Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ "ÚJ VERSEI"-HEZ

Mohácsi Jenő: JOSEPH ROTH

A német fiatalabb írók között újabban egy egészen különös, csak írói eszközeinél fogva összetartozó csoportot látok, mely legszívesebben az ujságírásban éli ki magát és a legnívósabb riportázsban tanulta meg mesterségét.

Egyike a legtehetségesebbeknek vagy talán a legtehetségesebb ezek közül: Joseph Roth. Osztrák származású, valamivel fölül van a harmincon. A Frankfurter Zeitung munkatársa, annak küld útleírásokat. Beutazta Franciaországot és Szovjetoroszországot.

Két könyvét ösmerem. (Hotel Savoy. Ein Roman. Verlag Die Schmiede, Berlin, 1924 és Die Flucht ohne Ende. Ein Bericht. München. Kurt Wolff Verlag, 1927.) Az első megdöbbentően kész írás, hallatlan stílusmérlegelés produktuma. A második már oszcillálóbb, egyenetlenebb, de emberibb.

A Hotel Savoy egy hétemeletes szálloda története. E mikrokozmoszon vagy hangyabolyon keresztül fölfejlődik előttünk egy nagy lengyel iparvárosnak, valószínűleg Lodznak, története, azokban a válságos hónapokban, melyek a fegyverszünetet követték.

Ahogy az Oroszországból visszavándorló hazatérők, frontharcosok, de legkivált foglyok, elborítják ezt a piszkos, büdös, csatornázatlan várost, ahogy az atmoszféra sűrűsödik és végül a kilobbanó feszültség fölgyújtja a hétemeletes hotelt: mindez átvetítve egy szökött hadifogoly lelkén keresztül, átröntgenezve egyéneket és kasztokat, a levegőből lekapva a korszak zűrzavaros muzsikáját - tökéletesen megoldott írói feladatnak mutatja Joseph Roth első könyvét.

A Hotel Savoy-ban a civilizációt leginkább lengyel zsidók alkotják és élvezik. Ennek az elferdítettségében irónikusan megrajzolt civilizációnak el kell pusztulnia. A forradalom elferdítve, eltúlozva látja az általa gyűlölt és megvetett civilizációt, ezért törekszik lelki gát nélkül elpusztítására. Joseph Roth első regénye forradalmi regény.

«Die Flucht ohne Ende» megint egy volt hadifogoly története. Nem regény, hanem, mint a könyv alcíme mondja, jelentés. Joseph Roth az előszóban: «Nem találtam ki semmit, nem komponáltam semmit. Már nincsen arról szó többé, hogy «költsek». A legfontosabb az, amit megfigyelünk.»

Franz Tunda, osztrák főhadnagy, 1919 tavaszán meg akar szökni Szibériából. Ukrainában belesodródik a bolsevista forradalomba. A leninistákkal harcol és él, itt szeretkezik és dolgozik. De évek múlva egy parfümös párisi nő kidesztillálja lelke öntudatlan rétegéből a polgári ösztönt. Visszamenekül a nyugati civilizációba. Bécsben, ahol menyasszonya közben férjhezment, nem tud meggyökerezni. Abban a rajnamenti városban sem, ahol bátyja lakik. Párisban mámorosodik, de Párisban kerül megint az utcára statikai erővel, de nem tudva, hogy mihez fogjon. Oly fölösleges mint ő, senkisem volt a világon.

Igen, végre eljött valaki, hogy ezt nyíltan, bátran «jelentse». A mai világháborúban megfordult nemzedékben ilyenek is vannak, sokan vannak, akik nem tudják, minek élnek. Megcsömörölve a forradalmaktól és ellenforradalmaktól, maguk előtt látva, minden izükig megérezve a civilizáció csődjét, csöndesen azt kérdezik maguktól: minek és hogyan? Ezt a minálunk talán igen ritka, de a külföldön igen elterjedt, generációnkat jellemző tipust Joseph Roth fejezte ki először a német irodalomban, minden szépirodalmi pretenzió nélkül.

Ez a könyv, mondom, talán egyenetlenebbül van megírva, mint az első. De ragyogó példája a lelki riportázsnak.

Ebben a riportázsban fölsorakoznak Szovjetoroszországnak és Németországnak nem megrajzolásban, hanem hatásban irónikus képei. Az irónia gyilkossá válik, (minden látható fegyver nélkül), amikor a németekről van szó.

Hogyan, minek? Frank Tundát fölőrölte ez a kor. Átmeneti lény ebben az átmeneti időszakban. Fölösleges, mint a mi nemzedékünk. Ő legalább tudja magáról.