Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 6. szám · / · SZINI GYULA: JÓKAI

SZINI GYULA: JÓKAI
Egy élet regénye (11)
Ali kezei

Azt a korszakot, amelynek fénysugarait és borongó árnyékait ebben a regényben egy ember életének gyujtópontjába igyekeztünk gyüjteni, ma már búsan emlékező kegyeletül három betűvel is lehetne jelezni: I.F.J. Ez a három betű monogrammba fűzve nemcsak ott ragyogott a katonák gombjain, hanem mintegy jelképesen ott lebegett az egész magyar élet fölött, hol magasan járva, hol alászállva, hol újabb fénnyel újra föltámadva.

A valóságos király és a költők fejedelme hogyan álltak egymással szemben ebben a korszakban?

Öt évnyi korkülönbség van köztük. Az a fej, amelyen két ország koronája egyesül, öt évvel fiatalabb, mint a költőé: nemcsak kortársaknak, hanem ugyanahhoz a nemzedékhez tartozóknak látjuk őket.

A bécsi Burg háziurának hű emberi arcképét még nem mintázta meg senki. Az ezüstpénz hideg arcélét még senkise futtatta be az élet vérereivel és idegeivel. Pedig mily érdekes élet!

Valami komor családi végzet nehezedett erre az emberre, akinek keze aláírta a Tizenhárom Vértanu ítéletét, de húsz évvel később a «Legelső Magyar Ember» lett, a béke és kulturális virágzás korszakát jelenti neve és végül reszkető aggastyáni kézzel aláírta saját korának saját monarchiájának, saját békeművének halálos ítéletét: «Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam.»

A katonai értelemben való becsületesség és korrektség szobrát róla mintáznák. A katona előtt egy szó lebeg: «Becsület». Rideg, ellentmondást nem tűrő, a végletekben néha halálos kimenetelű fogalom. A nép föllázad uralkodója ellen? Lövet. Deák Ferenc megmagyarázza a jogilag korrekt és becsületes álláspontot? Magáévá teszi. A szerb királyt megölik? Nem fogadja el a trónfosztók békétkereső kezét és ezzel elhinti a háború magvát. Megölik a monarchia várományos örökösét, vérbeli unokaöcssét? Ezt csak vérrel lehet lemosni!

Az élet végletes elhatározások elé állítja és az ő zsinórmértéke mindig ugyanaz: «Mit kíván a becsület?» Ridegségében kétségtelenül van valami fejedelmi és habsburgian ősi, atavisztikus. Családi katasztrófáiban is elsősorban katona és uralkodó.

A bécsiek, akik közt él, jobban ismerik. Tudják: vannak derűsebb, meleg pillanatai is, bár kifelé még arra is vigyáz, hogy a legkisebbik gombja is szabályszerűen legyen felvarrva.

A távolabb élő budapestiekre úgy hat néha, mint egy Formaruha, amely megelevenedett, rugalmas lépésekkel jár és gépiesen végzi uralkodói tennivalóit.

Pedig hányszor kellett az élet mélységébe, megrendítő örvényébe belenéznie! Saját édes fia borzalmas halála villámcsapás volt, amely még feszes aranygallérját is megolvasztotta. Ezért adta beleegyezését - jobb belátása ellenére - ahhoz a baljós szerencsétlen házassághoz, amelyet trónja várományosa rangján alul kötött.

A bécsi Burgban gyakran éreztette a Végzet súlyos lépéseit.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Uralkodásának fénypontján, zenitjén vagyunk. A Deák-párt ugyan bomladozik, mállik szét, de közben a balközép «tigrisei» megszelidültek és már udvarképes és kormányképes pártot lehet belőlük csinálni. Tisza Kálmánnak csak szegre kell akasztania a «bihari pontokat» és bevonulhat a Lloyd épületébe, hogy átvegye a Deák-párttal való «fúziója» után az ország kormányrúdját. Ez 1875-ben történt és ezután még tizenöt hosszú esztendőn át kormányozta az országot - a Generális.

