Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 6. szám

RÉDEY MÁRIA: ARANYBÉR

- Egész éjjel a lakásunkról álmodtam. Egyre szebb lesz.

- Tudtam, Ali, tudtam.

- Én is. Amit az ember el nem érhet, az egyszerre úgy elkezd nőni és ragyogni az emberben! Úgy felszökik a vágy utána, mint egy súlyosan beteg embernek a lázskálája, mindig magasabbra.

- Ne gondolj rá, szívem. Látod, hogy gombamódra nőnek a házak, s egy fél év múlva már szaladnak utánunk a lakásokkal.

- De nem evvel! Ez már elszaladt akkor.

- Ez el.

- Azokba a kicsi virágtartókba az ablak alatt muskátlit kellett volna tenni? Vagy valami zöldet, vegyes zöldet?

- Azt hiszem, muskátlit.

- Én is azt hiszem. Ilyen lakásunk nem lesz többé soha.

- Majd keresünk, szívem. De addig még sok pénzt kell gyűjtenünk; céltudatosan gyűjteni.

- Rémes szó. - S hidd el, más lakásban csak laknánk, mint jól nevelt emberek laknak, jól nevelt szobákban, csupa egyforma, négyszögletes szobában, - amihez nekem semmi kedvem. De ezekhez! Ó, nekem csak ezek a bolond szobák kellenének, ahogy mindenik másképpen van megfopozva, - s azok a kedves, bolond utcák körüle. Ugy-e, nagyon kedvesek?

- Nagyon, szívem, de ne gondolj rá többé.

- Mert egyik sem megy illedelmesen a maga útján, hanem mindenik felszalad valahová, felszalad, vagy leszalad, bármelyiket látja az ember, ha kinéz az ablakon. Édes, bolond utcák.

- De hogy is érthetted pengőben? Hisz a pallér is kiszámította, s az építész felesége is.

- Mégis tévedtek; most derült ki. S igazuk is van, mert a többi lakás mind drágább, amit néztünk és egyik sem ilyen idilli. Mert ez nem közönséges bérház, ez már majdnem villa. Olyan nekem való, íróembernek való.

- Tudom, szívem, nagyon jól tudom,

- Úgy-e, neked is nagyon tetszik? Tudod, mért való íróembernek? Nem azért, mivel árad belőle a líra, s nem azért, mivel a háztetők mögül mindenütt fák bukkannak elő, s mert a konyha egyenesen a kertre néz.

- Csacsi, mit érdekel, téged a konyha?

- Csak azért érdekel, mert ez majdnem a legszebb az egészben. S még egy kicsi balkonja is van. - De nem; a legszebb tudod, mi? Azt nem is lehet elmondani.

- Mi?

- Az a nagy Csönd. Az a gyönyörű. Lélekzeni hallottam a Csöndet. Lélekzett és mosolyogva hunyorgott a szomszéd kicsi házakra körüle, azok meg visszanéztek rá, érzelmesen. - Nem találod, hogy ez a villamos evvel a rettenetes zakatolással elviselhetetlen?

- Eddig nem bántott olyan nagyon. Eddig nem panaszkodtál, szívem.

- Eddig nem; de most fel van bennem tudatosítva a lárma. Hisz minden azon múlik. Most úgy érzem, hogy az idegeimen keresztülgázol minden kocsi; úgy érzem, hogy kiterítve fekszem a földön, meztelen és védtelen, s keresztülszáguld rajtam a villamos, az összes pótkocsikkal. Rettenetes. - Te sírsz, édes? Ne sírj, ne sírj! Ne vedd komolyan, amit beszélek. Hiszen ez mind csak fantázia. Én esküszöm neked, hogy most egyáltalában nem erről a lakásról van szó, ott a Rózsadomb alján, az csak egy egyszerű bérház végeredményben.

- Ugy-e? S a lépcsőháza nem is szép!

- Ó, nem csúnya a feljárata. Nekem tetszik. De azért ne búsulj, mert mondom neked, hogy ez már nem az a lakás, az a valóságos lakás, amelyről én beszélek, hanem a megtagadott lakás. És az olyan szép, hogy azt semmiféle pénzzel nem lehetne megvenni.

