Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 6. szám

TERSÁNSZKY J. JENŐ: IGAZ REGÉNY
Saját életem (11., befejező közl.)

Sándor hozott nekem ajándékba egy citerát. Úgy lehetett játszani rajta, hogy az ember a húrok alá tette a kottát és csak le kellett pengetni. De emellett rájöttem, hogyan lehet játszani rajta kotta nélkül és a basszus húrok igénybevételével. Azon buktak meg azonban további tanulmányaim, hogy a stimmelés nagyon nehéz volt és úntam a dolgot.

Azért említem meg ezt, mert hogy a zenetanulást elhanyagoltam, az életemnek mindig komoly fájdalma volt. Ma is úgy tetszik, a művészetnek ez az ága volt, amelyhez maradéktalan kvadrált vérmérsékletem. És hogy nem műveltem, tisztán a lustaságomon múlt.

De tárgyaljam le már a sógorommal való ügyeket.

Sándor akkoriban már komoly tébécés beteg volt. Kezeltette magát mindenképpen. Kecsketejen élt havasi levegőn, az Izvorának nevezett csodaszép hegyi völgyben, nyaranta.

Ilonka valóban önfeláldozóan ápolta. Kész csoda, hogy meg nem kapta tőle a tüdőbajt. Egyáltalán Sándor mindnyájunkat megfertőzött volna, ahogy tartózkodástalan közösködtünk vele.

Szörnyű volt elnézni, mennyire ragaszkodott a fiatal életéhez Sándor. A legkisebb biztatás, vagy egypár óra, amin jobban érezte magát, már szinte feledtette vele betegségét és könnyelművé tette.

Emlékszem, egyszer Sándorral egy nyári délután a szöllőnk tetejére másztunk fel kettesben. Leterítettük a gyapjú pokrócot a fűre és ráheveredtünk. Ahogy aztán én közben bukfenceket vetettem és kézen jártam a gyepen, Sándornak az a véleménye támadt, hogy az a módszer helytelen, amivel őt gyógykezelik. Nem petyhüdni kell hagynia testét, hogy a nyavalya jobban erőt vegyen rajta, hanem edzeni.

Azzal mindjárt ki is mászott a pokrócaiból és engem próbált utánozni az ugrándozásban. Sőt az az ötlete támadt, hogy levetkőzzünk meztelenre és úgy éljük a szabad természetben őseink életét.

Nohát megtettük. Nemcsak levetkőztünk, hanem lenn, a völgyhajlásban, volt egy forrás, ami egy kis tavacskát formált és ebben a tavacskában lemostuk magunkat. Azaz beleugrándoztunk, viháncoltunk, lefröcsköltük egymást. Közben észre sem vettük, hogy a nap leáldozik és kezd hűvösödni. Már jó alkonyattal futottunk vissza a pokrócokhoz.

Nekem persze kutya bajom sem lett a mulatságból. De Sándor, lehet, hogy ezzel a mulatsággal küldött visszavonhatatlan meghívót a Csontembernek. Másnap már majd megfojtotta a köhögés és egy láz volt.

A családi perpatvarokat a Sándor betegsége sem függesztette fel. Rendesen Korláthéknál laktak Ilonkával, akiknek a házuk udvarán egy másik kis épület állt a rendelkezésükre. De ha összetűztek, akkor az ifjú pár hozzánk menekült.

Természetesen ilyenkor röpködött a két ház között a sok szidalom, becsmérlés, rágalmak. Sőt többre is került a dolog.

Egyszer, amint egy ilyen haragidő alatt nálunk voltak Sándorék és éppen a virágos kertben üldögéltünk, hát az utcán megjelent kapatosan Korláth.

Nem jött be, csak onnan az utcáról osztoztak mostohafiával. De amint Sándor egyszer valami súlyos becsületsértéssel vágott vissza Korláthnak, Korláth dühében felkapta a kapu alól azt a nehéz tölgyfadeszkát, amit a kóbor tyúkok inváziója ellen tettek a kapu alá és teljes erejével bevágta az udvarunkra. Csak pár centiméteren múlott, hogy agyon nem csapta vele mostohafiát.

Nem tudom, hogy ennek közvetlen folytatása lett aztán Korláthnak még egy merénylete házunk ellen aznap estefelé, vagy ez máskor történt.

Elég az hozzá, hogy Korláth, fenegyerek híréhez illően, nagy fába vágta a fejszéjét. Magát apámat akarta megrakni.

Jól emlékszem, hogy apám szintén pityizált aznap este. De kivételesen nagyon kedélyes hangulatban volt. Nem veszekedett és nem kergetett ki bennünket.

Azaz, úgy tetszik, mintha csak én magam lettem volna otthon akkor este apámmal.

Már lámpa égett, amikor egyszerre nagy dir-durral beront hozzánk Korláth.

Apám egészen nyugodt, sőt jókedvű volt, mondom: - Szervusz Miklós! - köszöntötte Korláthot. - Na, mi jót hoztál? Ülj le!

Korláth ehelyett tragikus pózt vett és valami sérelmére hivatkozott. Apámnak valami ellene tett szidalmát emlegette, amit visszamondottak neki.

Apám igyekezte békíteni. De Korláth csak jobban megvadult. Nyilván azt hitte, apám nyugodtsága miatt, hogy apám begazolt tőle: - Jakab, Jakab, hát ezt nyeljem én el tőled? Most már leszámolunk!

Valami ilyet süvöltött a bajuszából és azzal kezet emelve, indult apámnak Korláth.