Szikár, magas alakja, sötét szemüveg mögé rejtőző kék szeme, gyér, de hosszú haja, furcsa, hamiskás mosolya, örökké szürke ruhája, különös demokráciája, amelybe a magyar történelmi családok gőgje vegyül: ezekkel a markáns vonásokkal lehet futólag megrajzolni Tisza Kálmán alakját.

A Generális a Lloyd-klubba természetesen magával vitte barátját, a leghívebb és leghíresebb közkatonáját, Jókai Mórt is.

A negyvennyolcas tigrisből, Petőfi barátjából így lett Tisza hadseregének «mamelukja», aki elhelyezkedett a «Húsos Fazék» gőzölgő körében és részese lett a «Történelmi Tarokkpárti»-nak, Tisza Kálmán legbizalmasabb környezetének.

Az idézőjeles szavak annak a kornak a hangulatát tükröztetik vissza.

A Lloyd-klubban a «Magyar Nábob» írójának nemcsak kihullt lassankint minden hajaszála, hanem írói babérait is megtépázta az idő.

A népszerű regényíró még 1875-ben meg tudja hódítani a budapesti józsefvárosi kerületet, de a «fúzió» után három évvel már megbukik Szilágyi Dezsővel szemben és kénytelen megelégedni egy erdélyi «kincstári» kerülettel.

A nép, amely 1869-ben még fáklyákkal vonult a stációutcai ház elé, 1876-ban már beveri a költő ablakait: a törökbarát diákok Jókai-ellenes tüntetése a tömeg változó hangulatát jelzi.

Regényhős és élet királya nem lehet egyszerre valaki.

A regényhős a szónak romantikus és mondjuk: jókaias értelmében az élet gyarlóságai fölé kerekedő, eszményi magaslatra törekvő ember, jóban-rosszban példakép.

Az élet királya ellenben nem veti meg az élet gyarló, de jóleső kellemességeit, mint amilyen a rang, cím, tekintély, ünneplés, meghitt sarok az országot kormányzó párt klubjában, igazgatósági tagsági prezencmárkák, irodalmi társaságok elnöksége, főhercegi kézszorítások, frakk, lakk, klakk.

Az élet királya azonban - mint az istenadta nép is - jól tudja, hogy mindezt nem adják ingyen. Hétrét kell hajolnia ama földi hatalmasságok előtt, akiket a politika szeszélye nyeregbe ültetett: a «kegyelmes uram» tegnap is nulla volt és holnap, ha hatalma lejár, újra csak nulla lesz, de egyelőre az ő kezében van a hatalom egyik bőségszaruja.

Aztán az élet királyának néha szavaznia kell a parlamentben, meggyőződése ellenére, multja, hírneve megcsúfolásával, sőt néha föl is kell szólalnia és a szavak virágaival eltakarnia a rideg tényt, hogy olyan ügy mellett szólal föl, amely gyűlöletes előtte és az ország közhangulata előtt is. De hiába, Ali így akarja és amit Ali a trónon óhajt, az előtt meg kell hajolnia a Generálisnak is, hát még közkatonájának!

Ali pedig nem népszerű az országban. A kormánylapok hiába zsolozsmáznak, tömjéneznek neki, Ali akkor is a rideg, felsőbbséges katona, amikor a deli magyar huszártábornoki egyenruha feszül rajta, olyan eléggé ritka alkalomból, ha második országa fővárosában időzik.

Ali tudja, hogy nehéz neki szolgálni és ezért a Szent István-rend kiskeresztjét tűzi föl arra a hősi kebelre, amely saját népszerűségét veti gyakran kockára, hogy szegszerezze Ali számára legalább is a meggondoltabbak tiszteletét.

