Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 6. szám · / · SZINI GYULA: JÓKAI

SZINI GYULA: JÓKAI
Egy élet regénye (11)
Száz kötet - Ezeregyéj

Mit tudnánk Bagdad városáról, Harun Al Rasid királyról, Dzsáfár fővezérről, ha Seherezáde mesélő ajkáról nem hallanók újra meg újra történetüket, amelyet olvasni fognak az utánunk jövők is, míg ember él a földön.

Mialatt a magyar Seherezáde életének regényét írtuk és a benne szereplő Harun Al Rasidokat, Dzsáfárokat, minisztereket, kalmárokat, öszvérhajcsárokat felvonultattuk, előre láttuk, hogy egyszer elérünk a történet végére. Az ezeregyéji Seherezáde végül is boldog nagyanya lett és meséivel, amelyekből soha ki nem apadt, be lehetett volna tarka szőnyegként borítani Bagdad valamennyi utcáját. Szép mesék szép vége: de az Ezeregyéjszaka betűtengerében csak néhány sor szól erről a végső kifejlésről.

A magyar Seherezáde regényének a végét nem lehet néhány sorban elmondani. Élete fonalát nemcsak azért nyujtották meg a párkák, hogy fantáziája bőségszarújából még sok mese szülessék, hanem azért is, hogy megismerje az aggkor minden dicsőségét és minden keserűségét.

Gondoljuk el, hogy Seherezáde palotája elé felvonult Bagdad egész népe, a királytól az utolsó öszvérhajcsárig az egész ország lerakta eléje tisztelete és szeretete adóját.

De a dicsőségnek van «fonákja» is, a másik oldala, amelyről a bagdadi krónikák nem emlékeznek meg. A mesélő királyné országos ünneplését - mint a világon minden ünneplést - emberi hiúságok és ostobaságok ünneprontó mellékzörejei, disszonáns hangjai is kísérhették.

És gondoljuk el, hogy a mesélő királyné élete alkonyán rajtafelejtette még mindig lángoló szemét ifjú pásztoron és miatta megfeledkezett arról, hogy ő királyné, sőt hogy már életében szobor, és elhagyta - talapzatát.

Seherezáde királynéról nem jegyzett fel ilyesmit a krónika, boldog vége tehát - néhány sor.

De a magyar Seherezáde...

Folytassuk tehát a regényt.

*

A bagdadiak - azaz hogy ama hosszúkezű Ali miniszterei és egyéb szolgái - végre is ráeszméltek arra, hogy Seherezáde már ötven év óta mesél és meséi, ha könyvekbe foglalják őket, akkora oszlopot alkotnak, hogy a Lánchíd leszakadna alatta.

A magyar Seherezáde ötven év alatt - száz kötetet írt.

Száz kötet: szobortalapzat, amelyre valaki már életében ráállhat.

És micsoda száz kötet!

Életének hatvanadik éve felé és jóval azon túl még a következő műveket alkotta: Szeretve mind a vérpadig - Mire megvénülünk - A lőcsei fehér asszony - A lélekidomár - Lenczi fráter - Aki a szívét a homlokán hordja - A tengerszemű hölgy - Gazdag szegények...

Ez a csodálatos termékenység, amely mint valami nemes tokaji tőke, késő ősszel is dús, édes fürtöket terem, leborulásra késztette a bagdadi kalifától az utolsó papucsfoltozó vargáig a magyar népet.

1894 január ötödikén és hatodikán ünnepelte az ország a magyar Seherezáde ötvenedik mesélő évét és száz mesekönyvét. Az első napon a magyar hölgyek adták át hatalmas szőnyegüket, amelyet az ország valamennyi vármegyéjének legszebb ujjai alkottak. Este a Nemzeti Szinházban ünnepi előadásban került színre a «Szigetvári vértanuk», a Népszinházban pedig a «Cigánybáró» Strausz János zenéjével.

Az ünnepség második napján délelőtt díszülés volt a Vigadóban. Az ünnep fényét emelte az első igazán demokrata kormány jelenléte. Wekerle Sándorral az élén. A kormány nevében Csáky Albin gróf beszélt: ez a remek felvidéki mágnás, aki pápai grófból - az egyházpolitikai reformok kultuszminisztere lett. Szilágyi Dezső, akit ebben a korban «cséplőgép»-nek neveztek, meghatottan, könnyes szemmel hallgatott, hiszen itt nem volt szerepe: nem csepülhetett, nem vághatott le senkit. Az országos bizottság nevében elnöke, Eötvös Lóránd báró, a világhírű magyar fizikus mondta a hódoló beszédet és ő volt az, aki négy fal és négy szem közt átnyujtotta az ünnepeltnek a «nemzeti ajándék»-ot: a százezer forintról szóló takarékpénztári csekket, amelyet a nemzet apraja-nagyja adott össze.