Csak egy pillanat volt, ahogy apám torkon kapta, sodorított egyet rajta és becsapta egyik ágyba. Hogy ott megrakta-e, vagy megkegyelmezett a Korláth nyöszörgésének és ütleg nélkül vágta ki az udvarra Korláthot az ajtón? Ennyire pontos részletekre már zavarosak az emlékeim.

Csak rémlik, hogy mintha apám rámkiáltott volna. - Aci csak Jenő egy kurta fát! Hadd tanítsam meg ezt a pernahajdert!

De ez csak rémlik, mondom. Az sokkal tisztább és mulatságosabb kép az esetről, hogy apám az ágyban a Korláth fejére borította a takarót. És aztán, utólag, mikor megkérdeztük apámtól, hogy minek tette ezt? Az öreg huncutul mosolygott:

- Hát, mert úgy, ha rá is csapok, kevesebb nyoma lesz rajta. Minek csináljak cégért magamnak, hogy vérbe köpülve eresztem ki ordítozni az utcára? A takaró alatt csak érzi, ha ütöm, de nem látszik meg rajta aztán.

Persze, az egész házunk nagyon büszke volt az apám bátorságára és nyugalmára, amivel ellátta a hírhedt verekedő Korláth baját.

Sándort aztán nemsokára elvitte a tébécé. Ilonka özvegyen maradt Sándorka nevű második kisfiával. De a továbbiak róla már életemnek más szakába tartoznak.

*

Itt kell megkezdenem Bacchus istennek szörnyen hódító bevonulását zsenge ifjúkoromba.

Ebben a tekintetben kénytelen vagyok megállapítani írói reputációm okából, hogy az utóbbi években olvasott nagy amerikainak, Jack Londonnal John Barleykorn című, fordításomban is megjelenő műve rengeteg azonos állapotot tárgyaz a saját italos tapasztalataimmal. (Egyáltalán az életünk viszontagságai sokban hasonlóak, kivéve, hogy én, merem állítani, a London több rekordját levertem a testi-lelki szertelenkedések porondján.)

Hozzá hasonlóan, gyermekkoromban én is egyenesen irtóztam az alkoholtól és csupán a környezetem kísértései ugrasztottak bele a mámor élvezetébe.

Az a kisvárosi emberi társaság, amihez magamat számíthattam, föltétlen rabja volt a szesznek. Hatalma rajtuk erősebb volt az Istennél, családnál, becsvágynál, mindennél.

Úgy hiszem, a magam társadalmi osztályának férfinépe velem együtt, egyik lerészegedéstől a másikig, csak afféle melleslegességnek érzett az életből minden mást.

Ezernyi elméletem és megfigyelésem van a részegségről, amik persze majd esetenként állanak itten. Általában magam felől azt állapítottam meg, hogy mint apámnak, nekem is nagyobb méreg volt az alkohol véralkatomnál fogva, mint másoknak. A mámor örömei nekem sohasem érték meg a kaccenjammereit. Voltakép a legtöbb csúszásomnak, nyomorúságomnak a szesz volt az oka. Persze azért voltak rendkívüli élvei is a mámornak számomra, vagy inkább rendkívüli élményeim a révén.

Kezdjem az elsőn. Rózner Pistával vettünk legelőször, mint apró gyerekek, édes piros megyszeszt és attól a Zazar-part bojtorjánosában berúgtunk.

Sem felhangoltságra sem kaccenjammerre nem emlékszem ennél az első esetnél. Csak valami állati megbárgyulásra.

A másik eset valamivel később volt, szintén Pustyikkal, ahogy Róznert hívtam.

A városbeli minorita barátok a klastromban mindig tartottak egy-két kiszolgáló kosztosfiút. Ezek többek közt bort is húztak a pincebeli kétemeletes hordókból a barátok ebédjéhez, a refektóriumba. Na és aztán a fiúk a borcsenést úgy nevezték, hogy spóroltak. Volt egy nagy csorba kanta, talán a csapok csepegése alá és hát a csepegést némileg támogatni lehetett.

Hát akkor egy Kerekes nevű kisbányai oláh tanító fia volt papkosztos, akivel még a Jamnik-háztól puszipajtások voltunk. Nem tudom, ki volt mellette a másik nebuló. Elég az hozzá, hogy a konvent diákszobájában nagy italozást csaptunk a csorba kantából.

Kerekes a borhoz aszaltszilvát adott fel nekünk korcsolyának és vigadtunk, birkóztunk, danoltunk, tudomisén! Bizonyos, hogy én lapos hasammal sohsem adtam sok előnyt a másfélakkora-nagy Pistának.

Emlékszem, hogy fényes nappal, hazafelé menet Pistával, nagyon tanakodtunk, merre vezetnek a százszor ismert utcák. Forgott, ingott velünk a városka és már az úton kezdtek jelentkezni a legényes vidámságnál kényelmetlenebb érzések is bennünk.

Végül is nem otthon ért utól a rókabőr-kereskedés, hanem a Jamnikék kertjében. Hogyan vetődtünk oda, pont ahol a mértéktartás és tisztességtől legjobban restelhettük meg magunkat? Nem tudom.

Pista különben is sohasem érezte jól magát a Jamnikéknál. Ritkán járt oda, akármilyen kedvesen fogadták.

Tény az, hogy Jamnikéknak egy hünnyögő, vádaskodó cselédje ránk bukkant a fűben, a szilvafák árnyában. Utóbb aztán nevettük, hogy a derék Jamnik Pista arra a hazugságra vetemedett szülei előtt miattunk, hogy a rosszullétünket az okozta, hogy a torkunkra ment a mák.

