Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 1. szám
I' the commonvealth I would by contraries
Execute all things; for no kind of traffick
Would I admit; no name of magistrate:
Letters should not be known; no use of service,
Of riches or of poverty; no contracts,
Successions: hound of land, tilth, vineyard, none:
No use of metal, corne, or vine, or oil:
No occupation: all men idle, all...
Shakespeare: A Vihar
Mialatt Moszkvából és Pétervárról, Odesszából és Kievből a legellentétesebb hírek érkeznek a szovjetférfiak közt dúló belső harcról és már-már egy felvonuló új Thermidor eseményeit érzékeltetik, a zűrzavarba belecsattan egy revolverlövés: Adolf
Bolsevizmushoz és szovjet rezsimhez Magyarországot siralmas emlékek fűzik. Kelletlen hangzatú nálunk ez a két szó, még kiejteni se jó. Mégis, talán szabad megállnom az egykori népbiztos holtteste és - ami érdekesebb - a lelki képe előtt, eltünődve rajt, ami szellemi értéket, tudást, értelmi és érzelmi, szinte antennaszerű érzékenységet, művész-temperamentumot ez az ember a világ minden dolgával szemben magában megjelenített. Önkénytelenül szökken így a mondanivalóm élére, elsőül az ő minden jellemvonása közül, amit leginkább szerettem benne: a finom, igen kihegyeződött szenzibilitása. Akiben az övéhez hasonló óriási akaraterő annyira szeszélyes, majdnem hamleti, de mindig nagyon artisztikus érzékenységgel párosul, elkerülhetetlenül sodródik a lelki meghasonlások peremére, ahonnan ha néha a mélybe: önmagába siklik le a tekintete, egyszerre a halálos drámák vonzó és örvénylő szédületét érzi... Egy jelenleg Moszkvában időző, jeles fiatal francia regényíró, Bernard
Természetesen nem a bolseviki vezér apologétájának kívánok felcsapni, de ha már az ujságírói kalandozások véletlenéből hetekig a közelébe jutottam és, mint hiszem, jól megismertem, hallgatni se akarok arról, ami érdekes volt a lényében, szubtilis és nem mindennapi.
Eljön különben egyszer az ideje, hogy aki elfogulatlanul ismerte őket, s a politikai, vagy a társadalom-rendi ellenfeleken túl az embert, a gondolkodót, talán a fantasztát vagy a költőt is látni tudta bennük, sorra minél teljesebb jellemrajzát írja meg ezeknek az orosz forradalmi vezéreknek, akik - óh, nem azért, mintha egyszerre eljött volna az idők telje, hanem a történelem szeszélyéből és elvesztett háború nyomorából - máról holnapra üldözöttekből üldözők, ábrándozókból a világesemények lendítői lettek. Stockholmban, 1917 őszén számossal találkoztam közülük. Többjükkel elég gyakran voltam együtt. De talán éppen ezért, minél élesebben idézem képüket az emlékezetem tükrébe, az összehasonlításból annál inkább eszmélek rá, hogy akik nálunk otthon pusztán az ideológikus és a külsőségekben kimerülő utánzóiknak csaptak fel, mennyire komikus figurák voltak, olcsó
Lenin, Trockij, Vorovszky, Rakovszkij, Angelika Balabanova, Kamenev és akit személyes ellenszenvből csak kelletlenül említek a sorukban: Radek 1917 őszén mind ott járt Stockholmban; egy részük mert a német császári kormány és Ludendorff protekciójától takartan, Kerenszkijtől és Miljukovtól várta az Oroszországba való beutazási engedélyét, másik részük, mert Svédországban volt állandó megtelepülésük és onnan fejtették ki propagatív tevékenységüket egyelőre még nem az egész világ, hanem csak a második Internacionále és Zimmerwald felé. A pétervári novemberi események aztán egy csapásra a történelem szinpadjára állították őket. Fő-fő szerepvivői lettek a nagy históriai drámának. Nevüket azzal a sóvársággal visszhangozta akkor a világ, amellyel az általános kimerültség ama kalváriás hónapjaiban minden szívben ez a vágy csengett vissza:
«- Noha Trockij általában elég mentes az apró, sőt a nagy hiúságoktól, mégis, és az ő 25 esztendős forradalmár multja ellenére, valahogyan igen mély emóciót érzett, amikor, Oroszország nevében, a császári német hatalom képviselőivel ült szemközt. Nem vádként említem, hanem egyedül a történeti igazság kedvéért: Trockij annyira meg volt illetődve, amint itt most német generálisokkal, nagykövetekkel, valóságos excellencekkel tárgyalt, hogy nem merte velük szemben a végsőkig feszíteni a húrt. Én nem tudtam osztani ezt a ghetto-meghatottságot. Noha én szibériai eltemetettségemből kerültem a világba vissza, tisztában voltam vele, hogy Németországnak még mennyivel inkább szüksége van a békére, mint nekünk. Mi, a politikai és katonai Oroszország szerencsésen túl voltunk már az összeomláson és becsületesen kimondtuk a csődünket. Nem kellett véres erőfeszítéssel ügyelnünk, hogy ásatag fikciókat tartsunk fenn. Németország azonban, összeszorított foggal és a győző grimaszát erőltetve arcára, még tovább küzdött a maga hazug látszataiért. És amikor közvetlen karácsony előtt eredménytelenül vált el egymástól a két delegáció, mi, a bolsevik és legyőzött, szinte sajnáltuk a németeket és az osztrák-magyar béke-kiküldötteket, annyira lerítt arcukról a rettentő csalódás és hogy dideregnek tőle: üres kézzel, béke nélkül hazautazni a megbízóikhoz.»