Aki ismeri ennek az országnak a lelkét, tudja, hogy kormány sohase lehet népszerű olyan országban, amelynek népe mindig befelé dacos, befelé kuruc, befelé pogány, kifelé a végtelennek tünő évszázadok óta a kormányhatalom elnyomásához van szokva. Hatalom és méltóság eben az országban mindig egy a gyűlöletes és népszerűtlen kiváltsággal. Aki hatalmat és méltóságot vállal, vállalja a velejáró népszerűtlenséget is. A nyugati demokráciával szemben ez az örök szittyaság szelleme.

Ali kezei hosszúak, de mégse tudják megóvni a mameluk regényírót attól, hogy hovatovább csak a nőkre és az ifjúságra szorítkozik népszerűsége. A férfiak karakánul és szittyául gyűlölik, lenézik, komédiásnak, a legjobb esetben férfiatlan bábnak tekintik.

Meg kell vallanunk, a kora nagyon, végtelenül csalódott a költőben és mennél több X járult életéveihez, annál inkább. Az egykori forradalmárból loyalitástól csepegő, túlzottan hajbókoló, megvesztegetett lantú udvari dalnok lett: így látták legalább a belül keserű szittyák.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

De vajjon igazán az Élet királya volt-e a költő ötvenedik évén túl?

Difficile est satiram non scribere...

Annak a külső életnek, amelyet az élet királya élni szeretne, két hatalmas rugója van: a pénz és a nő.

Mind a kettőhöz nemcsak a hódítás vágya, hanem a megszerzés karmai, fegyverei is kellenek.

A költő azonban nem ragadozó természet. Inkább szelid, csöndes, visszavonuló és merengő lélek. Mennél idősebb, annál inkább elveszti a Pulay Máriák erélyét és inkább a Jókay Józsefek lágy, lírikus szemléletébe merül.

A földi szerencse sohase lett hozzá egészen hűtelen, a pénz szinte fölkínálta magát neki, eléje jött. De ő ennek a múzsának sohase szentelt egész figyelmet. Szórakozottan szolgálta a tizedik, leghatalmasabb múzsát, amelyet a költői lelkű görögök kirekesztettek az Olimposzból.

A költő elfogadta, amit kapott, de nem tudta megbecsülni a szerencse ajándékait. Mindig többet költött, mint amennyit keresett. Mindig több volt a váltója, mint a követelése. És Laborfalvy Rózában is megvolt eléggé az a bohém vonás, hogy a kiadások és a bevételek közt való összhangot csak hitelműveletek útján tudta megteremteni.

A váltók a Stáció-utcában már prédára éhes sárkányokká nőttek meg és a «Brazovics-ház» megingott.

Az Élet királya megismerte az adósságok, nélkülözések, fejfájások szörnyű korszakát, amely annál fájóbb, mennél idősebb korban éri az embert.

Költő ötvenötéves és a dicsőség minden koszorújával fején, a halhatatlan remekművek tiszteletet parancsoló menete élén oly inségben van, mint egy csőd előtt álló kereskedő: kénytelen csip-csup számlákat kifizetetlenül visszaküldeni. A «szállítók» káromkodnak, hangos, goromba szavuk egyre fenyegetőbben károg a Stáció-utcában. Botrány, összeomlás veszedelme lebeg a sárga ház fölött.

Végre a Generálisnak is fülébe jut a dolog. Hamiskás mosolyával csak annyit kérdez: «Mennyi?» Harminchatezer forint! Szerencse, hogy a Generális épp Bécsbe készül.

Így jut el végre magának Alinak a füléhez a hír, hogy a Stáció-utcában egy háziúr nyomasztó adósságai örvényében fuldoklik.

És Ali kezei benyúlnak a saját magánpénztárába. A harminchatezer forintot ő fizeti ki.

Legyenek ezért áldva Ali kezei.

*

A költő csak másfél év mulva tudta meg, hogy ki rendezte adósságát.

A Generális nem merte neki mindjárt megmondani.

A költő visszautasította volna?...

Alig hihető.

A Generális azonban ravasz ember volt. Ali alakját akarta a mamelukok előtt még ragyogóbbá, még dicsőbbé tenni. Hadd tudja meg a költő majd csak másfél év mulva, mintegy véletlenségből, hogy ki mentette meg a csődbejutó emberek fekete golyójától.