- Dehogynem. Ha most valahonnan pénzhez jutnánk, akkor már nem volna a megtagadott.

- De. Már akkor sem volna az, ami volt. Mert ezt én most már továbbépítettem. Ez most már kilépett a reális lakások légköréből. Ez már fantázia. Már nem is az építész műve, hanem az enyém, az én tulajdonom, s nincs az az aranybér, amellyel ezt meg lehet fizetni.

- Szóval, akkor már egy kicsit megvigasztalódtál? Már nem is kívánod olyan nagyon?

- Nem olyan nagyon. Csak azt a Csöndet azért mégis szeretném. Tudod, milyen az? Tudod, hol van még ilyen nagy csönd? A Rembrandt képein. Az a mi sarokszobánk a nagy, világos ablakokkal, ahol besüt a nap, a Faust képére emlékeztet. Én is ilyen nagy áhítattal állnék fel a nagy Csönd előtt, mint ez a Faust; bár ő nem a Csönd előtt állt fel - kissé előrehajolnék, mint ő... Vagy Szent Jeromos képére gondolok. Emlékszel rá, ugy-e? Jeromos elől ül és olvas, körüle pedig nagyon halkan, bársony talpakon jár az ő barátja, az oroszlán. Mert Jeromos kihúzta az oroszlán lábából a tövist, s az őt azóta soha el nem hagyta. Ugy-e, ez szép? - S én is, én is éppen ilyen nagy csöndben ülnék és dolgoznék; lábamnál talán egy macska ülne, egészen halkan, egy kis vörösszőrű.

- Talán az a kis macska a csirkecsonttal, - majd megfúlt, de te meggyógyítottad.

- Igen, lehet, hogy az ülne a lábamnál.

- És én hol ülnék?

- Te? A másik szobában, a balkónon, s neked talán a madarak énekelnének, mert biztosan szórnál nekik madáreledelt, vagy zsemlebélet. Mindig több madár jőne, mindig több madár énekelne, szép lilanyakú galambok búgnának, mint ez a hetyke három, akiket etetsz, akik kopogó, kis lábaikkal megjelennek, pontosan megjelennek az ebédre.

- Tizenegy és tizenkettő között, mindennap.

- Igen.

*

- Ötletes embernek képzelem az építészt. Van fantáziája, meleg, lírai képzelete, ugye-e? Az arca milyen?

- Szimpatikus.

- Sajnálom, hogy nem láttam.

- Sötét tüzű szemek. Fájok-zsidó, azt hiszem.

- Micsoda?

- Fájok. Első személyben van mondva. Rossz szó, de nekem tetszik.

- Minden szó jó, ha kifejezi, amit az ember akar. - S ő ilyen - fájok?

- Azt hiszem. - Tudod, kire emlékeztet? Bernhard bácsira.

- Aki téged úgy szeretett s össze-vissza csókolt, ha meglátott?

- Az. Nagyapa barátja volt. S az egész város ismerte és szerette őt. Mindenki Bernhard bácsinak hívta.

- Hát minek hívták volna?

- Bernhard csak a keresztneve volt.

- Úgy?

- Mert Kohn volt a neve tulajdonképpen. Bernhard Kohn. Fehérhajú, finom, öreg úr, amióta emlékszem rá. Szép, magas alak. - S a felesége keresztény.

- Keresztény?

- Igen. Izabellának hívták.

- Érdekes.

- Az.

- Szép volt?

- Szép.

- És szerette őt Izabella?

- Szerette.

- Miből gondolod, hogy szerette őt Izabella?

- Mert kóserül főzött neki.

- Kóserül? Ne viccelj!

- De igen. Én is ettem belőle, maceszgombócot, macesznudlit.

- Ugyan, ne bolondozz! Olyan nincs is!

- Hát ne hidd! Mégis ettem. Lisztté őrlött maceszből.

- Nahát, fiam, ez borzasztóan tetszik nekem. De most már mindent értek.

- Mit értesz?

- Jer, ezt csak úgy súgva mondom a füledbe: Hogy miért szereted úgy a zsidókat.

- Nem szeretem őket olyan nagyon, - de egy párat annál inkább.