A kertbeli köszméte, ribizkebokrokat és mákot és gyümölcsfákat persze rendesen fosztogattuk. Kissé legföllebb az lehetett valószinűtlen, hogy Pustyikkal egyszerre jártunk Szent Balázsként a mákfalással.

Én még aztán otthon a kertben is megfeküdtem a füvet. Tudom, csípős retekkel próbáltam kúrálni a gyomrom navalygását, aminek íze örökké a számban marad. Kegyetlen rosszul voltam napokig, mondhatom. Okulhattam volna.

Ez volt az első italos cécóm.

Szüleim az ital vagy a cigaretta dolgában nem nagy tilalmat gyakoroltak felettem. De ezt világért sem mondom megrovásnak. Mert biztos, ha tiltják, csak még inkább belekergetnek ebbe a tilosba.

Az ital különben sem számított soha szenvedélyemnek. Mert hogy én magamban például az apám italát megdézsmáltam volna, az soha eszembe se jutott. Hiszen mondom, egyenesen útáltam ebben a korban minden szeszt és csak a kompánia és a virtus nyelette le velem alkalmanként.

Egy másik italos história később jóval vészesebb volt.

Aki közöttünk nem fizetett megszabott időre tandíjat az osztályban, azt az osztályfőnök hazazavarta. Ezek az órák persze nem lettek aztán igazolatlanok. Tehát úgy tettünk, hogy ha meg is volt a tandíj hazulról a zsebünkben, nem fizettük be, hanem kilökettük magunkat a Múzsák csarnokából és nyaraltunk, a ligetben, temetőben.

Egyszer is a fél alsó gimnázium így üdült a ligetben. Egyik csoport sakkozott, a másik kártyázott, a harmadik békát nyúzott a ligeti tóból. Mi nehányan, a legszemenszedettebb egyedek, összeadtuk a garast egy nagy üveg bundapálinkára. Azzal aztán felmásztunk a Morgó-hegyre, tanulmányozni a Tolvaj Dénes barlangját és a Pintye Gregor szökellőjét, amit Petőfi és Jókai is megénekelt.

(A tolvaj szó nagybányai nyelvjárással egyáltalán zsiványt, azaz rablógyilkost is, meg bármi ilyen bűnözőt is jelöl.)

Duma Sándor volt ott, meg Almer Károly, meg egy Kaszanyiczky nevű köpcös, bátor kölyök.

Nahát, a pálinkától bekámforoltunk a Morgón. Ősz volt, a lehullott levélben térdig jártunk.

Duma, akinek mindig valami kivételes őrültség járt az alamuszi kobakjában, most azt eszelte ki, hogy Pilátuségetést csináljunk a hegyen.

Rémítő dolgot cselekedtünk. Otthagyhattuk volna mind a bőrünket.

Duma összegyűjtött egy óriás levélkupacot és alágyújtott. Hajrá! Tűzvész! Oltsad!

Mint az ördögök, ordítoztunk és röhögtünk és csaptuk egymáshoz az avart marokkal.

Akkor hült meg bennünk a szentlélek, mikor azt láttuk, hogy egy lángtengerben vagyunk. A tűz felcsap a tölgyek, gesztenyék törzsén emelet magasra. A láng szalad fel a hegyen, köröskörül, előnkbe, oldalunkba.

Rohanás hanyatthomlok lefelé! Mire lerontottunk a Klastromrétre, a Morgó-hegy gerincét már vörös-fekete vonal jelölte a kék égen és az oldala is egy füst és láng volt.

Azt hiszem, még másnap is égett az erdő és a tűzoltóságnak és bányásznépnek is nagy dolgot adott a vész megfékezése.

Sejtelmem sincs, hogyan menekültünk meg mégis a gyujtogatásért megszolgált büntetéstől. Gondolom, az tussolta el, hogy a Morgó-hegy erdősége az Almer Kari apjáé volt, vagy bérelte és hát az ő tulajdon kis csemetéje is benne volt ebben az ifjúi néróskodásban.

Én arra emlékszem, hogy a Klastrom-réten, lerohanóban, beleelegyedtem egy futball-csapatba. Ez a játék akkor újdonság volt. A festő Ferenczy Károly fiának, Béninek volt futballja először. Ők játszottak ott, azt hiszem.

Mellesleg, bár akkoriban én is űztem néha ezt a rúgós-játékot és mestere lehettem volna, de ösztönből útáltam. Nem adtam oda érte az egészségesebb és szebb kislabda-játékot, a Nagy-Büdöst vagy Négyes-percét. És fájlaltam, hogy kiszorítja ezeket a futball.

Na de belekeveredtem a pártiba. Rohanóban, szinte elfeledkeztem róla, hogy részeg vagyok. Akkor vettem észre, mikor egy nagyot rúgtam a futballba. Mert a rúgásnak fejjel estem utána egy tocsogóba.

Otthon éppen nagytakarítás volt. Az apám irodájában, szobámban, le volt szerelve az ágyam. Úgy feküdtem rá a puszta szalmazsákra, vagy úgy rogytam rá inkább. Anyám úgy talált rám az álomtól gaborgyásan és gondolom, rájött, hogy részeg vagyok.

Persze tőle megmenekedtem egy-két zokszóval. Még azt is tudom, hogy bableves volt aznap délben. De émelyített az étel szaga is, akár a takarítás mész-, por-, korom- és pókháló-illatai.

