Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 6. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

SIGURD HÖST: IBSEN HENRIK
(1828 - 1906)

Ritkán fordul elő, hogy olyan író tegyen szert egyetemes hírnévre, aki nyelve korlátai közé zárt kis nemzet szülötte. De ha sikerül nevét az emberiség sugárzó neveinek sorába illesztenie, az mindenkor a szellem nagy diadala. Ilyen volt Ibsen Henrik.

Noha Ibsen oly nép gyermeke, melynek lakossága számszerint meg sem közelíti Párizst vagy Berlint, mégis nemcsak egész Európára tudott hatni, hanem eljutott mindenhová, ahol színköltészet, irodalom és kultúremberek találhatók. Halála óta hatása nőttön-nő, s ma az ibsenizmus ujabb hullámát észlelhetjük.

Az a kérdés merül fel elsősorban, vajjon Ibsen hírneve elég szilárd-e, az olvasó nagyközönség ismeri-e valóban? Tudjuk, hogy a kritika alaposan áttanulmányozta oeuvre-jét; tudjuk azt is, hogy Ibsen lelkes bámulókra talált majd minden országban. Irodalmi képe mégsem elég világos és határozott a nagy tömegek tudatában. Sokak számára Ibsent és műveit felhő és köd borítja. Annyit tudnak, hogy tiszteletreméltó név, de már azt, hogy voltaképpen mit is kell tisztelni benne, aligha képesek megmondani. Egyesek olvasták a Vadkacsát, amelyben tényleg homályos dolgok történnek, mások talán látták Nórát, vagy a Népgyűlölőt anélkül, hogy rájöttek volna lényegére, Ibsen sajátos voltára. A színpad szakértői közül művészetének nem egy fáradhatatlan magasztalója van, aki azt vallja, hogy Ibsen a modern színpadi technika tökélye. Ha az ember nem szakmabeli, őszintén szólva mindez nem hatja meg. Ez volna az egész? Ibsen a naturalista színpad megteremtésével rótta le adóját a modern irodalomnak, fogják válaszolni. Mások viszont azt állítják, hogy minden Ibsen-darab iránydráma, hogy ő elkeseredetten támad minden előítéletet s pozdorjává töri a korhadt társadalmat; mert ő a nagy lázadó, a próféta, aki új idők hajnalát hirdeti. Így lett az anarchisták kedvelt költője, s nem csodálnám, ha az orosz bolsevisták bálványoznák.

Az agyafúrt kritikus szánakozó mosollyal mondja: «Egyáltalán nem értitek. Nem harcos ő, hanem passzív ember, aki elfordul az emberek torzsalkodásától, hogy az emberi lelket s mélységeit firtassa. Dehogy naturalista! Ibsen misztikus. Ibsen szimbolista.» Ha hozzáteszem, hogy sokan kiváltképpen a mély gondolkodót látják benne, be kell vallani, hogy még akkor sem tudjuk, hányadán vagyunk irodalmi értékével, valódi fontosságával, s Ibsen egy kissé a régi «szfinksz» marad.

Mindennek ellenére merem állítani: Ibsen mélységesen világos szellem. Témái gyakran nehezek és homályosak, azonban teremtő képzelete mentes a ködösségtől; gondolata erőteljes és mélyenszántó. Egész munkásságát s nem csupán egy-két különálló drámáját kell ismerni. Csak akkor látnák, hogy őbenne minden láncolatos, összefüggő; műve kibontakozik. Váratlan formaváltozásokra akadunk ugyan nála, de alapeszméi ugyanazok. Ibsen inkább elmélyült, mint változott.

Szegény sorban, elhagyottan, távol hazája irodalmi és szellemi centrumaitól írta Ibsen 1849-ben első drámáját, a Catilinát. Sallustius olvasása ihlette meg, akivel még diákévei alatt kellett foglalkoznia. De elérte a legtöbb kezdő végzete: nagy remények és mérhetetlen álmok után csaknem tökéletes kudarc s főleg a közönség közönye.