- Én sem, - de egy párat annál inkább. - Különben, mit szólnál hozzá, ha a keresztények több maceszgombócot ennének. Talán nem ártana -

- Ó, értlek.

- Vagy félsz, hogy zsidókká lennénk?

- Talán ők lennének keresztényebbekké.

- Micsoda paradoxon! - Hanem tudod, mit kellene? De te nevetsz rajtam.

- Nem; hová gondolsz!

- Mindig azt hiszem, nevetsz. Különben nem is baj. Olyan kedvesen teszed. - Nem sértődöm meg.

- Mert tudod, hogy szeretlek.

- Igen. S ez jó, nagyon jó. Nem mindenkinek van ilyen biztos, meleg tudatja. - Úgy sajnálom, hogy nem vagyok boldog! Úgy bánt, úgy kínlódom s gyötrődöm. -

- De mi bajod?

- Mert csak a boldog ember tud másokat is boldoggá tenni. Az egy nagy kosárból osztja a gyümölcsöt, de nekem nincs gyümölcsöm számodra s szomjas marad az ajkad.

- Ne féltsd az ajkamat, szívem.

- De én elhatároztam, hogy boldogabb leszek ezután s ezt mindjárt avval kezdem, hogy meggazdagszom.

- Kitünő gondolat.

- Ugy-e, mert ha meg nem gazdagszunk, tudod, még Párisba sem jutunk el soha. Pedig Páris egyre szebb lesz, mennél távolabb esünk tőle.

- A megtagadott város.

- A fantázia-város.

- Milyen meleg a kezed. Nincs lázad?

- Semmi bajom sincs. Ez nem külső, hanem belső láz.

- Annál rosszabb.

- Nem rossz. Nekem jó. Mondd, Bernhard bácsitól örökölted ezt a smaragdgyűrűt?

- Nem, semmit. Meglehetősen szegény ember volt s úgy is halt meg. De tőle kaptam a porcellán-készletet, Marienbadból, mikor először mentem férjhez. Külön nekem festtette, aranyozással és monogrammal.

- Én pedig mindig azt hittem, hogy a gyűrű tőle van. Hát kitől van a gyűrű?

- Örököltem, de nem tőle. Hanem Nagy nénitől, ki nagyon szeretett.

- Ez volt az a furcsa asszony?

- Igen. Morfinista. Egész fekete volt a teste és agyonszurkált a sok injekciótól. Hazudni pedig úgy hazudott, - fantasztikus módon.

- Ezt a morfium tette. Szép volt?

- Tudj Isten. Inkább hatott. - Állítólag szeretői is voltak.

- Érdekes asszony lehetett.

- Igen. Érdekes, de féltem tőle kicsit. Egyszer három hetet töltöttem vele Marienbadban. Magával vitt. De gyermek voltam még, - s örültem, mikor a férje hazahívta.

- Nagymama elengedett téged ilyen asszonnyal?

- Ó, nagymama nem félt, és minket sem féltett semmitől. Elítélni pedig nem ítélt el senkit.

- Csudálatos egy nagymama!

- Igen. Csudálatos.

- Nagy szárnyai voltak. Szép szárnyai.

- Bizarr, dacos madár, - gyönyörű, - míg bírta lélekkel.

- Jól áll a gyűrű sápadt ujjadra. - De a zongora mégis Bernhard bácsitól van. Nem?

- Dehogy. Englich bácsitól. Nagyapa barátjától.

- Az is egy kicsit bolond volt? Mondj erről is valami érdekeset. Vagy erről nem tudsz?

- Tudok. Olyan szép volt, mint egy regénybeli gróf, s úgy útálta a feleségét -

- Á!

- Úgy útálta, hogy mindig elszökött mellőle; elbújt s a felesége hetekig nem tudta, hol van.

- És hol bujkált a gróf?

- Nálunk. A nagymamánál.

- Igazán? Ti dugtátok el?

- Mi.

- Nem szégyeltétek magatokat, úgy eldugni? És nem találta meg a felesége, pedig kereste?

- Nem találta, pedig kereste; csak mikor már halott volt. Akkor már nem tudott elbújni. Nem is volt már fontos. A felesége boszorkány volt, azt mondják, ő pedig súlyosan tüdőbajos. Tudod, hogy ezek halálosan érzékenyek.