Másnap Kaszanyiczkyn kacagtunk, ahogy elmesélte, hogy otthon ő is összenyaklott szülei előtt és nem tudott beszélni a részegségtől. Mikor anyja azt kérdezte: - Hát mi a fene lelt? Erre csak azt tudta kimotyogni, hogy fáj a melle. De ezt, csak úgy finomkodóan tudta kiejteni, hogy: - Fáj a mellyem!

Ez annyira tetszett nekem, hogy adoptáltam az esetet és többször úgy adtam elő, mint ami velem történt meg.

Hogy még pár szóval megtoldjam ezt a kezdő korhely-ügyeket, hát, ha az első fázisban csak bárgyulás fogott el az italtól, később már rettenetesen szilaj jókedv után a duhajság jött mindig belém. Megvadultam mindig részegen. Kötekedtem. Vagy oktalan dacok szálltak meg. Sokszor olyanokba is belevesztem, akiknek a vendége voltam.

Természetes, hogy a potya-ivástól éppenséggel nem zárkóztam el. De ez általános diákerény. És ha netán úgy esett, hogy magamnak volt pénzem, akkor épúgy szórtam el föntartás nélkül a mulatságra. Itt azonban elég már erről.

*

Inkább eszembe jut még egy kis rövid és keserves kaland a tornajátékkal vonatkozásban.

Az első, vagy talán második osztályos tanuló koromban kezdett a gimnázium nyilvános, nagy tornaversenyeket tartani. A bányászbanda mellett vonultunk ki a baromvásártérre és ott zajlott le az ünnepély.

Nem nyertem egy fia érmet sem, mégis annyira tombolt bennem a lelkesedés, hogy a pihenés és hazamenetel helyett, az alkonyatban, elkezdtem végigszökdelni, több társammal együtt, a cinteremben felgarmadált gerendák tetején.

Ezek a gerendák azért voltak ott, mert éppen renoválták a Szent István-tornyot. A gerendák mögött, a gimnázium tornatermének fala tövében, ott állt a kőművesek árnyékszéke. De akkor szerelték le éppen a kis pavillont és csak az emésztő-gödör tátongott befedetlen a helyén.

Hát, amint nagy lelkesen egyszer egy nagy mélyugrást csinálok a gerendák tetejéről egy Rosenfeld nevű osztálytárssal, valóban, nem álltunk meg a szilárd föld kérgén.

Nem kell magyaráznom, hová toccsantunk alá. Vigaszomra legfeljebb az szolgálhatott, hogy Rosenfeld Hilu fejest csinált a gödörbe, míg én csak övig zuhantam bele és szerencsésen partra vergődtem.

Hát muri, az volt. Egy csomó néni volt a közelben szerencsére, akik vederrel vizet locsoltak ránk. Persze azért a népdalra nem cáfoltunk rá, hogy

Szagos lesz az utca,
Merre-merre...

hazamentünk. És napok múlva is figyeltem a közelembe került embereket, nem húzogatják-e gyanusan az orrcimpájukat?

Nos, a közmondás azt tartja, hogy, aki izébe esik, az szerencsés lesz. Hát nem lehetetlen, hogy (a legutóbbi szomorú éveket leszámítva életemből) már akadtak egy-két sikeremen irígyeim is. Rosenfeld Hiluról mindenesetre hallottam sok év mulva, hogy dúsgazdag emberré lett Amerikában. Hát talán a közmondás, az ember nemesebb felét, a felsőt érti, ha az esik izébe.

*

Cirkusz, állatsereglet vagy más ilyen komédia nem üthetett sátrat városunkban, hogy szüleim el ne vittek volna beléje, vagy ne adtak volna pénzt erre.

A szinház azonban apám előtt nem számított a frekventálandó helyek közé. Anyám mesélt néha róla csöndes rajongással nekem. Dunanan apó és fiáról, meg a Peleske nótáriusáról. Viszont anyámnál nem állt könnyű helyen a garas, hogy megreszkírozta volna a szinházi látogatásra magának és nekünk gyerekeknek.

Legelőször Dredeán Valér pajtásom vitt el a szinházba, amely a városi nagyvendéglő nagytermében játszott évadról évadra. Ő is fizetett be értem.

Jókainak Cigánybárójából készült operettet adták.

Csak azt tudom, hogy Dredeán rettentően lesajnált azért a pórias önkívületért és handabandáért, amit az előadás hatása alatt tapasztalt rajtam. Hánytam-vetettem magam a székemen a gyönyörűségtől és bevallottam, hogy hasonló tündéri látvány még nem tárult elém életemben. Majdnem megsirattam Szaffit és a darab mókái meg akarták repeszteni a gyomrom a hahotától.

Furcsább az, hogy ennek az élvezetbe bódulásnak ellenére mégsem szereztem úgy soha bármi úton-módon pénzt a szinházra, mint az aljafajtább szórakozásokra, kártyára, cigarettára.

Nem tudom, mintha mindig valami nehezen meghágható falat éreztem volna magam és az előadó-művészet közt.

Az első szinházi este után hosszú ideig nem tettem újabb látogatást oda. Az is csodálatos előttem, hogy ha gyermekálmaimban még szerzetes barátnak is elképzeltem magam, szinésznek soha.

Azt pedig semmikép sem mondhatom, hogy kevesebb tehetségem volt erre a műfajra. Igaz, hogy a leckék léleknélkül való szövege elrecitálásában, a felelésben fődadogó voltam, de úgy, a placra állni emberek elé, szavalni, énekelni, nem hogy bátor és nyugodt voltam, de kész, a közönséget szemmel tartó szinész.