Az 1880. évnek ezt a harminchatezer forintját a költő a hosszú évek során bőségesen és kamatosan visszafizette. Talán bőkezűbb és fejedelmibb is volt, mint a földi uralkodó, mert ő mintegy vérével: népszerűségével fizetett.

*

A pénz ereje talán abban van, hogy a legnagyobb pozitívumot egyesíti a legnagyobb negatívummal.

Ha van, sohase elég.

Ha nincs, akkor igazán veszedelmes tényező.

A stációutcai házat a királyi bőkezűség se tudja megmenteni. 1882-ben eladják harmincnyolcezer forintért.

A stációutcai háziúrból ismét lakó lesz. És a lakó természete a hurcolkodás. Kerepesi-út huszonegy és később: Sándor-utca harminchat. Ezek az állomásai. Most már nem lesz addig háziúr, míg veje meg nem építteti a Bajza-utcában azt a házat, amely Petőfi és Jókai testvéri emlékét fogja egyesíteni magában.

*

Az Élet királya nem tudott a pénzzel bánni, azt már láttuk.

És a másik hatalmas rugó: a nő?

Az ötvenedik éven túl már ritkák a szerelmi regények.

De azért öreg ember: nem vén ember...

Ezt a vigasztaló, magyar ízű mondást az a férfi találta ki, akinek életében ezentúl Ámor nyilainak nyomát nagyítóüveggel se lehet fölfedezni.

A politikában azt mondják rá: «gyermek».

Mit mondjunk rá a szerelem terén?

Puritánizmus? Aszkézis?

Ottilia is csak ábránd volt?

A szerelem nem lehetett idegen a lelkétől. Hiszen a szerelemnek emelt oltárt műveiben.

Vagy talán a papok hisznek legkevésbé vallásukban és legkevésbé gyakorolják?

A szerelem egész fúgája megvan műveiben, kivéve az erotikusan őszinte húrokat. Érzékisége a női szépségek leírásában bujkál, de csak lábujjhegyen érinti a sikamlós talajt és felröppen az érzések kevésbé fizikai, magasabbrendű világába. Tagadhatatlan bujaságát az idealizmus valami biedermeieri fátyola lengi körül. De így annál izgatóbb, mintegy polgáribb.

Az egészséges fiatalságot jellemzi az érzékiségnek az a módja, hogy a szeméből, szájából szinte kibuggyanó, villamos áramként feszülő érzékiségét lendületes szavak és gesztusok vezetik le. Egy hevülettel beszélő, közömbös tárgyról tűzzel vitatkozó fiatalember teszi az emberre néha azt a hatást, mint a dürgő fajdkakas.

A költői idealizmus néha ilyen önkívületben vergődő fajd.

A szerelmi regények örökifjú költőjét szinte hiába keressük az életében. Nyárspolgári hűséggel ugyanahhoz a szoknyához szinte odavarrva, ez a koránkelő, társaságot kerülő, robotban alkotó tollmunkás szinte egészen mentes a kalandos változékonyságtól, mondjuk: a szerelem teljes kiélésétől.

A női Proteusok, a szinésznők vonzzák leginkább kalandvágyó fantáziáját, de mindig inkább arra hajlandó, hogy végül is leültesse őket a családiasság «pot au feu»-je mellé. A pillangóból anyát csinál, de - gyermek nélkül.

Százféle ellentmondásból áll szerelmi élete, mint általában egész élete.

Lángelme.

*

Nőkkel szemben senkise tud oly kedves, figyelmes, hódoló lenni, mint az öreg Jókai. Bókjai, amelyeket az utcán bőkezűen elszór, illatos virágbokréták, aminőket a legelőkelőbb üzletekben se tudnak fűzni. Ifjú asszonyok, leányok elteszik legszebb emlékeik közé - a szerencsésebbek az emlékkönyvükbe - a költő könnyű, finom, franciásan magyaros hódolatait és nagyanyai korukban is szívesen emlékeznek rá vissza.

