Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 6. szám

BOHUNICZKY SZEFI: VÁRAKOZÓK

- Márta, Márta, de szorgos vagy! - mintha önmagából hallaná, kicsit bosszús, lelkendező idegességgel, mialatt fényesre csiszolt réztálat forgat, ott látva fenekén vénlányossá keskenyedett, ráncos kis orcáját.

Még az elmúlt este szólt nekik Lázár, kit halottjaiból szólított vissza a szelíd Názáreti, hangja még síri volt, nagy szemeiben lobogva borzongott a négynapi kősírpihenés.

- Adjunk hálát, húgaim, urunknak, egyetlen igaz istenünknek, hogy megérhettük megint Niszán havának tizenharmadik estéjét. Készülődjetek! Izent a Kedves, széder ünnepét nálunk tölti, a tizenkét igaz emberrel. Óh, föld öröme, vígasza, várt ígéretünk egyetlenje: Jézus! Készülődjetek: igaz otthonát találja itt, úgysem tudni, meddig? Látomás gyötör, titokzatos bűnök készülődése, vér... kiválasztott földünk szorong és nem lehet tudni, jut-e hely az ártatlan báránynak?Aztán sárga tenyerei mögé rejtette arcát és sírt, sírt... Este volt akkor, Betánia alacsony kőfalai mögött koratavaszos meleg szellő szaladgált, bezörgetett a kapukon, fellebbentek a vászonforhangok. Távolból kemény ütődés dörgött, mintha mozognának Jozafát völgyében a sziklák, a szellő közel lengette a halottőrző ciprusok keserű illatát. Később vihar kavarodott, a mécses fellobbant, pár villogó tűznyelv plafonig szökött, aztán vaksötétté aludt az éjszaka. A riadt virrasztásnak bűvös lüktetést adott a messziből fuvódó lihegés, tevék morogtak, vándorok fáradt dübörgése hallatszott és Lázár imája, énekes hajlongó sóhajtása, bús panaszokkal neszelt hajnalig.

- Készülődjetek, húgaim, legyen méltó fogadása a Kedvesnek - mondta megint s csak alig pirkadt, elhagyta a házat.

