Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA

A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
A Nyugat ankétja (2)
IGNOTUS PÁL

A magyar drámaírás válságában az a legvégzetesebb, hogy nincs magyar drámaírás, amely válságba kerülhetett volna. A kitünő írók közt, akiket a Nyugat mult számában szólaltatott meg, apám ezt majdnem ilyen kategórikusan állapította meg és fejtette ki, Földi s mások pedig utaltak rá. A drámatemetési menet résztvevői ez esetben ugyanolyan zavarban voltak, mint a zsidók, akik halott barátjukról a temetésen csak azt az egy jót tudták megállapítani, hogy szerette a savanyúkáposztát. S ez ösztönözhetett arra néhány vidám elparentálót, például Nagy Endrét, hogy mindjárt kétségbevonja magát a halálesetet is, a különben helyes meggondolás alapján, hogy savanyúkáposztát enni még a szóbanforgó hulla is tud - hogy tudniillik Bokor József és Gerő Károly munkáihoz hasonló színdarabok még ma is teremnek magyar földön. Igen, ez mindenesetre igaz is - de megnyugtatásnak olyan, mintha a gyászoló családnak tudomására hoznák, hogy a meghalt - vagy, pontosabban, agonizáló - fiú vízfejű volt, csak a hozzátartozók nem vették észre. A drámaírás válságában az a tény a lényeges, hogy sokat hallunk róla; az, hogy a magyar intellektuális társadalom, akár okkal, akár ideges képzelődésében, állandóan panaszkodik miatta. S ez válasz egyúttal azoknak is, akik, szintén igen helyesen, kellő értékére szállították le a savanyúkáposztán vegetáló beteg jelentőségét s mások betegségében keresték és találták meg a baj gyökerét: Ignotus az országéban, amelyet a trianoni határok elvidékiesítettek, Karinthy a kor szellemében, amely fáradtságában jobban szereti a «képlet»-nél a «kép»-et, a mondatnál az illusztrációt. Ami szintén igaz, - ezt elismerem én is, akit kortársaimnak Spenglerből higított vagy Wölfflinből higított, vagy a szegény Keyserlingből továbbhigított szellemtörténeti hullámvonalai és európai válsághalandzsái annyira megviseltek, hogy eleve idegesen irtózom már minden kultúrválság-teóriától. Idegesen és, persze, igaztalanul. Hiszen jelennek meg még ma is és legközvetlenebb közelünkben is igen figyelemreméltó szellemtörténeti munkák: hogy mást ne említsek, például a Ligeti Pál legutóbbi könyve. És, ami ennél sokkal fontosabb: hiszen ezeknek a válságfilozófiáknak éppen az bizonyítja leginkább a létjogosultságát, hogy olyan általánosan elterjedtek még a lapos és kényelmes agyú emberek közt is! - hiszen a betegségnek mégis csak az a legjellegzetesebb szimptomája, hogy a beteg rosszul érzi magát! Magyarország is rosszul érzi magát, az európai szellem is rosszul érzi, ez tagadhatatlan - de nem felelet a kérdésre, hogy miért fáj neki mindennél vagy majdnem mindennél jobban a «drámaírás válsága».

Mert a kérdést, azt hiszem, így kellene feltenni: mi az oka annak, hogy ez a beteg kor és ez a beteg ország, amely joggal panaszolhatná fel az Úristennek külön-külön és együttvéve minden gyulladt és bénult porcikáját, pont egy nemlétező testrészének, a drámának «válsága» miatt van annyira kétségbeesve?

*

Ezt az okot pedig, érzésem szerint, abban kell keresni, hogy a szinház, túl szórakoztató és irodalom-megelevenítő jelentőségén, társadalmi, sőt társasági intézmény. Amióta szinház a szinház, azóta nemcsak azért találkoznak ott egyazon időben, egyazon helyen az emberek, hogy X szerző szavait Y szinész interpretációjában meghallgassák, hanem igenis és elsősorban azért, hogy részesei legyenek annak a homogén vagy heterogén társaságnak vagy tömegnek, amely X szerző szavainak és Y szinész hangsúlyainak hatása alatt fokozottabban, ünnepélyesebben, érzéseiben felszabadultabban és gondolataiban megformáltabban veheti tudomásul és élheti ki a maga önbizalmát és bizonytalanságát, öncsalását és önleleplezését, örömét és szomorúságát.

Az a tiszteletreméltó és jótékony sznobizmus, amely néha differenciálatlanabb lelkivilágú tömegek figyelmét is irodalmi munkák felé fordítja, többnyire csak egyfajta vágyódásból ered: a vágyódásból az intellektuális és artisztikus emelkedettség felé. De a szinház-sznobizmusban többféle vágyódások egyesülnek: vágyódások a társadalmi szabadság felé és a társadalmi előkelőségek felé, a szellemi emelkedettség felé és a prostitució felé. Vágyódások a szinpadi élet felé, amely a publikum életkérdéseit minden esetlegességtől megtisztítva, éles fénnyel sugározza vissza a publikumra - s teszi ezt vagy az erkölcsi problémák exakt megfogalmazásával, mint a klasszikus szinpad, vagy pedig a milieu kemény megrajzolásával, mint a naturalista szinpad.