- Igen, halálosan.

- Nagymama ápolta -

- És nagymama nem félt, hogy megkapja, - vagy ti esetleg?

- Nagymama sohasem félt. Majd megsegít az Isten, - mondta, - csak nem hagyhatom a szegényt.

- Szép virág volt a te nagymamád. Gyönyörű virág.

- Boldogtalan virág.

- Nagyon?

- Nagyon. Még a sírban is.

- Honnan tudhatod, hogy boldogtalan volt, miután nem élt, hogy panaszkodjék.

- Nem is szokott. De napon akart pihenni, kis kerek domb tetején, magavásárolta, szép sírhelyen, - és nem ott pihen.

- Nem ott?

- Árnyékban fekszik, mélyen a völgyben lent, a nap sohasem éri. De nem szólt nekünk, hidd el, nem szólt róla s nem találtuk meg rögtön az írást, csak egy év mulva.

- Jaj, jaj, s ebbe bele lehet törődni? Nem próbáltátok átköltöztetni őt az ő napos helyére később? Rettenetes!

- Igen, szomorú. Én is sokszor gondolok rá. De nem lehetett átvinni, mert az a hely már el volt foglalva akkor és ő a világért sem túrt volna ki egy másik lakót.

- Nem, azt nem tette volna.

- A ruháját is előre megvarrta, melyben feküdni akart.

- S mondd, mondd, az Istenért, azt sem kapta meg, nem fekszik abban a ruhában, nem öltöztettétek abba?...

- De. Abban van. Igen. Abban. Mert erről régen tudtunk már. Minden pár évben átszabta - divat szerint.

- Ó, édes, édes nagymama! Bolond nagymama! Hogy szeretem őt!

- Szóval: Englichtől kaptátok a zongorát?

- Tőle. De háromszoros áron vettük meg; az örökösök két évig pörölték s rengeteg pénzbe került nagypapának.

- Látod, az emberek mindig egyformák. Az örökösök elárulják a halottat, mert nem tartják tiszteletben utolsó akaratját.

- Pedig ez nem más, mint halottrablás. - Érdekes darab különben ez a zongora, mert ha nagy művész jött a városba koncertezni, mindig ezt kérték kölcsön. Liszt is játszott rajta.

*

- S a régi óra kitől van? De várj csak, ezt tudom. Ez a nagymama Szerelme.

- Az. Még most is lüktet benne egy magányos szív; mindig hallani fogom, amíg csak élek.

- A nagybácsi szívét?

- A nagybácsiét. A tábornokét, kit szeretett.

- Szerette, s az is őt. Két szép lángolás. - Aztán semmi?

- Semmi.

- Miért? Gyávaság?

- Az. Egyik ember túlságosan könnyen veszi az életét, a másiknak oly igen nehéz, hogy remeg a keze, míg megfogja, s ha megfogta, oly ügyetlen, elejti s eltöri, eltöri s vége. Nagymama oly fiatal volt, oly gyöngécske, s a nagybácsi idősebb, mint ő, - mert nagybátyja volt.

- De nagymama nem félt?

- Nagymama nem félt. - Aztán visszatért Pozsonyba.

- Hol volt?

- Drezdában. Visszatért s többé nem látták egymást. Nagy vagyont örökölt tőle.

- És hol van az?

- Elúszott. Birtokot vett rajta dédapám, négylovas hintót, mindent, - de semmihez sem értett.

- Most jó volna az aranybérre.

- Jó.

- De ugy-e, a nagypapa nem volt mindig hű hozzá?

- Nagypapa szép ember volt.

- Szép. És mit szólt hozzá a csodálatos nagymama?

- Sok névtelen levelet kapott, jó barátoktól, mely mind a nagypapa nagy szívéről beszélt, - s ő - elragadó humorral vette tudomásul.

- Ugyan!

- Igen. Mindig este, az ágyban olvasta őket s halkan nevetett hozzá. Másnap pedig odatette a nagypapa reggelije mellé, - de sohasem szólt.

- És a szíve nem fájt?

- Ki tudja azt!

*

- És kitől van -

- Senkitől. Semmit sem mondok már. Leltárt akarsz fölvenni a lakásunkról?