A reggel teljes párákkal nedvezett a föld felett, a levegő, mint óriás opálharang, fehéren hajlott a messzi dombokra. De a délelőtti napmeleg már sűrű kékséget szűrt, a messziporzó fényözönben tarka madarak csaptak be, világítóhátú dongók zizegtek, a vékony fűszálak közt szellő rebbent, a borzas lombok mozdulása harmatcseppet rázott és kábult illatukat sárguló felhőkben izengették egymáshoz a párzódó olajfák... A szürkévé fakult konyhából mozgalmas edénycsörömpölés verődött, Márta nesztelenül rebbent, apró csontjai könnyedén repültek, mint fürge, házi legyecskék. Derekán felkötözve szélesedett a bőven omló szoknya, mialatt villogó olajos mécsessel átkutatta a szoba homályos sarkait. Chomez battelu napja volt, nehéz munkát kívánó órái a jámboran hívő asszonynak. Csak alig kezdtek csiripelni a verebek, a kakas ép hogy elsőt kukorékolt a szomszédban, már seprő neszelt a falakon, átszaladt a szoba rejtekeibe, lapátra szedte a kovászost, hogy tíz órára lánggá lobogjon és Márta nyitott tűzhelynél, hajlott derékkal kavart, a morzsa sercegett, kékeres nyelvek oszlottak a szürke falakra, átrebbentek a fényes rézedényekre és önelégült készülődés mosolyát színezték az asszony fontoskodó arcára... - Óh, hiszen fáradságos hív gondolkodásában ismerhető fel a szerelmetes asszony. Kedvesünk betérhet, rendben talál mindent... gondolta lelkendezve, mialatt a tűzhelynél illatok gazdagodtak már, kétágú hegyes villára szúrtan egybehagyott, gyenge ürütest pirult, szekfűszeg, gyömbér, jószagú falevelek, érett fügék illata fülledt a megforrósodott vastag füstfelhőkben. A forró kőlapokon ropogóssá száradt a kovásztalan tészta. Legszebb szőttesei kerültek most elő, begöngyölni a három egész macót, hív emlékezésül a dicső törzsekre. Óh, ősi tudatok, önérzetetadó nagy sejtelmek! A kerekecske kőtálak tisztán várnak már, vagdalni lehet az édesszagú almát, kesernyés mondulát keverni hozzá szalmavékony fahéjjal és mind e babra munkában átérezni a kiválaszott faj rejtelmét, büszke gőgjét Izrael lányának, ki megérti a szent jelek bűvöletét és íme asszonyi kötelességét lelketvibráló emlékezéssel színezi... És a kedvesre gondol, messziből érkezett szavak termékeny porzóira, a csodára, mely íme mily közeli, hiszen ezért izzik a munka hajnaltól, tágíthatatlan sietés békétlenkedik, hogy csillagébredésre, ha betér majd házukba, átmelengesse itt a szemérmetesen búvó szív szerelme. Nem szavak, nem álombontó furcsaságok láza, nem vértfakasztó szédület igézete, csupán tiszta otthon dísze, megterített asztal szívből pazalt lakomája, így nyújtja majd eléje fellengetett asszonyi titkát, mely elvénlányosodott fukarságát is megindította most. Óh hát a madár nem pelyhet hord-e fészkébe, hogy szeretteit melengethesse és a hangya hogy épít, hogy takarít, hogy család maradjon az erősebb lábnyom alatt is, pedig a szerelmetes asszony madárka kíván lenni az ő kedvese tenyerén és szorgos kis hangya, ki gondozza és takarítja a szerzett javakat... Rázza soványka csípőit, gazdagodó illatok között oszladoz kezéből a munka s míg sürög forog, beleizzadtan felejtődik a könnyelmű lelkendezésbe. Néha lihegő lélekzéssel tornác elé áll, elréved a kacskaringós porfelhők felé, lesi a tizenötfutamnyi kanyargót, mely porzott vala egész Jeruzsálemig. Néha keserűen rázza éber kis fejét, Magdalénát nézi, ki puha sötét keszkenőben várakozó alázattal reggeltől ül a keskeny tornáclépcsőn, hosszúvonalú tenyerét homlokra ernyőzi, így mereng a messzibe és meg se rebben, mikor Márta hangja rászisszen:

- Mária, Mária, nem resteled, hogy míg hajszolom magamat és munkában hervadok, te vándorok elé mutatod bűnös testedet, ezt a mulandó szépséget, mely érdemed se, te parázna? Mikor eszmélsz már Uradra, Istenedre? Mikor hullanak rád kövek? Uram, Jehovám, hát nem tisztul le ősi házunkról soha fekélyes szégyenünk?