Arra sem voltam képesség híjával, hogy embereket utánozzak, kifigurázzak. Ebben azonban mindig nyügzött valami részvétféle. Sajnáltam mindig titkon az ugratott, zavarba került embert s inkább pártjára keltem még tréfák miatt is. Talán ezért volt, hogy néha, mint afféle nyafkáskodó tréfarontót, bizonyosfajta kis cimboráim idegenkedőn fogadtak, ha magam is megpróbálkoztam holmi selejtesebb fajta mókagyártásban velük tartani. Volt, aki meg is mondta szemembe, hogy csalafintáskodáshoz, mókagyártáshoz nincsen érzékem.

Persze ez zokon esett. Érdekesebb jut azonban eszembe e dolog körül. Az, hogy nem tudom felfedezni az előadó-művészetnek egyetlen ötletét sem, vidámat vagy komolyat, amelynek alapját meg nem kereshetem itt a gyermekévek leleményességében kerekebben és mulatságosabban, mint ahogy aztán az olvasmányok vagy társaság saját eredményeikként és saját formáiban nyujtotta át nekem.

Azon kezdve, hogy valóságos operákat énekeltem magamban, rögtönzött szövegre, annak hangulatai szerint, épígy vettem észre intézmények vagy emberek fogyatékosságait frissen kelt kacajra és kicsúfolásra.

Például a Halandzsa-játékot, amit Karinthy keresztelt el és oly nagyszerűen avatott mélységes irodalommá, szintén űztük. Pont abban a formában, hogy össze-vissza halandzsáltunk a másiknak és aztán csudálkozva kérdeztük: - Hát nem érted?

Aztán az ugratásnak és bosszantásnak egy másik módját. Azt, hogy valakinek minden szavát, esetleg mozdulatait is visszacsinálni.

Erre nézve volt egy nevettető kis esetem a szüleim keresztkomáinak fiával. Sokkal idősebb fiú volt nálam és dadogott. Ezért Puppupu Jánosnak csúfoltuk.

Akkor előttem ült a padban és én azzal maceráltam, hogy mindent, amit mondott, utána mondtam. Szörnyen dühös volt, de az óra alatt nem rakhatott meg.

- Te, ha nem fogod be a szádat? - ő.

- Te, ha nem fogod be a szádat! - én.

- Gyere csak ki az óra végén! - ő.

- Gyere csak ki az óra végén! - én.

Egyszerre csak Jánosnak a legnagyobb dühben, a bosszugondolatok helyett, egy nagyszerű ötlete támadt. Ha én mindent visszamondok, - vélte, - akkor hát majd ezt adja kijelentésül a számba:

- Én, Tersánszky, egy nagy marha vagyok.

Már éppen diadalmaskodni készült. No, ezt mondjam utána! Csakhogy az ő ötletére nekem is támadt ellenötletem és így vágtam rá a szabálytól eltérőleg:

- Te, Puppupu János, egy nagy marha vagy!

Nem tagadom, megagyalt néhányszor az incselkedésemért. Persze, ez nem ment komoly verekedésszámba. Vagy legalább is a túlerő megtorlása volt a szellem ellen.

De térjek vissza a szinházhoz. Talán már a negyedikben megint csak baráti jóvolt révén, olyan szinházlátogatóvá lettem, hogy akár meg is csömölhettem tőle.

Miklós Dágyó, hogy, hogyan nem, megszerezte a szinházigazgatótól a jegyeladói tisztet a diákok számára. Társra volt szüksége és engem választott ennek. Felmentünk a szinidirektorhoz és kaptunk egy köteg színes jegycédulát. Díj természetesen nem járt a jegyárusításért, csak az, hogy estéről estére minden darabot megnézhettünk.

A szinház nem valami jól ment. Egy-egy operettli vonzott tömött házat.

Azt hiszem, már akkor pontosan kialakult bennem a kritika azt illetőleg, minek éri mellőzés a komoly Melpomenét a léha Terpszüchoréval szemben? Már úgy értem, hogy leszámítva azt, hogy a léha darabok az emberek kellemes érzeteinek símogatására spekulálnak.

Észrevettem, hogy az operettek, vígjátékok, sőt bohózatok is egyszerűen igazabbak az élet ábrázolásában. A valószerűségben kevesebb botlást tesznek. Érzelmességük, játékszerűségük nem nagyképűsködik és ez az igénytelenség a főerejük.

A dráma ezzel szemben, akármilyen jó különben, sohsem bír hatni életteljesen. Nagyon-nagyon jó játéknak és tökéletes szinpadnak kell lenni ahhoz, hogy egész illuzióját nyerjem annak, hogy most előttem valóban tragikus indulatok kavarognak a szereplőkben, zokogásuk, hangjuk reszketése, mozdulataik hevessége nem csinált. Ezek a nagy érzések szentek mindenkiben és ösztönszerűleg irtózik tőle mindenki, hogy kontár ábrázolat hatására adja át magát nekik. Már pedig úgy van, hogy egy drámánál nagyon-nagyon jó játék mellett is és tökéletes szinpadon is, elég egy köhögés vagy egy ajtóbecsapás, hogy megzavarjon és nyomban kontrolálni akarjam magamban gerjedelmeimet.

Így történik aztán, hogy zordon, fenkölt kritikusok titokban nagyszerűen mulatnak egy ostobaságon. És ásításokat, ha nem rosszabbat nyomnak el magukban agyondícsért műélvezés alkalmával.