- Igen. Azt. Nem látod, hogy érzelmi leltárt akarok fölvenni? Tudnom kell, kinek a lelke szól hozzám belőlük. Mert egész más szemmel nézek most ezekre a tárgyakra, ha Bernhard bácsit, a fantaszta Nagy nénit, a szomorú bujócskát játszó Englichet tudom mögöttük. Vagy a magányos Bátortalant. Ha hallom a lélekzetvételük, mert most már élőkké lettek ezek is, élnek és mosolyognak ránk, közibénk lopóztak észrevétlen, - fínom sóhajokat hallok, a nagymama is itt lebeg látatlanul, meleget árasztva mindenfelé.

- Igen. Én is érzem, hogy itt van. Érzem a melegét.

- S most már tudom is, mi zeng és muzsikál ebben a lakásban. A pozsonyiak lelke. A régi Pozsonyé. S te belőled is.

- Belőlem?

- Ó, most már tudom, mért szeretlek! Mert a nagymamától kaptalak emlékül. A nagymama lelke átragyog mindenen. Az ő lelke zeng és muzsikál benned is.

- Milyen jól el lehet beszélgetni ezekről a régi dolgokról.

- Látod, a házasfeleknek mindig így kellene beszélgetniök, sokat, minél többet, hogy egymáshoz símuljon lelkük, egymáshoz kapaszkodjék, mint az indafonat. Milyen régen szeretlek, milyen régen élünk együtt s ezekről az emlékekről még sohasem beszélgettünk. Nem különös, hogy most először hallottam tőled, amiket nem is sejtettem?

- Mindenre sor kerül egyszer.

- Igen, mindenre. De gyakorolni kell a beszédet. Gyakorolni a szavak gyöngéd áradatát, áldó és oldó áradatát, különben fázni kezd a lélek, gyötrődik, elpusztul, halálba szenved. - Simogató és borogató beszéded ma oly jól esik szívemnek. S ahogy ezeken az emlékeken végigszaladsz, szemedben is az emlékezés nyugtalan fénye, mint egy lidérc. Kis berillszemű szépem, hogy meg tudom érteni, hogy téged mindenki szeretett.

- Barátságos gyermek voltam.

- Barátságos? Milyen nevetséges! Szép voltál, szívem, szép vagy. Azért szerettek, azért szeretnek most is. A többi mind mellékes. Vagy azt hiszed, más nem meleg, kedves, nem jókedvű? S mégsem kap érte külön jutalmat. A szeretet nem lopózik be hozzá kis és nagy ajtókon, rejtekajtókon, csapóajtókon. Csak, ha valakit szépséggel áldott meg az Isten. «Parce que tu es charmante! Tu es belle! Je t'aime! Je t'aime!» Mintha még most is hallanám szegény öreg franciádat s mennyire igaza volt!

- Micsoda exaltált teremtés volt!

- Hogyne lett volna az! Kedves, bolond pozsonyi, nem tudod? Pedig svájci lány volt, ugy-e? Svájci francia.

- Az, szegény.

- De ti megbabonáztátok, tudom. Pozsonyi nudlit tömtetek belé, zwiebacknudlit, tudom, s ez lett aztán kútforrása minden búnak-bajnak.

- Haha, te is egy kicsit sokat ettél belőle, azért vagy ilyen kócos elméjű. Szegény Martinnek a körülményei voltak már bolondok.

- Ő nem?

- Ő is egy kicsit. Végletek asszonya, vagy lánya, aminek nevezed. Szertelen, túlzott. Keserű. Mondhatnám: cinikus, ha ez a szó nem volna már, nem volna rossz értelemben már annyira elkoptatott. Forradalmi természet. Vallástalan, társadalomellenes, a körülmények produktuma.

- Olyan boldogtalan?

- Talán nem is annyira boldogtalan, mint inkább teljesen meg volt zavarodva. Volt egy kis fia, ez volt mindene, - magasrangú, katholikus egyházi férfitől.

- Ugyan.

- Aki őrülten szerette őt.

- És nem vette el.