A költő oly melegen, odaadón tud megfogni egy-egy puha kacsót, merengőn kék szeme annyi áhitattal tud elmerülni egy rózsás arc finom pihéibe, hogy a nő egészen belezavarodik, szinte nyilatkozatot vár - és csak akkor tér magához, amikor az udvarias, de öregedő költő már mesze jár.

Varázslat volt az egész. Csak a költő parókáját tüntette föl olyannak, mintha egy apród göndör fürtjei volnának.

A paróka alatt egy kopasz nyárspolgár siet haza - robotja és megszokásai közé.

És voltaképp ez a Jókai híres két feje: a téli és a nyári.

*

Szóba áll még az éjjeli utca ködében párázó szomorú szerelem «örömleányaival» is. Nincs oly züllött nő, akinek udvariasan, jó szívvel ne viszonozná köszöntését és ha megfogják a kabátja szárnyát, ha erőszakosan visszatartják, ha nyers és üzleti ajánlatokkal üldözik, dehogy tudna goromba és mogorva lenni. Udvariasan és jóságosan rázza le magáról az alkalmatlankodó és prédára leső olcsó Vénuszt. Nem röstel a zsebébe se nyúlni és néhány obulust nyom a silány illatszertől rossz-szagú kézbe: mert tudja, jó szívével érzi, hogy szegény, nyomorult páriával van dolga.

A koldusok hálátlansága azonban közmondásos, vagy természetes. Az a szerencsétlen teremtés, akit boldoggá tett néhány «hatossal», ki is használja ezt a boldogságot, hazugsággal toldja meg és kamatoztatja, mint üzleti tőkét.

Legendák keletkeznek az utca sarában a költő titkos pásztoróráiról. Aki a nyolcvanas-kilencvenes években ifjú volt és Budapesten élt, bizonyára emlékezik ezekre a legendákra. Akit mindenki ismer, akit mindenki szeret, sohase tudhatja, hogy nevéből tudtán kívül hogyan lesz kenyér, házbér, vagy pipere, amire eféle leányoknak mindig szükségük van. Aki oly gazdag volt, mint ez a költő, bizonyára nem sajnálta a hazugságnak azt a néhány piculáját, amelyet nevének jogtalan és igazságtalan felhasználásával vertek.

Az arany még a sárban is csillog.

*

Ali kezei hosszúak.

És az, akit ő felkarol, nemsokára érzi főhercegi kezek meleg szorítását. Ha a költő daliás díszmagyar ruhájában udvari bálon, vagy egyéb ünnepies alkalommal megjelenik, a hatalmasságok megkülönböztetett tisztelettel intenek feléje. Illik is, hogy megszorítsák annak a kezét, aki a legszebb magyar regényeket írja.

Bármily demokrata is valaki, bizonyára elfogódottságot érez, amikor szemtől-szemben áll egy ősi történelmi név viselőjével. Mennyire elfogódott és meghatott tehát aztán olyan valaki, aki az ősi mult ragyogó képeit támasztotta életre, királyokat, hősöket, történelmi eseményeket búvárolt és élt át képzeletében.

A regények hercegei helyett most valóságos bíborban született fenségek állnak előtte kézfogásnyi távolságban. És a költő jóságos, mindenkit elbűvölő egyénisége nemcsak leírt, de eleven szavaiból és tekintetéből is sugárzik. Egyszerre csak azt veszi észre, hogy a főhercegi maszk mögül emberek mosolyognak reá és nyitják meg szívüket előtte.

Alcsuth elmagyarosodott lelkű, cigányt kedvelő főhercege szinte baráti melegséggel közeledik feléje és tiszteletére fényes, magyaros szüreti mulatságot rendez az alcsuthi szőlőben.

És egy nap a kabinetirodából levél érkezik a költő címére. A Habsburgok fényes trónjának örököse, Rudolf királyi herceg óhajtja fontos ügyben a költő személyes megjelenését és tanácsát.