Amit mi a drámaírás válságának érzünk, az

1. az intellektuális sznobizmus válsága. A szó, a gondolat, az analízis diszkreditáltsága, amellyel Karinthy is foglalkozott. Az irodalmi és elmélkedői szellem virtusos megtagadása, amely az utóbbi évtizedek folyamán s különösen a háború óta divattá lett, nemcsak a társasági életben, hanem a filozófiai irodalomban és a belletrisztikában is. A sznobizmus irányának elfordulása a differenciált elméktől a naiv-szentek, soffőrök, boxbajnokok, mozisztárok, parasztok, úrlovasok, hinduk, hottentották és pilóták felé. Amit Magyarországon még fokozott a reakcionárius kultúrpolitika, amely, természetesen, mindig a parlagiasságot, a «hit»-et és az «ösztönösség»-et rehabilitálja az intellektussal és analízissel szemben. S ez az áramlat szoktatta azután rá az embereket nemcsak arra, hogy az értelmes szót únják - hiszen ez nem volt ritkaság ezelőtt sem - hanem arra is, hogy büszkék legyenek arra, hogy únják: arra, hogy gondolkodásbeli kényelemszeretetük osztentatív bevallásával lesajnáljanak, «szinpadszerűtlen»-nek tartsanak s érdeklődési körükből kirekesszenek minden szindarabot, amelyben a szereplők intelligens és rendesen megfogalmazott mondatokat mondanak.

2. A szinpadi díszlet válsága. - Mondhatnám azt is, hogy a szinházlátogató társaság válsága. A társaságé, amely már annyira nem veszi komolyan magát, hogy nemcsak hogy exakt mondatokba foglalva nem akarja hallani a maga életproblémáit, de a maga milieujére sem kíváncsi többé. - A tudatosan anakronisztikus, absztrakt klasszikus szinpadot, amelyen az élet konkrét jellegzetességei absztrahálva vonultak fel, kiszorította a romantikus színpad, az élet konkrét jellegzetességeinek fantasztikussá való túlzásával, majd a realista szinpad, az élet konkrét jellegzetességeinek «ellesés»-ével. A mai szindarabok legnagyobb része valami egészen imaginárius, bizonytalan, megfoghatatlan, de éppen nem absztrakt milieuben játszódik. Ez a milieu: ellenőrizhetetlen keveréke a nagyvilágnak, félvilágnak, apache-világnak, és kispolgári világnak. A tipikus mai szindarabhős: a dúsgazdag cocotte, akiről kiderül, hogy érintetlen, hogy marquise és hogy selyempyjamájában csendes és szerény családi tűzhelyre áhitozó szív dobog. (Hogy ez a szinháztársadalmi krízis miért különösen súlyos Magyarországon, azt a Nyugat mult számában Heltai, apám és mások már megmagyarázták.)

Ami végül a drámairodalom válságát ennyire akut közgazdasági nyavalyává mérgesítette, az

3. a bárgyuság válsága. A közönség belefáradt a maga alacsonyrendűségének nagyon is skrupulustalan kiélvezésébe. Belefáradt az antiintellektuális kontrasznobizmusba; belefáradt abba, hogy a szinházban «két derűs órát töltsön, amely elfelejteti vele az élet gondjait.» Kezd rájönni arra, hogy az a szindarab, amelynek legnagyobb erénye a gondolattalanság és az élettelenség, csak annyiban különbözik a varieté-darabtól, hogy pretenciózusabb, feszélyezettebb, de éppen nem művészibb nála. Kezd rájönni arra, hogy a perhorreszkált irodalom nélkül a szinház levegője semmivel sem előkelőbb, legfeljebb csak unalmasabb a mulatókénál. Kezd többet követelni a szinháztól, mint amennyit most kap - a többletet azonban, mostani elkényelmesedett, megpudvásodott agyvelejével, szintén nem tudja bevenni.

Hogy mit kell ez ellen tenni? Azt hiszem, hogy - legalább is társadalmi úton s hivatalos úton - semmit. Végül is mi történt? Bebizonyosodott, hogy azok is ráfizethetnek üzleteikre, akik az emberi ordináréságra, hígvelejűségre és hazugság-szeretetre spekulálnak. Nem vagyok moralista, s szívesen gratulálnék a direktoroknak, ha számításuk bevált volna (mint ahogy igen sokszor be is vált). De annyira szentimentális sem vagyok, hogy hamut hintsek a fejemre s megtépjem a ruháimat csak azért, mert az emberek kezdenek intelligensebbeknek látszani, mint amilyeneknek őket a szinigazgatók tartják.