Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · SZINI GYULA: JÓKAI

SZINI GYULA: JÓKAI
Egy élet regénye (8)
A méhkas

Az országúti háztartás fölött három sötét felhő úszik még: a haza sorsa, az anyagi gond és az anya átka.

De ezek a felhők nem oly nehéz és áthatolhatatlan szövésűek, aminőknek az első pillanatra látszanak. A szőkeszakállú ifjú éles szeme már megsejti, hogy a felhők nem fognak már sokáig tömörülni: világosabb sávok elárulják, hogy mögöttük a kék, derült ég üzen és csak titokban, de mosolyog...

Óh, ha az ember korszakot tudna választani, amelyben éljen! Ennek a mai nyugtalan, bizonytalan kornak gyermeke bizonyára szívesen választaná azt a kort, amelynek derengését az országúti lakás ablakából már kezdik észrevenni. A Kétfejű Sas hiába próbálta elnyelni szőröstül-bőröstül Magyarországot... a sas már öreg, beteg, nem a régi többé, kezdi elengedni áldozatát... hiszen már húzkodják ki a saját tollait: Lombardiát és Velencét... azonkívül szomszédja, a Porosz Sas is gyanusan viselkedik, amióta Bismarck a követe...

Már szabad Jókai Mórnak saját neve alatt írnia és regényeiben a nemzet dicső, nagy multjának szivárványképeit fölidéznie... Erdély aranykora!... Török világ Magyarországon!... A janicsárok végnapjai!... A Pesti Napló, a Hölgyfutár, a Délibáb boldog olvasói, akik az ötvenes évek elején először kapják ízét ezeknek a magyar mézből és ezeregyéji áfiumból kevert történeteknek! Egy új Seherezáde született a magyar göncölszekér alatt! Krinolinos, magyar kalpagos hölgyek, akik a dunai sétányon, a Váci-utcán vagy Hatvani-utcán Eugénie francia császárné offenbachi kacérságával mosolyogtak a gavallérokra, ihletett költőjükre és hódolójukra akadtak. Óh, széphelénai nagyanyáink, ha Jókai regényeivel ledűltetek a kanapéra, megsejtettétek-e már akkor, hogy egy lángelme szórja felétek magyar bánata, humora sugarait?

A Pesti Napló szerkesztőségében csibukszó mellett vitatják meg ezeket a regényeket. Kemény Zsigmond báró, aki csak éjjel vagy hajnalban, gondosan leeresztett függönyök mögött, feketekávé mellett virrasztva tudja megírni regényeit, keserűségét csak képletesen próbálja kifejezni:

- Könnyű annak, aki már reggel öt órakor az asztalnál ül és mire elütik a déli harangszót, már regénye egynegyedével kész...

- Meg is látszik ezeken a regényeken a túlkönnyed, gyors munka! - mondja egy alacsony termetű, körszakállas, villogószemű fiatalember. - Hiányzik belőlük a lélektani elmélyülés, alakjai angyalok vagy ördögök, lehetetlenek, oly távol vannak Balzac emberábrázolásától, mint Lisznyay Kálmán Palóc dalai Petőfitől.

- Gyulai Pálnak nincs igaza! - mondja komolyan a szerkesztő, a jó Török János, mialatt nagyot fúj csibukjából - Jókai Mór inkább élvezendő, mint ítélendő.

A kanapén eddig némán hallgatta az írók vitáját a kiadó: Emich Gusztáv. Most megszólal:

- A közönségnek is ez a véleménye. A Pesti Napló jobban fogy, amióta Jókai regényei megjelennek és számtalan levél, kérdezősködés, érdeklődés mutatja, hogy a publikum e regények miatt fizet elő a lapra.

Kemény Zsigmond báró lenyeli a keserű falatot, de Gyulai Pál nem hagyja magát:

- A közönség?... Az semmit se jelent. A delnők mindig szerették az érzelgős románokat...

- Balzacot is főként a hölgyek olvassák - jegyzi meg a jó Török János.