Írókban azidőtájt nem igen bővelkedő hazájában már valakivé lett az ember, ha csak egy darabját is kiadták. Így történt, hogy mint bukott, fiatal drámaírót a Bergenben alapított új nemzeti színház élére állították. Huszonhárom éves volt mindössze. Hat évig irányította az új színpadot és szállította az uralkodó ízlésnek megfelelő romantikus drámákat. Ez volt az az idő, amikor az u. n. nemzeti romantika kultusza a tetőpontjára hágott Norvégiában. Ibsent is elragadta az áradat: egymás után adta ki történeti darabjait; témáit a nemzeti történelemből, ódon legendákból s ó balladákból merítette.

A romantikus cicoma alól csakhamar kibontakozott Ibsen személyisége. Előadatta a Tenger asszonyát, s miután Bergenből elköltözött, romantikus korszakát lezárta a Trónkövetelőkkel, első remekével, ahol már mutatkoznak a nagy lelki problémák s jelzik az igazi Ibsent, a modern lélek búvárát.

Feltünő, hogy a romantikával átitatott történeti darabok írása közben meg tudta írni a Szerelem komédiája című egészen újszerű, brilliáns művét, sziporkázó szellemmel és maró gúnnyal. Mindez annyira elüt eddigi alkotásaitól, hogy az ember szinte más írót s más korszakot hajlandó keresni mögötte. Gondolat- és ötletgazdagsága, remek verselőkészsége ellenére sem tudta honfitársai érdeklődését felkelteni. Kiábrándulva, s politikai eszméinek kudarcán elkeseredve elhagyta hazáját, s életének új korszaka kezdődött.

Azok, akik Ibsen megértésében nehézségekről beszélnek, jól teszik, ha Brand és Peer Gynt tanulmányozásával kezdik, ezzel a két hatalmas drámai költeménnyel, melyek mint az oszlopok, jelzik a templom bejáratát. Ez a két, felerészt drámai, felerészt lírai mű: formában hasonló, de alapjában véve, gondolati és érzelmi lényegénél fogva, homlokegyenest ellentétes alkotás: az ibseni világ pozitív és negatív pólusai.

Brand főalakja egy lelkipásztor; vitái megannyi szentbeszéd, melyben hadat üzen minden megalkuvásnak, «mindent vagy semmit» kiált s hirdeti az akarat emberfölötti hatalmát. Az Ótestamentom lehelete suhog e költeményben, Jehova mennydörgése szüremlik át rajta a távolból. Brand beszéde felrázta az északi országokat, s egy év mulva, 1867-ben, könnyezve nevettek Peer Gyntön. Ezzel a szellemes tréfával eltávolodtunk az Ótestamentomtól, s Ibsen gazdag és sokrétű zsenijét mi sem bizonyítja jobban a két mű közt levő különbségnél. Peer Gyntről s egyik bírálójának ítéletéről mondta egyszer Ibsen ezeket a büszke szavakat: «Könyvem: költészet, s ha nem az, majd az lesz, mert a költészetről vallott fogalom könyvemhez fog igazodni».

Olaszországban írta e költeményeket; száműzte magát oda, mint az a vadkacsa, melyről egyik költeménye szól. Olaszország klasszikus földjén tanult, s évek során át elmélkedett az antik civilizációról, melynek nyomait és emlékműveit maga körül szemlélhette. E civilizáció bukásában s a kereszténység győzelmében látta visszatükröződni azt a harcot, mely a földi s az evangélium által megváltoztatott ember, az ókor szabad pogánya s a keresztény isten parancsolatai előtt meghódolt ember között lezajlott. A Föld és az Ég, a test és a lélek örök harcát, azt a témát látta benne, melyet a legkülönfélébb szempontból szakadatlanul tanulmányozott első műveitől kezdve az öregkori drámákig. A messzi jövendőbe vetíti sejtelmesen a hús és a szellem uralma között dúló küzdelmek megoldását. Misztikus filozófusa megjósolja a harmadik éra eljövetelét, s ez abszorbeálni s egyesíteni fogja a két megelőzőt.

