Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 1. szám · / · FILM-FIGYELŐ

Hevesy Iván: VIRRADAT

F. W. Murnau-nak, az Amerikába szerződött nagy német rendezőnek új filmje, a «Virradat», a filmművészet legjelentékenyebb alkotása az «Aranyláz» óta. Nem akarjuk ezzel összehasonlítani a «Virradat»-ot az «Aranyláz»-zal, mert mindkettőnek értékei máshol rejlenek. Az «Aranyláz»-nak hallatlan mélységei, szimbolisztikája és drámai ereje bizonyára még sokáig felül nem múlható marad. A «Virradat»-nak azonban vannak olyan értékei, amelyek a filmstílus előretörő útjában fontosabb állomásokat jelentenek, mint az «Aranyláz»-nak minden mélysége és magassága. Az «Aranyláz» magában álló remekmű, amelyet nem lehet utánozni. A «Virradat» olyan új kinematografikus eredményeket ad, amelyek hosszú időre termékenyítően hathatnak az egész filmdráma-művészetre.

Murnau rendezőművészete az elmult években fejlődött ki váratlan gyorsasággal. Első filmjeinek legnagyobb része közepes vagy jelentéktelen alkotás volt. Első olyan munkája, amely döntő jelentőségű lehetőségeket mutatott a mai filmnek, «Az utolsó ember» volt. Ezután a film után a következők, a «Tartuffe» és a «Faust» filmtechnikai és filmformai szempontból nem hoztak lényeges többletet. Meg lehet azonban figyelni mindháromban Murnau rendezési módszerének legjellegzetesebb törekvését, amely a színpadtól való teljes elszakadásra irányul. Ez az elszakadás nemcsak abban mutatkozik, hogy a filmek mesekompoziciója teljesen vizuális, tehát teljesen filmszerű motivumokból van felépítve, hanem abban is, hogy a szintérbeállítás szempontjából is fel van oldva minden kötöttség, amely a filmdrámát még a színpadi drámához kapcsolta.

Egy szóval lehet megjelölni a felszabadulásnak ezt a módját: gépmozgatás. A színpadnak színtere fix és mozdulatlan: csak a szereplők mozoghatnak rajta. Ezt a fix nézőteret eddig a film is megtartotta. Murnau érezte meg és mutatja meg egyre következetesebben, hogy a filmnek semmi oka nincs ragaszkodni ehhez a fix színtérhez. Drámailag sokkal hatásosabb és mindenesetre filmszerűbb az, ha a háttér is mozog a filmen, illetve fordítva: ha a gép vele mozog a szereplőkkel. De ha Murnaunak ezt a formai újítását nemcsak technikai szempontból nézzük és nemcsak azt figyeljük meg benne, hogy ez mennyire filmszerű és mennyire fokozza a film mozgalmasságát, hanem azt is, hogy mit jelent ez a gépmozgatás drámai szempontból, akkor ismét egy nagy bizonyítékát találjuk a filmtechnika és filmdrámaiság elválaszthatatlan összefüggéseinek.