- Nekünk is van Balzacunk, de a mi közönségünk nem nagyon érti - és Gyulai Pál jelentősen pillant a «báró»-ra, akinek jól esik ez a védelem.

- Én a közönséghez vagyok kénytelen igazodni - jelenti ki Emich. - Épp ma kötöttem szerződést Jókai Mórral... Ezer pengő forintot fog kapni egy regényért... A címe lesz: «A magyar nábob».

Ezer pengő forint!... A hír kijut az utcára. Ahol két író találkozik, egyébről se esik szó. A kisvárosban a pletyka terjed oly gyorsan, mint ennek a hallatlan összegnek a híre. És amikor Jókai karcsu, keskenyvállú, magas alakja elvonul az utcán, az emberek összesúgnak:

- Itt megy az az ember, aki ezer forintot kap egy regényért...

A hírt nemsokára egy másik váltja föl:

- Jókai a Svábhegyen telket vásárolt.

- Hiszen ott csupa beomlott, félbehagyott kőbánya van!

- Az üres telekre tündérlakot fog építtetni. Csodájára jár majd egész Pest. Olyan szép villát fog emeltetni, amilyenre csak annak telik, aki ezer forintot kap egy regényért...

*

És az ember, aki iránt a hölgyek, sőt már az utca, a járókelők is érdeklődnek, éjt-napot összetéve robotol, dolgozik. Társaságba is alig jár. A saját termékenységétől megittasulva alkot... Tömérdek elbeszélés, cikk mellett minden évben kikerül egy többkötetes, monumentális regény a tollából... Az egyik évben «A magyar nábob», a következő évben «Kárpáthy Zoltán».

A méhkasban egyre gyűlik a méz, csodálatos íze, zamatja van, amilyent a magyar ajkak még nem ízleltek. A méz kezd népszerű lenni, a méhesgazda tollasodik. De nem egészen a maga emberségéből, hiszen ő királyi jószívével mindent olcsón vagy ingyen elajándékozna. De a kaptárnak sáfárja van. Az asszony. Pesten arról kezd híressé lenni, hogy minden garast a fogához ver.

Két pesti delnő a Váci-utcán sétál. Egyszerre feltűnik Jókai alakja sötét ruhában, de piros rózsával a gomblyukában. A rózsa a Svábhegyen termett. Érdeklődéssel fordulnak a hölgyek az író felé és szemükben még ott ég a kíváncsiság, amelyet «A magyar nábob» és «Kárpáthy Zoltán» szépségei gyujtottak föl. Jókai megemeli kalapját... hátha ismerősök... és tovább lejt szelid mosolyával, «bleu mourant» szemével.

- Mily kár, hogy nős! - suttogja az egyik hölgy. - Egészen csinos fiatal ember!

- Ah, Eveline, - feleli a másik - te is csak aszerint osztályozod a férfiakat, hogy nősek-e vagy nőtlenek. Még nem tudod, hogy a férfiak csak a házasságuk után kezdenek érdekessé válni. Nem mindjárt a mézeshetek után, hanem később, amikor elszáll a szerelem...

- Jókaiék jól élnek? - kérdezi Eveline.

- Jól... Hiszen minden házaspár jól él a világ szemében... de akik belelátnak az alkóvjukba!... A varrónőm épp abba a házba jár most dolgozni, ahol Jókaiék laknak... és tőle hallottam egyetmást...

- Ah, ne mondd, Séraphine! - szól a fiatalabbik és arca, szeme elárulja kíváncsiságát.

- Az asszony tizenegy évvel idősebb, mint az ura - szól túlozva Séraphine - valóságos zsarnokság alatt tartja Jókait. Nem szabad más nőre még rá se pillantania. Az asszony kémekkel veszi körül a férjét.

- A féltékenység zöldszemű szörnyetege! - kiált föl a hű Jókai-olvasó.

- Nem csak féltékeny az urára, hanem meg is dolgoztatja. Rázárja kulccsal az ajtót és addig ki nem engedi, amíg a napi porcióját meg nem írja.

- Ne mondd!... Pokol lehet az ilyen élet!