Magdaléna végigsimította tenyerét az illatos hajtekercsek alatt, redőtlenül sima homlokán. A nagy diószemek árkai lila gyűrűkkel ágyasodtak beljebb, a pupillák lázbogara fátyolos nedvességgel függönyözött el választ és kapcsot minden közeli dologgal. Márta hiába várakozik, hiába harapdál vénlányosan haragos szót, nem fordul feléje. Sudár testén összeburkolja a lenge keszkenőt, olajbarna arcán rejthetetlen vágyak árnyéka és munkátlanul eresztett kezekkel várakozik tovább. Pedig mindenki a nagy ünnepekre készül, a szomszédságból seprő neszel, az apró kőházak udvarkáin ételillatot lengetnek, a szürkekarikás füstfelhők és ingerült szavak pattogása hozza közel a nagy fontosságot. Óh, mily szörnyű ez! Így titokzatos vágyak roskadtságában érezni a külsőségek hideg zörejét. És Magdaléna földfelé fordultan mélázik, mert könnyű annak, ki szíve reszketését beléoltja e balga hitek fontosságába, könnyű annak, kibe nem kopogott hangot a vérrel fogant szomjúság, élheti egyszerűen a mindennap látott és eltéveszthetetlen tények apró igazát, de jaj, kinél ingatagságban senyved a szív, csókok örvénye, száradttorkú éjszakák láza kimeríthetetlen, mert hiába minden, ha nem kap választ a szörnyűvé feszült kérdőjel, hogy miért nem repülhet a lélek, miért nem adódik pillanat, hogy jönne a csoda? Szavak! Kiemelkedni a megalkuvott bús alázatból, hiszen a test gyönyöre tisztítja a lelket, csak hívást vár, megértő szót és repülne: de a férfi kegyetlen. Az éjszaka bódult várakozásában aranyat cserdített az asztal politúrjára... Ha legalább sírni, sírni lehetne! Reggel óta várakozik sorvasztó szomjúhozással. Még teli harmatcseppek rázkódtak a boglyas pálmákon, a fűszálakon hűsítő hólyagokat nedvezett a víz, minden szürcsölt a reggelből, csak az ő szemei maradtak meddők, szárazak. Hiába gyötri fülledtté epedt akarás, néha-néha átvibrál a megálmodott szó, de nem hallotta még és sötét pillái mögött elapadt, száraz virágos kert várakozik tovább... És Márta de kegyetlen, zsörtölődő ma! Hogy is érthetné szabályossá zsugorodott pici, vénlány lelke, hogy szerelmetes, bűnös asszonynál a test egyszerűvé zökkent csendülése után ujjongani kívánna a lélek, hogy is érthetné meg ez a saját lábnyomát figyelő kis munkagép, hiszen nem tudhatja, hogy csak az érzékek rázzák fel a lelkeket, hoznak gondolatigazat és világítanak értelmet, amiért úgy bele kellett bonyolulni e tarka szinházba. Élet! Zsibbadva figyelt rémülete félvakságunknak... Talán a férfinál más; lám, a kalmár, míg rézdobját veri, ritmusa véres zene, a kemény akarás önfontossága és a cizelláló, nem lelket lehelőn szövi-e ezüst csipkéit, apró virágok élődnek talányos arcok, furcsa figurák, mesét színező szépség, valószínűtlen, de élet és lélek. Vagy az ács, míg forgácsai mögül kinő az apró bölcső s a vénnek szánt sötét faláda nem-e az élet felnyitott fonala? Óh és bölcsek, prófétáló igazak a messzelátás fonalával nem-e saját életüket szűrik és oltják e világ ámulatába egyszerre valósággá váltan? Csak az asszony téved sután önmagában. Tán öntudatvesztés kellene, elszánt pillanat, bolondos odavetés, hogy jöjjön a béke, ha véres szárnyakkal is visszaborulhatni a földre és könnybefulladtan ujjongani a teli valót... Lám, hiszen Mártát, ezt a kötelességet latoló jó cselédet beszennyezné, de a lélek felé kívánkozót tisztítja a mámor, a feláldozottság egyszerű alázata, óh, mikor könnyeket vár a lággyá édesített szív. Jaj, ha sírni lehetne... Hiszen Lázárt feltámasztotta, bénákat indított földi útra újból, hátha könnyeket fakaszt a sorvadva szomjas szívben is... És Magdalai Mária az útat fürkészi, hol vándorok sorakoztak már ellankadt tevehátakon, türelmes szamárvemheken sűrűn állják kétoldalt az utat, rongyos kaftánok libbennek, ördöngősök várakoznak zilált szemekkel, sárguló asszonyok vérbefagyottan és vakok epedő, száraz kútjaival az életnek... Óh, de vajjon nem vagyunk-e vakok mindannyian amaz egyetlen nagy Világosság előtt, ki jön titokzatos jelképek bensőségét fáklyázva, hályogot mos a vakról, béklyót tör a bénáról és édes szavai szállnak, mint kiszámíthatatlan útjokban a párzást kereső virágok porzói, messzi földet járnak s már termékenyül a világ, már nyiladoz különös kelyhű szépsége a bűvös igének: «Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is, él»... Most, puha kendőjében, elrejti orcáját Magdolna. Minek látni, ha adattak szavak, amin élődhet a szív és gyógyulást kereshet a kétség, hiszen elapad egyszer minden, csók, vágy, könnyelműség, csak balga órák keseredett utóíze lesz, de a szívbe fogadott szó lelket zenéltet örökig...