Miután pedig éveken át a hanyatló ókorba menekült s álmodozott az ember természetéről s jövőjéről, meglepetésszerűen leszállt a magas csúcsokról s a modern társadalom életét kezdte vizsgálni. Realista társadalmi drámákban dolgozta föl, részben az egykorú realizmus hatása, részben az egyéni arravalóság kényszere alatt. Kibontott szárnyú, hatalmas képzelete mellett nagy megfigyelőképességgel rendelkezett s ezzel festette meg a jelenkor életének képét. A nagy álmodozó eltünt, hogy helyet adjon a megfigyelőnek és a kritikusnak. Megírta a Társadalom támaszait s támadta bennük a burzsoázia képmutatását s hazugságait; majd a Nórát, melynek roppant hatása volt az északi felfogásra és erkölcsre, valamint az új Európára.

E sorozat darabjai között talán a Kisértetek a legnagyobb átmérőjű. Az antik tragédia szelleme lengi át; kérlelhetetlen végzet üldözi az embert s a végén eltapossa. A tragikus múzsa ijedelmes arcát mutatja meg benne. Ezt a darabot megjelenésekor a kritika erkölcstelennek bélyegezte. Nagy, mérges viták keletkeztek s döntő befolyást gyakoroltak Ibsenre s irodalmi pályafutására. Méltatlankodás és keserűség fogta el s a támadásokra válaszul megírta a Népgyűlölőt. Pörbe szállt a közvéleménnyel, amely elítélte. A darab gondolatai személyesek voltak, mert alakjai saját életüket élik.

A következő, két évvel később megjelent drámában újabb meglepetésképpen szó sem volt harcról és polémiáról. Azt hinné az ember, hogy Ibsen megfutamodott. A Népgyűlölővel egyidőben írt leveleiben portyázó, magányos franktirőrhöz hasonlítja magát. S aztán látjuk, amint csöndesen elvonul a harctól s lelki esetek tanulmányozásába mélyed. A kétely és az álom győz. Az emberben s újjászületése lehetőségében való kételkedés egybekapcsolódik az ártatlan lélek álmával a Vadkacsában. Ibsen ujra álmodó és lélekkutató lett s inkább művész, mint valaha.

A realista drámák s a Vadkacsa között valóban nagy a különbség. Új periódus kezdete ez. Ám ez átmenet nem szembeszökő, s a Vadkacsa kívülről nézve olyan, mint egy realista színmű. Szimbolizmusa rejtett. Finom, delikát költészet hinti be sugárral a durva valóságot. Négy ujabb dráma, köztük Rosmersholm és Hedda Gabler, lélektani művek: még nem szakított nyiltan a realizmussal, de már a lelkek megismerését tűzte ki legfőbb célul. A költő mindjobban magába szállt s oly pszichológiai kérdésekkel vívódott, melyek már ifjúkorában is foglalkoztatták. Szétbontja a cselekedetek láncolatát s mérlegeli a választás ijesztő felelősségét. Gondolata az örök gyötrelmes kérdés körül kering: hogyan őrizhetné meg nagyságát és tisztaságát az idealista anélkül, hogy cselekednie kellene, távol az emberi élettől? Sikerülhet-e földi cselekvés? Álom és tett, gondolat és valóság, költészet és élet: drámái állandó antithézisei.

Három kimagasló darabja: Solness, John Gabriel Borkman és Ha mi holtak felébredünk, személyes vallomások. S amiért Solness saját építményei ormán megingott, beteges és túlérzékeny öntudatával, ki vetné szemére azt, amit nem tudott megtenni, de megtehetett volna, hiszen annyira áhította? Borkman egy nagy bűnös tragédiája, aki az élet küzdelméből álmokba fut. Végül, az epilógusban, Ibsen kárhoztatni látszik a művészt, aki életét feláldozta az alkotásért s művészi művekért megölte emberi boldogságát. Végtelen szomorúság fejlik ki belőle, amikor meg nem értett munkáiról beszél s mindarról, amit feláldozott a művész-életért.

Ki tudná jobban összefoglalni az ibseni oeuvre lényegét, mint őmaga ezekben a sorokban:

At leve er kamp met trolde Aki él, csak harcban éghet, -
i hjestet ej hjernens hvelv. csalják a manó-cselek
At digte, dit er et holde aki költ, bírói széket
dommedeg over sij selv. Ül önnönmaga felett.

A Nyugat számára írta:
SIGURD HÖST