- A férjének nem szabad lustálkodnia, mert különben nem kap ebédet... Az első száz sor után megkapja a levest, a második száz sor után a pecsenyét és a harmadik száz sor után végre a konfektet vagy a feketekávét.

- Óh, ez tragikus!

- Ördögöt! - szól Séraphine. - Épp ellenkezőleg. Hiszen Jókai senkinek se panaszkodik és azt mondják, hogy boldog. Mert ha nem volna ilyen felesége, sohase dolgoznék.

- Én nem tudnék ily kegyetlen lenni ahhoz, akit szeretek - sóhajt Eveline.

- Te kis szentimentális! Adj majd hálát Istennek, ha ilyen férjre teszel szert. A házi boldogságnak egetlen erős alapja van: ha az asszony uralkodik. Ahol az asszony gyönge, ott a férj kiruccan, tilosba téved... és aztán jön a botrány, a válópör...

- Óh, én a házasságot csak úgy tudom elgondolni, ha a szívek szabad egyesülése... Én nem zsarnoka, hanem a szeretője akarok lenni a férjemnek...

- Ah, Eveline, neked nem volna szabad Jókai regényeit olvasnod, mert megrontják a józan ítélőképességedet...

- Ha Jókai volna a férjem, becézném, dédelgetném és szép szóval tudnám munkára ihletni, jobban, mint más a szigorával...

- De a férjed akkor csak annyit dolgoznék, hogy még egy kapuszeget se vehetnétek belőle, nem pedig egy svábhegyi villát...

*

A Svábhegyen felépült a villa. Nem herceg építette, ez meglátszott rajta, de mégis minden köve kedves volt tulajdonosának. A kaput el lehetett volna nevezni akár Tüskeváry-kapunak, mert ha Tüskeváry alakja nem úgy sikerült volna a regényben, ahogy sikerült, a regény nem fogyott volna és a kapu félbemaradt volna. Ilyen jogon a szalónt «Bogozy fráter»-nek lehetett volna szentelni. Minden kis pillérért, minden vasalatért, minden deszkáért egy szép mondatot vagy legalább is egy szép jelzőt kellett fizetni.

És a villa terraszáról gyönyörű, felejthetetlen kilátás nyílt a budai hegyekre, a Duna völgyére, Pest házaira...

És talán még kedvesebbé tette a villát tulajdonosa szemében, hogy nemcsak magának, hanem felesége szorgalmának és erélyének köszönhette. Laborfalvy Róza, mialatt a villa épült, alkudozott, veszekedett a kőművesekkel, ácsokkal, cserepesekkel, butorosokkal... minden fillérért tudott harcolni... maga nógatta a napszámosokat, hogy ne lopják a napot...

Róza volt az, aki veteményes kertről gondoskodott, gyümölcsfák ültetésére bírta rá férjét, szőlőmunkásokat állított be, az istállóba teheneket szerzett. És amit ez a kis birtok termelt, azt majorosával a piacra vitette és árusíttatta. idővel Jókaiéktól lehetett almát, szőlőt, szilvát, tejet, rózsát, diót venni. Szóbeszédként elterjedt Pest szinházi és irodalmi köreiben, hogy Róza maga feji a teheneit, hogy a fejőlány el ne csurgassa, vagy el ne lopja a tejet és ha kellett, kendőt kötött a fejére és barackot árult a svábhegyi piacon.

A sok bosszantó vagy kedves mendemondából azonban sokat megérthetünk: Pest, amelynek kisvárosi lelke még ma se veszett el egészen, mindig érdeklődött a különös svábhegyi művészpár iránt. Mindenki tudta, hogy Jókai az álmodozó, Róza pedig az erős, reális ember. Jókay József és Pulay Mária házasságát is ez a különös vegyi összetételű boldogság tette erőssé, tartóssá.

*

Jókay József özvegye még mindig állta a haragot. Pedig eljutott hozzá, hogy a fia milyen híres ember lett Pesten. A szomszédban, de még a harmadik határban is olvasták a Pesti Naplót, a szépirodalmi lapokat, a magyarországi régi török világ regényeit. És piruló orcájú, lesütött szemű fiatal leányok megkérdezték tőle, nem az ő fia-e az a híres pesti író.