Forró délidő járta. A nap tűzcsóvái alatt hajladoztak a gömbölyű pálmafák, öreg bütykös olajágak hintettek sárga porzót, megfeketült banánok estek ketté a forró homokban és az illat émelyítővé édesült. Az apró kőházak közt csenddé olvadt a láz, ünnepi készültség komoly nyugalma ült a padokra roskadt várakozók arcán. Aztán a tüzes napkorong lassacskán lecsúszott Jeruzsálem falára, alkonyi szellő hozott keserű illatot, Jozafát völgyében zörögtek a sziklák, kigyúlladt az esthajnal csillaga és a lassú szürkületben már úgy látszott, egekig ível egy-egy magasba szökött cédrusfa. Az út morajlott, a porfelhő megmozdult. Cafatos karok emelkedtek az ég felé, halotti vak arcokon játszott át a mosoly és türelmetlen lelkendezésből dübörgött eggyé a hívőrajongás: «Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jő az Úrnak nevében!»

Ő volt. Csak, mintha sétálna ép, sarúja gyengéd óvással védte az apró homoki férget, nagy szemeinek derűs tükre magához gyönyörködte a tovareppenő pillangók játékát.

És a poklos Simon házában epedő szívvel várakozának hárman. Lázár két csontos kezét homlokára kulcsolva, a sarokban könyököl s csak bús révedezésre ébred fel olykor. A szobában kigyulladtak már széder estvéjére az ünnepi gyertyák, sárga nyelvecskéjük röpdöső árnyékokkal játszik az alacsony falakon. Márta friss-szagú takaros ruhában sürög-forog, aztán készülten várakozik az asztalfőn. Keményre bodrozott főkötőjéből kacéran kígyóz elő pár sötét hajhullám, megcsiklandozzák keskeny homlokát, melyre most fölényes mosolyt derít a nagy ünnepi munkát jólvégzett önérzet... De vajjon mit rejtegethet Magdaléna? Opálos tejfénnyel mi halványul ölén a sötét keszkenő mögött; új fortélyos igézetre készül tán megint? És sárgává fakul Márta, gyűlölködő ráncokba vénül hirtelen s már foszló remények félelmével szisszen a húgára.

- Miféle bűnös haszontalanságra pazaltál már megint pénzt, parázna?

Az asszony hallgat... Rég aléltnak látszik a garádics küszöbén, sötét hajsátra kiterítve még, felfogni a sarúk porát majd, szépséges válla, puha hattyúnyaka meztelenül tapad szőnyegnek, mintha várakozó alázatában máris márványcsendűvé békülne a teste. Bódulatának csak a mellek emelkedése ad forró ütemet. Mit felelhetne, mit mondhatna, hiszen nem értheti meg ez a bűnt félő, tyúkocskaszemű nővér; nem értheti meg, hogy szerelmetes asszonynak illatban van ereje, mint fecskének sebes szárnyában. Hogy érthetné meg, hogy e drága alabástromedény idegen buja lugasok ambráját őrzi, hogy bűvös csodát igézzen majd és asszonyára találjon a Kedves. Óh, bizonyosan mézre ébrednek majd akkor a virágkelyhekben elszunnyadt méhecskék és bedöngicsélnek a nyitott ablakon; a galambducok kövér madarai is hajnalt sejtenek majd, előtollászkodnak és tubafejük összecsap a tornácon. Óh, mert az illat felébreszt mindent és valósággá idézi a valótlant! Ki tudja, hátha a Kedves is a föld fiának érzi magát akkor?... Magdaléna hallgatott, de Márta szúrós szavai tovább kutattak, apró szemeiből félő találgatás villant:

- Már mit eszeltél ki megint, mivel tetőzöd bűneidet? Nem felelsz, még kevélységet is merészelsz? Lázár, ne hagyj magamra, feddjed meg!