A gépmozgatás annyit jelent, hogy a néző tökéletesen bele van helyezve abba a nézőpontba, amely nézőpontból a drámát figyelnie kell, vagy pedig bele van helyezve magába a drámai hősbe, hogy így annak szemén, annak érzésein keresztül lássa dolgokat. Néhány példa a «Virradat»-ból nagyon jó illusztrációt adhat ehhez a megállapításhoz. A fiatal farmer találkozóra indul és megy keresztül domboldalakon, réteken és bokrokon át. A gép mindenütt követi: ő a képnek centrumában lépked és körülötte vonul a miliő és a holdfényes táj, mint háttér. Csodálatos panoráma bontakozik ki, amelynek szépségét nem a fotografált táj szépsége adja, hanem az a meglepően új fotografikus beállítás, amely újra felfedezi számunkra a világ látható szépségeit. A fiatal férfi kanyarodik, de mindig a képben van, a virágok, bokrok, fák pedig különösen és rejtélyesen forognak körülötte. A kép mozgása gyorsulni kezd, a fiatal férfit elveszítjük szemünk elől és most a géppel együtt egyre növekvő izgalomban rohanunk előre: áttörünk a bozótokon, az ágak félrehajlanak, néha majdnem a szemünkbe csapnak, míg végre hirtelen kiérünk egy holdfényes tisztásra, ahol a nő várakozik. A férfi csak egy pillanattal később ér be a képbe: tehát megelőztük őt, átvettük izgalmát és elébe rohantunk a találkozó helyére. Egy másik példa: a fiatal férfi és felesége a szörnyű lelki megrázkódtatás után a városban újra egymásra találnak. Úgy érzik, hogy ez lett az ő második, de igazibb nászutazásuk. Egymást átkarolva, semmiről nem tudva lépkednek a nagyvárosi utca rohanó, lökdöső embersodrában. Lelépnek a járdáról és haladnak egy világvárosi térnek rettentő forgalmi örvényében. Nem tekintenek sem jobbra, sem balra, mert minden gondolatuk és minden érzésük egymásé. A tér cikázó formái ingadozni kezdenek és bizonytalanokká válnak. Észrevétlenül kibontakozik belőlük egy virágzó fasor, amelyen férfi és nő egymást átölelve haladnak tovább. Egyszerre megállnak és csókban ölelkeznek össze. Hirtelen négy-öt autó, lovaskocsi és autobusz rohan össze körülöttük. Egymást gyorsan követő képrészletekben látjuk most az üléseikből kihajló, szitkozódó soffőröket és megszégyenülten állni a forgalmi akadályt: a csókból kibontakozó szerelmes házaspárt.

Természetesen Murnau új filmjének csak tendenciáját és formaszerkezetét jelzi ez a gépmozgatás, amely önmagában véve semmi egyéb, mint technika. Hogy ez mennyire így van, mutatják azok az amerikai filmek, amelyek Murnau filmjének hatására egyre-másra alkalmazzák a mozgó és elvonuló hátteret. Ezekben azonban a gép mozgatása nem kap semmi drámai akcentust és puszta rendezői bravur marad. Mint minden az amerikai filmekben. Murnau filmjének érdemeit sem soroltuk el azzal, ha rámutattunk ere a filmszerű újításra. Hiszen éppen az teszi a «Virradat»-ot a filmművészet egyik legkimagaslóbb alkotásává, hogy kinematografikus és fotografikus újszerűségei és nagy értékei mellett telve van tömör és szuggesztív drámaisággal, a drámaszerkesztésnek szigorú vonalvezetésével és mégis teljes gazdagságával és a fojtó, sürített pillanatok lenyügöző erejével. Ami a «Virradat» szinészi produkcióját illeti, a két amerikai főszereplő, Janet Gaynor és Georg O'Brien olyan tiszta, mélyen emberi és nagyvonalú játékot adtak, amilyent eddig soha. Bizonyítja ez megint csak azt, hogy a filmben a színészi teljesítmény színvonala igen nagy mértékben függ a rendező talentumától.

Friedrich Wilhelm Murnau kétségtelenül zseniális művésze a filmnek, azonban éppen olyan kétségtelen az is, hogy munkáinak érdeme és értéke erősen megoszlik közte és szcenáriumírója, Carl Mayer között. Carl Mayer általában véve azok közé tartozik, akiknek legnagyobb érdemei vannak a művészies modern német film kialakulásában. Igen sok nagy film mögött ő rejtőzik, merész és újszerű szcenáriumaival. Ő írta az egyetlen nagyszabású expresszionista filmnek, a Dr. Caligari-nak szemináriumát, ő volt a szerzője «Az utolsó ember» és a «Tartuffe» szövegkönyvének, az ő alapelgondolásából valósította meg Walter Ruttmann «A nagyváros szimfóniájá»-t és ő írta meg a «Virradat» szövegkönyvét, amelyben kétségtelenül felülmulta minden eddigi alkotását. Bizonyítani nem lehet, de sejtjük, hogy Carl Mayernek igen nagy szerepe lehet túl a szcenáriumkönyv megírásán magának a rendezésnek a munkájában is. Megfigyelhetünk ugyanis az általa írt, de különböző rendezők által készített filmekben olyan közös jellemvonásokat, amelyek mind az ő filmkoncepcióira vezethetők vissza. Nagyon megérdemli, hogy Murnau neve mellé ugyanolyan hangsúllyal jegyezzük fel nevét.