- Nincs nekem fiam - bólogatott szomorúan özvegy Jókay Józsefné, aki még a végrendeletében is kitagadta Móric fiát.

Bizalmasabb ismerőseinek azonban panaszkodott:

- Eszébe se jutok annak a hálátlan, gonosz fiúnak! De mégse haragszom rá. Tudom, mindennek a felesége az oka. Elfogja leveleimet, hogy ne jussanak Móric kezébe és elsikkasztja fiam leveleit, amiket hozzám ír... Óh, ha ez a fúria egyszer a kezembe kerülhetne! Nem állok jót róla, hogy a tíz körmöm nyoma nem maradna-e ott a festett ábrázatán!

És egy nap beállít hozzá Pestről egy jóképű úriasszony, pesti háztulajdonosnő, annak a háznak a háziasszonya, amelyben Jókaiék az Ország-úton laktak. Laborfalvy Róza követe volt ez a derék Szücs Lajosné.

- Hát bizony - kezdte - nem valami fényesen élnek a fiatalok. Nekem is adósaim még a mult fertállyal. Gyakran üres a kamrájuk, mert drága város az a Pest...

- Hiszen pénzt keres egyik a regényeivel, a másik meg a komédiázásával... - felelte keményen Jókay Józsefné. - De hát ha elpazalnak mindent! Különösen az a szinésznő!...

- Nem pazarol az szegény... tessék meghinni, hogy olyan dolgos asszony... maga süt, főz, ha kell takarít is... úgy vigyáz az urára, mint a szemefényére... Boldogan élnek, mint a gerlepár... de hát gyakran szenvednek szükséget...

- Küldök nekik egy kosár korai almát...

- Avval is boldogabbá tenné őket...

- Tojást is küldök - mondta Jókayné -, de mondja meg nekik, hogy köszönetet ne írjanak, mert én többé tudni se akarok róluk...

Szücs Lajosné, miután így előkészítette a talajt, megsúgta titokban Rózának: a jég meg van törve, mehet Komáromba.

De azért nagy meglepetés volt mégis, amikor a hajóval megérkezett a Tékozló Fiú és a felesége. Laborfalvy Róza fejedelmi termetét előkelő brokátruha emelte, arca szépségét sugárzóvá tette sötét és titokzatos szeme. Valóságos Gertrudisz királyné lépett be a komáromi kúria kedves, egyszerű, tisztes szobájába. És a szépségnek ez a királynője egyszerre csak lehajtotta fejét, mint a bűnös, aki kegyelmet kér, teste mélyen előrehajolt és a megalázkodás talán betanult, de hatásos leborulásával letérdelt az ősz anya elé, megragadta kezét és megcsókolta.

A puritán asszony megrendült:

- Keljen föl, lelkem! - mondta a maga zord, de becsületes kedvességével. - Nem vagyok én püspök, hogy térdeljen előttem... No, álljon föl... Tudom most már, hogy szereti a fiamat... és ezért mindent megbocsátok...

A fiára nézett:

- Hogy megemberesedtél, Móric! Már a hajad is hullni kezd, ahogy látom... Apád is gyorsan kopaszodott...

A Tékozló Fiú pedig csak nézett merőn maga elé... ott állt újra a szülői házban... ezer meg ezer komáromi emlék közt... a falakon apja, bátyja, nővére arcképei... beszélni akart... de a meghatódás szorongatta torkát... végre se szó, se beszéd, anyjára borult és zokogta:

- Édesanyám...

Ez nem volt betanulva, de annál jobban levette lábáról a nagyasszonyt.

Csókok, könnyek, ölelések, tört szavak közt végre egymásra talált, megbékült egymással a három ember... Az a kéz, amely drámai erővel szembeállította őket, már régóta porladt a fehéregyházi síkon...

És az utolsó felhő is, amely boldog Jókai életét a legsűrűbben, legsötétebben takarta, oszladozni kezdett...

(Folyt. köv.)