Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA

A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
A Nyugat ankétja (2)
ZILAHY LAJOS

Mindenekelőtt legyünk tisztában azzal, hogyha a modern dráma válságáról beszélünk, ez nem a dráma kifejezésbeli formájára, hanem csak magára a kifejezésre vonatkozhatik. Vagyis nem az a fontos, hogyan és milyen eszközökkel mondok el valamit, hanem mi a mondanivalóm?

De ha már a formánál vagyunk, álljunk meg egy pillanatra. Piscator Berlinben színpadi eszköznek használja fel a mozit. Ha kissé megvakarom ezt a kísérletet, ott találom alatta a szinigazgató kék ceruzavonását, amely kihúzza a darabból az epikai részeket. Minden iskoláskönyvben benne van, hogy a szinpadon semmit sem szabad elmondani, a színpadon mindennek történni kell. Piscator tehát egy kis szemfényvesztéssel segít a dolgon és mozigéppel csempészi be az oda nem való epikai elemeket a drámába. Ez a formai kísérletezés egyetlen lépést sem jelenthet az új dráma felé.

Kik még a vakmerő újítók? A német expresszionisták? Tiszteletreméltó formai kísérletezés, de az látom, hogy a rendkívül tehetséges Franz Werfel is elfullad a saját hangjában. Pirandello? A forma megvesztegető illuzionistája, aki vörös selyemkendője alatt csodálatos ügyességgel tudja eltüntetni az új dráma lényegét. A mondanivalói? Talán tévedek, de nem ismerem a Pirandello mondanivalóit, pedig darabjait olvastam vagy láttam.

Hol vannak még újítási törekvések? A párizsi és berlini szinházak világítási effektusai? Bocsánatot kérek, ez a villanyszerelők dolga. A lámpák nem érinthetik az új dráma kérdésének lényegét. Azt hiszem, ennél a pontnál nyitott kaput döngetnek s mindezt csak azért említem, mert már több ízben és több helyen olvastam, hogy ezeket a formai törekvéseket folytonosan összetévesztik az új dráma alapvető lényegével.

Maradjunk tehát a dráma elgondolásánál.

Az élet iránya az utolsó két évtizedben hatalmas fordulatot vett. Az élet új irányát kell tehát figyelemmel kísérnem, hogy megtaláljam az új dráma irányát. A kettő elválaszthatatlan. És mi az élet új iránya? Nyilvánvaló, hogy az individualizmus helyébe a kollektivizmus lépett. Ki merné tagadni, hogy az emberiség új életének már most is a kollektivizmus a vezérlő gondolata? Ne méltóztassék tüstént bolsevista vonatkozásokat keresni a szóban. Talán helytelen is ez az új-latin kifejezés, amely a Marx-polémiák szótárában is fogalomzavarban szenved. A szó új értelme bizonyos szellemi közösséget jelent s e pillanatban magam se találok alkalmasabbat. Annyi bizonyos, hogy ma már mindenütt az egész emberiséget átfogó gondolatok ideje következett el és hogy egyebet ne mondjak, a legszűkebb szülőföldemből felsajdult magyar faji problémámat sem tudom megoldani az emberiség nagy és általános kérdéseinek figyelembevétele nélkül. Mert a világ minden népe között hatalmas szellemi és fizikai közlekedés áramlása indult meg. A szellemi közlekedést a világháború borzalmas tanulságai tették szükségessé, a fizikai közlekedést pedig egyre rohanó tempóban a technikai felfedezések gyorsítják és teszik lehetővé.

Szóval a nagy gondolatok felé haladunk. Éppen ezért az új drámának is ebben az irányban kell keresnie fejlődési irányát. Valljuk be, hogy a tizenkilencedik század drámairodalma a szerelmi drámák irodalma volt. Nos, a házasságtörések után nagyobb, vérzőbb lelki szakadásoknak kell következni az új drámában: fajok, népek, nemzetek, társadalmi osztályok elszakadásának - nem ágytól és asztaltól - hanem a multtól, a talajtól, a tradicióktól. Az egyén drámája helyébe az egész emberiség, milliók, százezrek, vagy legalább is nagyobb embertömegek drámája lép. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ezután csak politikai, vagy társadalomtudományi tételek szerepelnek majd a drámában és száműzve lesz belőle a szerelem. De a dráma végső megoldása semmi esetre sem fog megállni annál a pontnál, hogy Kovácsné kit szeret és kinél marad.

Hogy vannak-e már drámák, amelyek elindultak ebben az irányban? Azt hiszem, igen. Nemcsak elgondolásában, de hatásában is ilyennek tartom Shaw Johanná-ját. Ugyancsak ezt érzem Jules Romains Diktátor-jában, akit különben a francia irodalom legnagyobb igéretének tartok. Vele nemrégen is sokat beszélgettem erről a kérdésről s aligha hinném, hogy ebben az irányban súlyos félreértésről lehetne szó. Hiszen ilyen úton halad a Wells gondolkodása is és még számtalan példát lehetne idézni.

Felmerül a kérdés, hogy miért nem látnak hozzá tehát az írók az új drámák megírásához, amikor - legalább is nagy körvonalaiban - tisztázva van az alapvető kérdés: olyan drámák kellenek, amelyek nagy, átfogó eszmékre épülnek. Miért nem kezdődik a munka? Hiszen megdőlt az, hogy a közönség nem érdeklődik e témakör iránt. A Johanna és a Diktátor még az üzleti pillérekre épült szinházakban is kiadós világsiker volt. Hol van tehát a hiba?

Nyilvánvalóan ott, hogy az új drámát tápláló új gondolatok még az emberiség köztudatában sincsenek teljesen tisztázva. Ezért nem hiszek tehát abban, amit Bibó Lajos barátom mond - bármennyire megvesztegető is a gondolat -, hogy akad majd az írók között egy vidám vagy borús félisten, aki odacsördít. Persze, hogy támadhatnak közben ragyogó és vakmerő tehetségek, akik előrerohannak a homályos úton és hamarább is érnek célba, magát a műfajt azonban mégis csak az az új korszellem fogja megszülni, amely e pillanatban még a rángógörcs és a szűk medence kínjaiban szenved.