Tovább megyek. Sokszor emlékszem, hogy ha az igazi művészet örömére kurtanadrágban is rossz vígjátékok és operettlik alatt fanyalogtam és drámai hangulatok kelletlenkedtek bennem, viszont egy-egy tragédia baklövéseit spontán és elemi pukkadozással élveztem.

Tudom például, hogy a kitünő Bánk bánunk Melindája egy nehézsúlyú tragika volt akkor a kisvárosi kóbor társulatnál. Hát meglehet, hogy némi smokkságból is, ahogy az iskolakönyvek előírják, igyekeztem megrendülni a bán rettentő fájdalmán. Ám jött az a jelenet, mikor az összeesett Melindát hordszéken kiviszik a kastély szobájából. Mondom, egy mázsányi fekete hölgy volt. Mikor hosszú, fehér pendelyében összerogyott, két pehelysúlyú kórista vonult be egy rozoga tragaccsal. Rémítően szuszogtak, erőlködtek, amíg a nagy nőt ráemelték a tragacsra. A tragacs nagyot reccsent és recsegett folyvást, amint a két keszeg csatlós inogó térdekkel emelni próbálta és aztán tántorogva nekiindult a jobbfenéknek vele. Velem együtt azon rémüldözött az egész szinház, hogy vagy a kóristák, vagy a tragacs nyekken össze és csakugyan baleset érhet egy épkézláb, kedves delnőt.

Nem emlékszem, hogy hangosan is röhögtek-e? Bizonyos, hogy soha vígjátékkal ekkora őszinte hahotázás nem rángatta és gyúrkálta meg a nagyérdemű közönség zsigereit. Az osztályban még hónapok mulva is a fiúk fele a padra feküdt vihogni, ha valamelyik a Bánk bánból ezt süvítette a levegőbe: - Ahh Biberach... Bach!... Krach!

A röhej különben valóságos tömeghisztéria tüneteiig ment köztünk. Mikor valami vészes történt, vagy fenkölt, szóval amikor legnagyobb csöndben kellett lenni, kiváltlag akkor kerekedett neki az ilyen gutaütéssel fenyegetőző általános vihaj. Megesett, hogy minden ok nélkül csináltunk nevetést. Direkte úgy, hogy egyik a másiknak mondta: - Na, kezdj el kacagni!

És így végül azon pukkadoztunk őszintén, hogyan pukkadozunk. Voltak előröhögők köztünk, mint a búcsúkon az előénekesek. Volt két fiú, Duma volt az egyik s egy Fonay nevű a másik, akik azzal maceráltak dühbe akárkit, hogy megálltak előtte, egy mozdulatot tettek és arra rá, hahotázni, a gyomrukat fogták, egymást lökdösték és így üldözték az áldozatot. A kiinduló mozdulat például az volt, hogy egy Csüdör nevű kövér fiú előtt felfújták a pofájukat és röhej utána, semmi más.

Bergson szerint a nevetés kritika az eleven életnek a gépiességbe ernyedése fölött és ő azt tartja róla, hogy csak eleveneken nevetünk. Nem tudom, hogyan lehet ebbe az elméletbe bevenni azt a vihajt, amely például személytelen intézmények hibáin támad? Például ha valaki komolyan így szólt az osztályban: - Vigyázat, egy állam szuverénitásának a kellékei, hogy hadügye, pénzügye teljesen önmagának legyen alárendelve. Igaz, hogy Magyarországnak sem hadügye, sem pénzügyei nem egészen önmaga rendelkezésében vannak, de azért Magyarország szuverén állam. Értitek ezt?... És aztán erre támadt általános vihorászás.

Erről különben majd utóbb. Ne beszéljem itt el a szinházzal való csúnya bűnesetemet.

A jegyárusítás körül történt, hogy életemben először mertem a szüleim zsebén kívül idegenekébe nyúlni.

A jegyekért bevett pénzzel úgy számoltunk el naponta a színidirektornak, hogy egy kis nyugtát adott az átvett pénzről. Ezek a kis nyugták aztán nálunk maradtak a jegypaksaméta átadásáig, az évadvégi nagy elszámolásig. Így megtehettük, hogy kevesebb összegről állítottunk ki nyugtát. Azaz előlegeket folyósítunk magunknak, vagy kölcsönöket a szinház bevételéből.

Azazhogy ezt csak magamról tudom, hogy megtettem. Nem tudom, hogy Miklós Dágyó társam értesült-e az üzelmeimről?

Csak arra emlékszem, hogy az elszámolást megelőző napon az apám irodájában csináltam költségvetést. Mekkora volt a hiány? Öttől-húsz koronára teszem.

Az elrémítő tény az volt, hogy sem égen, sem földön nem volt, hová fordulnom, hogy becsülettel visszatérítsem a szinidirektornak ezt a kikölcsönzött összeget. Végső szorongattatásomban a bűnhöz folyamodtam.

Gumi és ceruza segítségével elkezdtem kijavítgatni az aláírt kis nyugták összegeit. Többön kellett egy-egy nullát elpusztítanom, vagy egy-egy kilences fejét és farkát négyesre operálnom át.

Szóval, sikkasztottam és tetejébe hamisítottam, semmivel sem különbül, mint a fiatalkorúak bíróságának akármelyik kis elítéltje.

A legkegyetlenebb az volt a dologban, hogy a törlések és beírások valósággal ordítottak a cédulákon. Olyik majdnem kilyukadt, mint egy rossz levonókép. Ehhez véve, hogy a szinidirektor, bár kopasz bácsi volt, de nem volt rövidlátó és hozzávéve azt, hogy a szinházi bevételek így is gyengén álltak, hát mondhatom, keserves órákat éltem át addig, míg megjelentem az elszámoláson.

