Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 6. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Német újságokat bejár egy interjú, melyben Mussolini felel Bojer norvég író kérdéseire s egyebek közt azt mondja D'Annunzióról, hogy az csak afféle
Mert a D'Annunzio íróművészete bizonyára a legmagasabbrendű művészet, melyre írástudó ember, aminő Mussolini is, csak áhítattal tekinthet. Viszont való, hogy amint személyéről nem beszéltet, az embert hamar elfelejtik, amit írt s ez csakugyan olyasmire vallana, hogy van valamelyes válasz az írás és az élet között. De talán nem ott, ahol Mussolini kijelöli. Kemény kötésű ember, ki szívósan élt s az élettel mindenképp veleélt. Fiumékor nyilván Mussolini sem gondolta, hogy Olaszországnak nem ilyen ember kell. S költészetével sem az a baj, hogy tagadná az életet, ahelyett, hogy igenelje. Vannak ugyan ilyen költők, de ettől lehetnek nagy és nemzeti költők, - ilyen teszem Leopardi, kit nyilván Mussolini sem tenne indexére a fasciónak. Attól, hogy optimista-é vagy pesszimista, hogy zengően szól-é vagy rekedten, D'Annunzio lehetne költője akár a tegnapi, akár a mai Olaszországnak. Különben sem degenerátus, mint művész sem. Akkor volna az, ha, bár üvöltve az egészséget és a cselekvékenységet, igazában alexandrinus volna, vagyis hideg mesterséggel farigcsálná utána, ami művész elődeinek leglelkükből lávázott. Efféle gépiességről nála szó sincs, - művészete igazi művészet s az ő saját művészete. Hogy a szavakat dobálja vagy nem dobálja, az sem tenné, - ha így veszem, akkor Baudelaire is jongleur s Claudel nemkülönben. Az a baja, hogy csakis művészete van, s ez, úgy látszik, nem elég.
Szomorúan írom ezt le, mert egy kicsit ellenkezik sok mindennel, amiért második emberöltője verekszem. Én írtam, magyaráztam, hirdettem, hogy író az, aki írni tud. Ez igaz, de nem a teljes igazság. Halkan s töredelmesen teszem most hozzá, hogy az íráshoz még valami kell. Nemcsak saját művészet, de saját mondanivaló is.
Gondolom Lessing mondja, hogy Raffael akkor is nagy festő lett volna, ha kéz nélkül születik. Nos: D'Annunzio olyan Raffael, aki csakis kézzel született.
Gyönyörűen tud megformálni vagy megfogalmazni minden mondanivalót. A Balzac s a Peladan mondanivalóit (ahogy plágiumos kicsinyeskedések mutatták, melyekből diadallal került ki): jobban, mint Balzac vagy Peladan. Ám nem csupán Balzac, az örökkévaló, de még Peladan, a mulandó is jobban megmarad az emlékezetekben, mint D'Annunzio. Csakis mert a mondanivalójuk az övék. D'Annunzio ellenben... ó, bizonyára: gazdag, mívelt, kiváltságos lélek. Lát, érez. Ítél, tapasztal, s amit tapasztal, az leszűrődik benne. Csak éppen passziójává nem válik, nem kívánkozik ki belőle. Nem fulladna meg, ha ki nem mondaná s el kell tökélnie, hogy kimondja. S ekkor akár ki se mondaná, - bemegy az ember egyik szemén, a másikon ki, nem élheti túl íróját, mert halva született. Így értendő az, hogy D'Annunziónak nincs saját mondanivalója. Nem először hozom fel ilyesmire megvilágító s egyben még kifogás gyanánt is megtisztelő hasonlatul a mi Apponyi Albertünk példáját, ki éppen most mutatja meg egy ámuló s elragadtatott világ előtt, hogy micsoda tündöklő elme, micsoda gyönyörű karakter, micsoda megejtő szónok s legyőzhetetlen debatter. S akinél, mindazonáltal, sokkal kisebb emberek, karakterek, tehetségek inkább politikus számba mennek, mint ő ment egy hosszú s munkában s érdemekben gazdag pályafutás során. Soha, még ellensége sem merte semmi állásfoglalásával szemben azt állítani, hogy ugyanily ragyogóan tudná az ellenkezőjét is képviselni. Nem, - ha Apponyi Albert egyszer valami meggyőződésre jutott, azzal egy is. Csak éppen hogy a politikában e meggyőződésre