- Nem vehette el, nem merte elvenni, mert féltette a karrierjét. Nagy karrier állt előtte, az Isten szolgája előtt. Martin pedig sem Istenben, sem Isten szolgájában nem hitt; de Isten szolgáját szerette. Sohasem mentünk templomba.

- Az Isten is guvernánsnak teremtette. Jó, hogy ti mindjárt megtaláltátok őt.

- Igen. Hiába csúfolsz.

- S hol szedtétek fel?

- Az utcán, úgyszólván. Nagymama. Jobban mondva: én.

- Te?

- Én. Ott laktak a hátsó udvarban. A kis fiú az ablakban ült nap-nap után, s szeme kopogott az éhségtől. «Édi» - kiáltottam át egyszer, - de nem felelt. «Édi, Édi, akarod ezt a piros almát? Ezt a legszebbik piros almámat akarod, hogy áthajítsam hozzád?» - kérdeztem lelkesen, mire bágyadtan bólintott. Átdobtam, megette. Mindennap átdobtam s megette. Így kezdődött. Aztán átköltöztek hozzánk. Édouard barátom lett. Anyja pedig anyám helyett anya.

- S a nagymama megint nem félt?

- Nagymama sohasem félt.

- Csudálatos egy nagymama. S mire tanított téged Martin a francián kívül?

- Istentől független érzelmi morálra, ha tudni akarod. Hogy a fülemmel egy kicsit hajoljak előre, hajoljak s füleljem a mások szíve dobogását. Ha nem akarom, hogy másnak rosszul essék, amit teszek, - de öröme legyen abból, mit nem teszek.

- Ez szép.

- Úgy-e? Egész rendes vallás. Azt hiszem.

- De boldoggá is tesz?

- Boldoggá? Egy kicsit.

- S a nagymama mire tanított?

- A nagymama? Ó, magamba szíttam őt teljesen; ez elég volt. Még most is érzem édes, édes illatát. De azért ő is tanított valamire; kis gyermek voltam még, emlékszem. Ez már jobban hasonlít az Isten-morálhoz, talán tetszeni fog neked, mert benne van a megfélemlítés fogalma is: Vigyázz, mert látlak! Vigyázz, mert mindent tudok. Ez kell, ez, sokaknak.

- Hogyan?

- Ha akarnám, vallástalannak mondhatnám. Mert tiszteletlen személycsere a magja, s mint ilyen profanizálja az Urat. Azt mondta nagymama: Nézz fel az égre, aranyom, látod azt a legszebbik s legfényesebbik csillagot? Az vagyok én, ott vagyok én? - ha nem vagyok veled.

- Az esthajnal csillag.

- Onnan nézek le rád s mindig tudom, jó vagy-e. És én, ha rossz voltam, ijedten néztem fel az égre, megkerestem a csillagot, a nagymama szemét. Nagymama lát.

- S mit gondoltál: a többi csillag a többi gyerek kisebb és kevésbé szép nagymamája? Az egész mennyország öregasszonyokkal van tele? Micsoda mennyország!

- Ami a gyermeknek szent, azon a felnőtt mindig nevet.

- Nem mindig. De mondd, Martin -

- Tulajdonképpen nem ez volt a neve. De az igazit nem mondta senkinek. Nem tudta senki.

- Szégyelte?

- Szégyelte. Nagyon előkelő volt, azt mondják. Sok holmija volt, régi porcellánok, berakásos szekrénykék, ékszerek, de ezeket sorban eladogatta. Nekünk is adott ajándékba; gőgös volt. Arisztokrata. Nővére Svájc legelőkelőbb kolostorában apátnő volt. S ő maga öreg korára eltünt, nyomtalan. Hírlik, hogy odament ő is, meghalni.

- Megtért az Úrnak szegény szolgája.

- Meg. De míg élt, velünk lakott. Elbujt szégyenével, avval a legbelsőbb s legkétségbeesettebb szégyenével, hogy hozzá méltatlant szeretett, s nem tudta nem szeretni. Te nem tudod, hogy az mit jelent. Milyen gyötrelmet.

- Nem. De ez mind olyan, mint egy regény.

*

- Milyen különös! Úgy merült fel most ez a régi mult, emlékeivel, bolygó árnyaival, mint egy tengeralatti város, hirtelen.