A direktor nagyon szerényen lakott. Szinte ugyanazt a vígasztalanságot láttam viszont az otthonában, akár nálunk, apám tivornyái idején.

Máig sem tudom, vajjon észrevette-e a disznóságot? Az alakoskodásban a bűnözésnél már volt némi praxisom és merészségem. Bátran eléje adtam a hamisított cédulákat. Nos, a nagy reszkedelmem kárba veszett. A direktor minden további nélkül átvette a pénzt és a nyugtákat és békével elbocsátott.

Hogy röstellem-e a dolgot máig is? Nagyon! Legfőkép azért, mert egy szegény embert csaltam és loptam meg.

Egyébként olyan hiedelmet ne keltsek, hogy talán a könnyelmű népnek tartott szinésztársaság révén jutottam én is oly sokak sorsára, akik közelről szippantanak ebből a levegőből.

Szó sem lehetett erről. A direktor személyén és otthonán kívül semmit sem láttam közelebbről a társulat életéből. Hacsak azt nem számítom annak, hogy a karmester feleségét, aki egyúttal pénztárosnő volt s rendesen együtt vonult be velem az előadást végigásítozni, vágyóan megbámulgattam néha.

*

Alsórendűbb művészvilág hölgytagjaival jutottam azonban ismeretségbe abban az időben. Ezeket a nőket a plakátok Optikai csodahölgyek néven említették és a virtusuk abban állt, hogy a vásári bódéjukban, miután előbb egész termetükben megmutatták magukat tunikáikban a közönségnek, egy csengőjelre, fekete lepelből kiemelkedve, már csak deréktól, melltől, nyaktól fölfelé látszottak. Így énekelték, valahogy fájdalmasan, bizonyára elveszített alsó felük miatt, ezt a különben vidám ütemű nótát:

-Hallja maga fiatal úr, kérem,
Hogyha tetszem, vegyen el hát engem!

Ezek a hölgyek a Dezső Laji-féle vendéglőben voltak megszállva, amely a kispiac egyik meghitt sarkában húzódott meg és a neve a város ajkán, kissé tompított kifejezéssel élve, Alsónadrág-fenék volt.

Dezső Lajost efféle elvetemedett embernek tartotta a város. Pont úgy nézett ki a pocakjával, marcona szakállával és rettentő erejű vállaival, mint a török basákat képzelik. És valóban, a Korán elvei szerint, nem is bigámiát, de trigámiát és kvadrogámiát űzött családi életeként. Rendes felesége leginkább számüzetésben volt. Mellette gondviselőnőt tartott, egy kövérke, szép szőke nőt. Ezenkívül a vérmesebb korhelyek udvarolhatnékja céljaira tartott egy-két pincérlányt is. De ha tetszettek neki, akkor ezek is besorozódtak háremébe. Sokszor a korcsma láttára úgy hevert az ivó díványán, hogy fejét a gondnoknő keblére hajtotta, míg térdén a pincérlány fészkelődött.

A korcsmájában a lelket különben az éjjeli zúgkártyázás tartotta és maga volt mindig a fő bankadó.

A hamiskártyások közül ketten-hárman valósággal a korcsma személyzetéhez tartoztak. Szállást kaptak és segítettek a kiszolgálásban. Egy Dolfi nevű, rendes polgári ház gyermeke is köztük volt, alaposan elzüllve. Aztán Zimbuk-bokhalló és egy Suszterics nevű, Dolfihoz hasonló fiatalember.

Ezek nekem öreg barátaim voltak még a gáttól és a gimnáziumból. Nyiltan, sőt dicsekedve tárgyalták előttem és magyarázgatták meg a hamisjáték különböző forszait nekem.

De sajnos, ebben is tehetségtelen voltam, mint a zsebmetszésben. Ha lelkesedtem is az ügyért, sohsem mertem csalni még a legártatlanabb módon sem. Például, hogy tükörből, vagy feszenkedés ürügyével a pártner kártyáját kivizsgálom, vagy pedig összejátszom valakivel. Sohsem mertem!

Megesett velem, hogy hazulról ékszert loptam és potom áron adtam el az ékszerésznek. Így mentem el kártyázni. Aztán közben a pártneremet rajtacsíptem, hogy cviklizik. De mint a hipnotizált, nem mertem ugrálni és nem bírtam azért abbahagyni a játékot az utolsó petákig.

Ez ugyan másutt, egy Samu nevű fiatalemberrel történt meg velem ismételten. Dehát Dezső Lajinál sem voltam másként. Legföllebb itten nekem is voltak áldozataim, ügyes, tiszta játék mellett, olyanok, mint például a Jamnikék Simije. Meg aztán itt néha nyertem a délutáni kuglizáson is. Ezt jól értettem.

A jegyárusítási sikkasztás, meg az otthoni csaklizások pénzei mindenesetre ebben a korcsmában úsztak el javarészt.

Néha egy-egy könyvvásárkor a fél gimnázium itt zajongott és majszolta a közeli lacikonyhákról hozatott zsíroskenyeret. A nagyobbak söröztek és danolásztak, ahogy elő van írva.

Egy ízben a görögkatolikus hitoktató, vidéki kollegáival a korcsmába jőve, három szomszédos kert kerítésein át ugrasztott szét bennünket.