Lázár lebontja most csontkezeit a kopasz homlokról. Mintha ébredezne, szemei messzevillogva merengek, csak lassacskán néz körül s már megint tenyerekbe ássa a sápadt koponyát. Mit mondhatna nekik? Asszonyok... Ismeri őket: nem látnak túl a testi volton. Hányszor tapogatott, hányszor keresett valami egyebet is bennük, még a hűvös kősírpihenés előtt, amikor akarata volt még és kereste forró férfilázát, a reménységet, hogy összetapadhasson valami örök bensőségessel. Óh, de csak harc maradt, gyötrő felismerés, hogy emelhetett volna hát asszonyt magához, amikor azt mindig visszarántja apró fontoskodása: a hiúság, ez a valóságos testrészfüggelék, melytől, ha megszabadítanák, már nem lenne oly igéző. S mily különös ez mégis! Hiszen minden tökéletlensége, férfit gyötrő ravaszkodása ebből ered. És a férfi, hiába ismeri, mégis ő a mélyebbre bukó, hiszen bocsánatra kész, ha a vágy szédülete jön és balgaságán ujjonghat az asszony... Mennyi harc, mennyi hazugság!... Óh, bajlódott ő is eleget, de aki egyszer megtanulta a síri hallgatást, hiába hivattatott vissza, már csak részvéttel nézheti a gyarló dolgokat... Óh, Márta, Márta, a te szorgoskodásod is csak testhöz közelgő s te is, Magdaléna, vak szédülettel olvasztod bűneidet a küszöbre; csak testetekből éltek, kicsinyke önfontosságtok harcából; a férfit nem ismeritek, nem halljátok közelegni az igét, mely lelket lehel majd a kiválasztottak földjébe. Talán jó, jó, hogy nem halljátok, hiszen kedvesek vagytok így... Aztán felriad Lázár: már Péter hangja hallatszik:

- Ehun lennénk, Uram! - és széles vállaikkal útat egyenesítenek Mesterüknek a halászok...

A levegő forróvá izzott. Iskarioth asszonytfogdosó mosollyal dől az ajtófának, kalapját mélyen homlokába rántja, de elővillan alóla a dühös irígység. Méhek döngicséltek be, galambok tollászkodtak a tornácon. A tanítványok éhesen csettintenek, a dús lakoma szaga ingerel. Márta, mint kis sárga pillangó, nyugtalankodva mozog a gyertyalángok között, a vendég felé nyújtja száraz karjait, aztán megtorpan és sietve hátrál a szoba homályába.

- Én, balga, - hallatszik a szomorú sóhajtás.

És az esti csend édes békéjében csermelycsobogást zenél a felszakadt zokogás. A vendég szelíden mosolyog, alázatos asszonyhaj kötözi a garádicsküszöbhöz. És mondja akkor: «Neki sok bűne bocsájttatik meg, mert igen szeretett.»

Béna hallgatás riad most. Iskarioth sötét szemei fenekén kigyullad az áruló csillag, s már fordul is a házból... A tanítványok elfedik arcukat. Lázár meginog, kinyújtott karja titokzatos jelképet ível és a Mester szelíd árnyéka mögött már rajzolódik a kereszt. Szélvész kavarodik, Jozafát völgyében szörnyű a zaj, az ünnepi gyertyák plafonig villognak, suttogó borzalom neszel át. Ablakot csuknak, kulcsot fordítanak a zárkában. Aztán komor hallgatással ülnek az asztalhoz.