- Majd elmerül megint. Elsüllyesztjük újból. Hiszen csak fájdítja az ember szívét. Pedig erősnek kell lenni.

- Ezt mind az a szerencsétlen lakás tette mágikus erejével, úgy-e, hogy úgy feltámadtak?

- Az.

- De azért ne bocsássuk vissza a várost. Még ne, egy percig. Hadd mélázzunk benne egy kicsit. Hadd nézzem, hogy járnak-kelnek, tipegnek régi, kedves utcáiban finom gyermekcipőcskéid, a sok furcsa épület s öreg boltív között, a Michaelis-kapu alatt s a fahídon, mely halk tisztelettel szétvált a középen s félreállt, mint egy gavallér, ha jött a hajó Bécsből. Vagy ezen te már nem is jártál?

- Nem, csak a nagymama.

- De a Ligetben, ugy-e, ott igen? Hogy látom a te külön, privát koldusodat, a hídfő lábánál, kivel nap-nap után megosztod a tízórás pénzedet! Az is szeretett, látod.

- Hogyne, csak nem azért -

- Nem egészen. De azt hiszed, a koldusnak nincs szeme s szíve, csak a koldus fogalmát hordozza fáradt csontjain, mint manneken a ruháját. A koldusnak ugyanazok az érzékszervei, mint nekünk.

- Hol lehet az már?

- Porszem, feljegyzetlen az Örökkévalóságban.

- Elveszett régen.

- A többivel együtt. Ó, bár vissza lehetne hívni őket mind, mindenkit, mindent. Az idő úgy állna félre, megilletődve, s hódolattal... előre engedné a friss tegnapot, te bevonulnál, becsúsznál a középen, mint egy gyönyörű hajó, lebegő zászlókkal, lobogó indulattal, s újra élednél a régi miliőben, a régi művészetben... Mert művészváros volt, ugy-e? Most talán már nem az. Nem olyan, mint volt régen.

- Mikor még ott gyúlt ki s rajongott sok lelkes, piros szív. Nagymama csellózott, megtelt szent érzelemmel, remegő bánattal, s emlékekkel... Ó, ki tudná feledni ezeket... Dohnányiékat s másokat, kik mind ott éltek, Mayrbergert, az egyházi karnagyot, kinek operáját is adták, - de megbukott. Pedig szép volt, szép volt a Szép Melusina. Nagyanya gyakran játszott s énekelt belőle.

Ich möcht' in einen klaren See
All meine Lieb' ergi-i-iessen,
Und all mein namenloses Weh,
Wie in ein Grab verschli-iessen.

Ez is benne van. Ettől mindig meg voltam hatva kislánykoromban.

- Képzelem.

- S láttad volna, micsoda kulisszákat festett hozzá nagypapa! A barlang milyen volt! Ha láttad volna, hogy uszkáltak benne Melusina s a hableányok, mikor a gróf Raimond betört hozzá!

- Te sem láttad!

- Én sem. De mi van ma velünk? Miért beszélünk róluk szüntelen? Miért tépjük, szaggatjuk magunkat, ahelyett hogy zord lakattal elzárnók, ijedten elzárnók emlékeinket, hogy ne kísértsenek, fájó szemrehányásként, - mint hazajáró kedveseink, - hogy mindezt nem így kellett volna, nem így szabadott volna.

- Nem így, nem így.

- De hallgass, hallgass már, ne bántsuk, ami elmult. Nincs feltámadás, nincs örömteljes újjászületés, tudod. Nem léphetsz kétszer egy folyóba. Nem ismerném meg a régi utcákat, barátainkat, kik mind megváltoztak, meghaltak, s megváltozott minden. Nem találnám meg magamat, - mert minden más.

- Minden más. Sok új házat építettek, mólót, hidat. Azt mondják, nagyon szép.

- Lehet. Lehet, de nem az, ami volt, amit elvesztettem. Tudod, mi az a most?

- Tudom. A megtagadott város. Az elvesztett város. A fantázia-város.

- Az elérhetetlen. Kicsiben is az, mert már a szobor sem áll ott.

- Nem áll. Hogy volt szívük, hogy volt szívük porba dönteni? Hogy nyoma sem maradt!