Egyszer pedig engem alapos baleset ért a kuglinál. Az a furcsa T-alakú szerszám, amivel a kuglipályát egyengetik, ott feküdt a pályán. Hát én játék előtt kirohantam a bábokhoz és futtomban ráugrottam a szerszám fejére. A lapát nyele pontosan a gerincoszlopom végére csapódott fel és aztán, mint a boszorkányok szokták, a levegőn át repültem tova a nyél végén. Ha hegyes lett volna, valósággal felnyársal. Így is kivert a verejték a fájdalomtól és napokig sajgott a helye.

Ebben a korcsmában még mindig nem ittam. Vonzott ugyan némileg a nagyobbak példája, de őszintén szólva, sajnáltam a költséget olyan undorító lőrére, mint a szesz és nem ragadtatott el a mámor gyönyörűsége.

Meg kell jegyeznem valamit ennél a korai züllésnél. Azazhogy arra a felére, amely egészen a komoly bűnözésig vitt.

Ez a világért sem ment nálam rendkívüli kivételszámba társaim közt. Nem hiszem, hogy változott volna az, hogy ebben a korban és ebben a kis világban a morál kérdései nagyon gyönge lábon állnak. Hiszen mondják, hogy aki gyermekcipőben nem lop, az majd a férfiévekben teszi meg.

Kis társaim közt minden szemérmeskedés nélkül vettük tudomásul egymásról a csaláson kezdve a valóságos betörésekig a pénzszerzési manipulációinkat. Akár húsz-harminc vakmerőbbnél vakmerőbb merényletet sorolhatnék el itten a körömbeli kis cimborákról. Hogy csak egyet említsek, volt egy pajtásom, aki nap nap mellett a saját apja üzletébe tört be fényes nappal álkulccsal, az ebédszünet alatt. És így tovább.

Azt hiszem, hogy magam még túlzottan is érzékeny voltam mindenfajta bűntudat iránt. Magamban mindig jobban emésztődtem még apróbb hanyagsági vétkeken is, úgyhogy a társaság szinte enyhítően hatott rám. Megszabadított komor kételyeimtől és jóképűvé mókázta őket.

Persze ugyanez az érzékenységem épúgy állt az ártatlanabb félszegségekből eredő szégyenek rémeire. Mert mikor éppen attól remegtem, hogy mások rónak meg, vagy nevetnek ki, majdnem mindig kellemes csalódás ért, hogy mások társasága inkább eloszlatta komor képzelődéseimet.

De térjek vissza végre az Optika tündéreihez.

Hát ezek közt volt egy sárgahajú, nyulánk, szőke lány. Rizsporos arca ellenére valami olyan tisztaság és gyöngédség volt két égszínkék szemében, hogy nem is vonzalmat vagy vágyat, de valóságos meghatódást keltett bennem szépsége.

Lehet, hogy hozzájárult gerjedéseimhez az is, hogy ő volt kezdeményezőleg barátságos irántam. Megszólított, vagy meg is símogatott, amint ott járkált a korcsma udvarán, a kuglizó körül zajogó ifjúság közt. Mert bizonyára észrevette rajongó pillantásaimat.

Hogy micsoda viszonylatra gondoltam közte és magam közt? Akkor már félig-meddig férfi lehettem és hát a környezet nem olyan volt, hogy nagyon respektálta volna a lovagi idealizmust. Biztosan hallottam azt is a szőke szépségről, hogy szerelméért nem szükséges tűzön-vízen, anyakönyvvezetőn áttörni. Ezt azonban valahogy hittem is róla, meg nem is. Mintha abban reménykedtem volna, hogy csak velem szemben nem lenne szilárd az erényes ellenállása. Másként, mondom, valósággal a tisztaság liliomát akartam látni benne ezen szemétdombon.

Mindenestre erős és keserves csalódásaim közé számíthattam, amikor egy reggel, az iskolában, a nálam két évvel idősebb Miklós Dágyó az éjjeli mulatságáról és kalandjáról számolt be. Szümőccsel mulattak. Szümőcs állta a murit. Ő már fizetéses hivatalnok volt, mert a negyedikből kimaradt és díjnoknak állt be a járásbírósághoz.

Elég az hozzá, hogy társaságukban ott volt az én optikai liliomom is és hát a részletekre nem kell kitérnem. Megcsalt liliomom, nem is eggyel, de mindkettejükkel talán. Sőt...

Ha mondom, hogy a szívem szorult össze és beteg voltam a vágytól, dühtől, tehetetlenségtől.

De félreértés ne essék. Arról nem igen volt szó bennem, hogy liliomom elvesztette volna rám varázsát a vetélytársaság közbejöttével. Mit tagadjam? Elejétől fogva nem volt érzékem a féltésre a női kegyekkel szemben. Semmiféle fajtájú nők iránt. Már ha különben sikerült kegyeikhez jutnom. Csak a közvetlen vágyról beszélhetek és arról, hogy bizonyára soha őszintébb átok nem fakadt fel az ég alatt, mint akkor először a kamaszszívemből, a mindenható, az öröm liliomának kelyhét megnyitó Pénz ellen!

De ha már kiábrándulás említődik, hát liliomommal szemben sokkal nagyobb volt a föntinél az, hogy egy nap véletlen pongyolában pillantottam meg őt a korcsmában. Óh jaj! Akkor tette fel éppen szelíd arca körítésére aranysárga haját. Pontosan úgy nézett ki, mint saját mamája.

Hát így aztán máig is zavarban vagyok ezzel a hölggyel, hogy vajjon az édes személye körül támadt kamaszilluzióimat fájlaljam-e, vagy örüljek a kaján véletlennek, amely könnyűvé tette a róla való lemondás fájdalmát.