A jubilánsnak szerencséje volt abban, hogy népszerű kormány ünnepelhette őt - néhány hónappal később a Lloyd klub arra a csodára ébredt életében először, hogy fáklyásmenet vonult ablakai alá - és még nagyobb szerencséje volt a jubilánsnak abban, hogy a sors hatvankilenc éves korában vasegészséggel áldotta meg. Állva hallgatta végig az üdvözleteket és állva felelgetett órák hosszat az eléje vonuló testületek, egyesületek, hódoló küldöttségek szónokainak.

Ugyanaznap este a Vigadóban fogadóest volt, ahol a költő mindenkivel kezet szorított: száz meg száz kézzel, amelyek az egész ország hódolatát képviselték. Utána a fáradhatatlan aggastyán még a tiszteletére rendezett operai bálon is megjelent.

*

A jubileum gobelinjének másik oldalán meg kell látnunk a szomorúan nevetséges szálakat is.

A jubiláns ötven évi fáradhatatlan alkotás és száz kötet után is - szomorúan be kell vallani - rá volt szorulva a százezer forintra, sőt az egész jubileumnak ez volt a kiinduló ötlete. Kis nemzetek aprópénzzel fizetnek halhatatlanjaiknak. És a költő valami fejedelmi szemérmetességgel igyekezett ezt a százezer forintot elleplezni: talán röstelte, hogy egy szegény nemzet nem adhat még nagyobb ajándékot fiának.

De ez az összeg a legjobbkor jött és elég tekintélyes volt, úgyhogy legalább élete végén mentesítette a költőt a gondoktól. Most már nyugodtabban élhetett és írhatott Bajza-utcai villájában.

A gobelin fonákjához tartozik az is, hogy a költő valami egészen rendkívüli meleg levelet várt a legfelső helyről, de kiderült, hogy Ali kezei nem elég hosszúak ahhoz, hogy túlnyúljanak az udvari etikett formaságain.

Még egy másik tűszúrás is érte a jubilánst. A képviselőház elé törvényjavaslatot terjesztettek, hogy a Ház fizessen elő a «nemzeti díszkiadás» száz sorozatára, de az ellenzék elgáncsolta ezt a javaslatot.

*

Az aggkor zuhanását ki tudná feltartóztatni? Az idő csodálatos zsarnok, letérdelésre kényszeríti még a lángelmét is. Napoléont a waterlooi síkon arra a szörnyű tudatra ébreszti, hogy elméje megrokkant és nem vette figyelembe a legfontosabb körülményt, amely aztán bukását is okozta.

Hetvenegy éves korában, nem is két egész évvel jubileuma után, a millenáris esztendő ünnepségei után Jókai arra riadt föl, hogy - politikai rokkant. A híres Bánffy-féle erőszakos választáson, amikor úgynevezett «lehengerlő» többséggel jött be a kormány, Jókai mandátum nélkül maradt. A macskabajuszú miniszterelnök - aki egyébként a régi szabadelvű világ legérdemesebb emberei közé tartozott - elkövette azt a nem menthető hibát, hogy az érzékenylelkű költőt kitette a biztos bukás veszedelmének. A legkurucabb ellenzéki kerületben jelöltette.

Ez hihetetlen elkeseredéssel töltötte el a magyar Seherezádét. A szó szoros értelmében lesujtotta őt ez a csapás: «Én pedig nyertem politikai pályám lefutó csillaga számára egy fényes végfelrobbanást, ahelyett, hogy az megfeketedve hullott volna le a tengerbe.»

Még ekkor nem sejtette, hogy a meteor még nem robbant föl, hanem csak feketedik és még feketébb is lesz.

Politikai sebeit gyorsan behegesztette a királyi kéz: már a következő, 1897-ik év elején a főrendiház tagjává nevezték ki és a «Pro litteris et artibus» rendjellel tüntették ki.

De van-e királyi kéz, amely be tudná hegeszteni azt a sebet, amelyet az idő üt a leghatalmasabb géniuszon is? A lángelme is arra ébred egy nap, hogy... minden mulandó. A századvég, a «fin de sičcle», ahogy akkor nevezték, meghozta a Zola naturalizmusát. Az ifjak szépnek kezdik tekinteni, amit apáik addig rútnak éreztek. Minden eszme mintegy megfordul saját tengelye körül és ellenkező oldalát mutatja. Tatrangi Dávid tudott előre látni évszázadok ködébe, de az elkövetkező, közeli évtizedek homályban maradtak előtte.

A költő ámul-bámul. Nem érti már egészen ezt az új világot. Csupa hódolat vele szemben mindenki, de a háta mögött «kinevetik». «Megöregedett. Kiírta magát» - csiripolják a tojásaikból imént kikelt verébfiókák, akik nevetgélve bírálják - a fáradt királysast.

A századnak, Jókai századának alkonyán vagyunk.

(Vége köv.)