- Pedig ez egy kicsit a miénk is volt.

- A miénk?

- Mert Fadruszé volt s Fadrusz egy kicsit a miénk is. Ő maga is úgy tudta magáról.

- Mivel a nagypapa fedezte őt fel s tanította rajzolni?

- Igen, ezért. A nagy ember mindig hálás, ő pedig nemcsak művész volt.

- A hála nem a nagyság mértéke. Tudja Isten, valami más. Én is tudom érezni a hálát.

- Én is, ó, én is. Úgy tudom, - szinte az extázisig. Szinte nem is érzek különbséget hála és szerelem között.

- De, ugy-e, ezt legfőképpen a másik nemmel szemben érzed?

- Az egészen mindegy.

- Nem hiszem.

- Ugyan menj! Te például nem tudsz elképzelni, nem tudsz - egy mestert és egy tanítványt -?

- Ó, igen, igen, egy mestert és egy tanítványt, - szép extázis - mindkettő részéről.

- Ugy-e? És szerinted - szükséges -

- Nem szükséges.

- Látod, milyen vagy!

- Látom, drága, látom. De ez olyan komplikált, százféleképpen komplikált.

- S az baj? Mondtam, hogy egyszerű?

- Oly ritka is aránylag.

- Mondtam, hogy mindenki hálát érző? Ez nem tömegbetegség. Vagy mindenki megérdemli a hálát? Ezt a szent forróságot, a lélek csordultig telését? Micsoda emberek vannak! Oly nehézzé teszik a hálát, - nem a kötelességet, hanem a buggyanó, meleg érzést, - még hogyha okot adtak is rá.

- Igazad van. Én értlek is.

- Értesz, de kicsúfolsz. Hát a sajnálat és részvét nem ilyen-e? A legnagyobb túlzásig tudom érezni. S te talán nem? Nevetségesen és betegen. Te talán nem? De ezt is tagadnád. Én érzem, hogy nő, nő bennem, észre sem veszem, mint egy betegség, gyönyörű betegség. Eggyé lesz két könnyes arcú.

- Két esőcsepp a szélben.

- Egy remegés a vérben. Te is érzed. Te is, csak azért tiltakozol, mert az emberek szeretik megtagadni és kicsúfolni magukban a legszentebbet. Pedig Isten-tagadás ez, mert Isten adta neked a szívet, adta kezedbe a vérzékeny kulcsot, mellyel a lélek legbelsőbb szobáját is megnyitod. Conceptio immaculata.

- Terhes Fájdalom. Üdvösség. Szenvedés. Extázis. Kéj és kín. Jó és rossz. Igazad van. De megfulladok ebben a levegőben... megfúlok.

- Menj kicsit sétálni, menj, szívem.

*

- Oly messze jártam. Oly nagyon elfáradtam. Réteken, mezőkön borzoltam, mint kóbor, beteg szél. S szembe jöttek megint az árnyak, kiktől menekülni akartam, de visszakergettem őket mind, egészen parlagi és önző módon. Magamra akartam maradni, - egészen egyedül.

- És sikerült?

- Ezektől, igen, végre, nagy csaták, küzdelmek után, de mindig új árnyak jöttek, új vágyak, nyugtalanítók, a régiek helyébe, mindig új reménységek jőnek, bánatok, tudod. Nincs pihenés, soha nincs pihenés. Mert ez a Nyugtalanság völgye, tudod.

- Tudom, szegény szívem.

- Azért ne sajnálj. Mert jó ebben a völgyben. Jó ez a vesszőfutásos nyugtalanság, lánccsörgetős kínja, roston-sülése, remegőn vérző jajja, eleven érzése az Életnek. Csak el ne pihenjenek érzékeink, ágynak ne dőljenek, mint fáradt és beteg gyermekek, vagy halottak fehér lepedőn. Hadd legyen az Üldözöttnek, ami fájjon, amire vágyjon, miért fejét a falba verje.

- S ha falba verte?

- Akkor érzi, hogy lüktet egy boldogtalan-boldog, bolond Szív.

- És a nagy Csönd? Már nem kívánod?

- ...Mért emlékeztetsz reá?... Úgy elfáradtam.