizmus. Immatériális művészet nincs, nem is volt soha. Még az őrült emberek és a spiritiszták elképzelései is a valóság tükröződései.

Ha így a «spirituális» fogalmát az álmodozáséval egyértékűnek fogadjuk el, akkor nyugodtabban nézhetünk szét a spirituális művészek Nemzeti Szalonbeli újabb kiállításán. Mint régebben, most is két művész adja meg a színét, a hangját, az erejét, - két más-más módon álmodozó festő. Remsey Jenő az egyik, Náray Aurél a másik. Kettejük közül Remsey az, kit a spekulatív inger erősebben nyugtalanít. Nem könnyű ennek a világnak szépségeiben igazán gyönyörködni úgy, hogy az ember szeme mindig a másvilágon és elképzelt szépségein függjön. Abból, amit ez a világ a művésznek kínál, Remseyt csak kevés elem érdekli. Nem érdekli, vagy alig érdekli a színessége és az a mód, ahogyan a színessége nyilvánulni szokott: a festőisége. Jobban érdekli nála a valóságnak a művész számára ép olyan fontos eleme: a vonal. De az is csak az emlékezésen által. Remseyt a természet, mint látvány előtt ritkán fogja el a hajtó kényszer, hogy megragadja és vásznára idézze belőle azt, amit szépnek és az elmúlástól megőrzendőnek érez. A természet jelenségei inkább csak arra valók neki, hogy régóta készülő gondolatmeneteinek érzékelhető alakot adjon segítségükkel. Az erős kombináló képzeletű művészeknek általában ilyen az alkotási módja, s nincsen is vele baj, ha az, amit képzeletükből kivetítenek, eléggé emlékeztet a természetre. Remsey autodidakta és abban a gépies idegmunkában, amit a következetes stúdium jelent, sohasem volt része. Ő abban a korában is a maga gondolatmenetével foglalkozott a természet előtt, melyben az érzékszervek a legfogékonyabbak és a legönkéntelenebbűl gyűjtik magukba az észleleteket. Ez a magyarázata torzító rajzának. Miközben a gondolati ideált kergeti, mellékessé válik számára a forma. Kisebb tehetségű művészeket az ilyen fogyatkozás tönkre tesz. De Remsey rendkívüli tehetség. Képzelete monumentális erejének nincsen párja egész művészetünkben. A nagy és hatalmas, amelyhez más művész csak teljes erejének összeszedésével jut el, az ő tehetségének önkéntelen nyilvánulása. Művészete fejleszthetőnek látszik mind a pontosabb és igazabb rajz, mind a szinesség irányában. De mai mivoltában is alkalmas arra, amire kevés más művészé: hogy nagy falfelületeket borítson be elképzeléseivel. Megfelelő távolságról rajzuknak tökéletlensége sem hatna zavaróan és a színezés differenciáltságának hiányát sem érezné rajtuk a szem. Akkora erejű ez a tehetség, hogy maga a művész sem képes tönkretenni még oly művészetellenes törekvéseivel sem. Művészete roppant életerejével valósággal megcsúfolja Remsey «spirituális» hajlandóságát. A kettő egymás mellett mintha nem is egyazon embert képviselné, hanem két embert, kinek egymáshoz semmi köze: a bibliaolvasó és magyarázó, az erkölcsi élet törvényeit bírálgató és fejét abstrakcióba fúró Remsey merőben ellentéte a festő Remseynek. Emez az óriás, az a törpe. Szerencse, hogy így van, de mennyivel nagyobb szerencse volna, ha az egymással ellentétes kettősség valami csodánál fogva egységgé olvadna egybe!

Másképpen vagyunk Nárayval. Ő is a gondolat mellékjáratainak vándora, ő is esoterista. Istenhívő és Istenkereső, de nem a vallás és nem is a filozófia útjain. A hit és a képzelet világa az ő otthona és vágyódásának célja a szeretet végtelensége, ugyanúgy, mint Remseyé. De míg Remsey heroikus lény és minden szelidségre vágyódása mellett tele van eredendő vadsággal és erővel, Náray lelkiösszetétele és világnézete között nincsen ellentét. A művész Náray ép olyan szelíd és lágy ember, mint az eszmélkedő Náray, s nyilván együtt jár ezzel az, hogy neki az érzékek világa nem csak alakzatokat jelent, hanem szinességet és festői átmeneteket is. Igazi festői temperamentum, ki a világot foltokban és a foltokat a levegő puhító és összemosó közegében látja. Míg Remsey kompozícióban elvont gondolatainak törekszik alakot adni, Náray szépségideálját igyekszik festményein megközelíteni. Fiatal leányok harmatos szépségén át az örökszépet, az örök lelkest - az örök szeretetnek szimbólumát. Míg Remsey a maga művészi képességeivel szobrász is lehetne, Náray eredendően festői tehetség. Ecsetje alatt olvadozik és bűbájossá nemesedik a szín. Az ő művészetének is megvolnának még a nagy fejlődési lehetőségei. De Náray is autodidakta, vagyis olyan művész, kinek mestersége minden titkára önmagától kellett rájönnie és nem egy titkára máig sem talált rá. Nagy kérdés, hogy eltalál-e még odáig valaha.

A «spiritualisták» társasága ma még meglehetősen heterogén összetételű, pedig egyebüvé húzó lelki rokonaikkal szépen ki lehetne teljesíteni együttesüket. Két rokont a jószerencse, vagy a helyes megérzés vezérelt közéjük ezen a kiállításon. Az egyik Muszély Ágost, a legismeretlenebb magyar festők egyike, pedig régi ecsetforgató. A neve Nagy-Balogh János halála után merült fel. Nagy-Baloghnak ő a legmeghittebb, a legragaszkodóbb s meghatóan kegyeletes barátja volt. Mint művész egyáltalán nem méltatlan hozzá, sőt készebb, teljesebb korán elhalt barátjánál. Feleségének halkan színes környezetbe merített arcképe a szin-összeegyeztetésnek és a tónusérzésnek mesterműve. Kíváló önarcképei is vannak.

Talán ennél a nem méltányolt, nem is ösmert festőnél, ki egy pestkörnyéki városka iskolájában tanítja évtizedek óta a rajzot, talán Muszély Ágosténál is megindítóbb a sorsa Márkus Imrének. Régi művész, aki kenyere javát megette, s aki ebben az életben semmire sem tudta vinni. Ő is álmodozó lélek, bár nem olyan módon, mint Remsey, hanem inkább úgy, mint Náray: a valóság megszépítője. Hogy mennyit tud, talán még soha meg sem mérte, mert a szegénység megfogja a kezét, valahányszor erejét nagyobb alkotásra összefogná. Emígy rajzolgat, pasztellel szinezi, tónusba mossa rajzait. A mindennap embereit rajzolgatja, munkásokat, iddogáló embereket. Vonalai lágyan kerülgetik a valóságot és halvány szinei érzelmes fátyollal takarják be alakzatait.