...Hűvösen számító, de egyben kiváló pszichológiai érzékű ember volt Joffe. Amellett roppant agilis, cselekvő természet, aki mintha valami eredendő melankólia elől menekülve vetette volna magát a munka tömkelegébe. Szerette a munkát; nem az aktákat, de a munkát s a belőle kicsirázó eredményeket, mint az erő, akarat és a szellemi energiák exteriorizálását. Később ő lett a szovjetköztársaság követe Berlinben, majd Kínában, Japánban és végül - Ausztriában. Amerre járt, az orosz befolyás megsokszorozódása, a kommunista propaganda fellángolása jelezte a munkája nyomát. Kivált Berlinben és Bécsben dolgozott nagy sikerrel, erőteljesen szítva a bolsevik mozgalmat, nem a destrukció, vagy holmi várost-perzselő nérói hóbort kedvéért, hanem mert minden messzianikus elvakultságon innen és minden pozitivizmuson túl, csakugyan a nép, a tömegek mélységes szeretete élt ebben a bús-szemű, a külsejével a szokrateszi képmásokra emlékeztető emberben, aki a maga ezüstös szálakkal kevert, fénylő, fekete szakállával mintha valami állandó elegye lett volna a sötétlő gyásznak és a csillogó reménynek, az akaratlan szkepszisnek és a bizakodó jókedvnek. Szerette az embereket, de, bölcsen, csupa kétely volt velük szemben. Volt egy mondása, amit nem egyszer hallottam tőle és amelyik talán a foglalata volt a filozófiájának: - «Csodálom és imádom az emberi erényeket, de igazán bízni csak a gyarlóságaikban tudok!»
*
Joffe-vel a kicsit opera-buffóízű, 1920-iki orosz-lengyel háborút követő rigai békekonferencia alkalmával kerültem össze. Az intervjúra, értesülésekre,
Senki azok közül, akik Rigában megközelíthették, el nem feledhették azt az ötlet-gazdagságot, amely a szavát előbb csak sziporkázóvá tette, aztán állandó izzásban tartotta, sem azt a tudáshalmazt, azt a szellemes filozofáló készséget, amely, együttvéve, őt valahogyan a XVIII. század enciklopedistáihoz tette hasonlóvá. Gyors, szinte villogó szelleme ellenére is türelmes ember volt, azt hiszem, többek közt azért, mert szerette az eszét köszörülni azon, hogy a más gondolkodásába behatoljon. A megrögzött ortodoxia, a merev dogmatizmus idegen volt tőle. Joffe rám mindig az örök-kíváncsi, az örök-érdeklődő benyomását tette, az olyan emberét, aki még és még, a világ minden tudására szomjas. Az elcsendesedett, alvó, késő éjszakai Rigában nem egyszer láttam őt, amint az elsötétült hotelszobája erkélyén állt és virrasztott. Ki és mi felett? Nem tudom. Az eget nézte, a csillagokat, mintha a könyvek és akták után most az ő titkaikat böngészné. Gyakran késő éjjel, sőt mikor már hajnal felé járt az idő, hirtelen szűknek találta a szállóbeli szobáját és mintha egy fantóm elől szökne, lement sétálni egyet a kihalt városba. - «
...Igazi politikai hitvallása szerint Joffe szociáldemokrata volt, mensevik, épen úgy, mint Kraszin s egyedül Lenin és Trockij befolyása alatt hajlott át utóbb a bolsevizmus - inkább csak bizonyos mérséklettel és langyosan vallott - doktrinái felé. A magántulajdon teljes eltörlését, az összes termelési eszközök kíméletlen kisajátítását soha nem helyeselte. Mégis, amikor az orosz arisztokrácia és a polgárság teljes összeomlását, pipogyaságát, külföldre menekvését, majd a kilátástalan komplottálását, wrangeli és egyéb erőfeszítéseit látta, inkább gúnyolni tudta csak őket, mint sajnálni. Talán mert művészlélek lakott benne, idegenkedett tőle, hogy csupasz sivárságában szemlélje az életet és jelenségeit a maguk gyávaságában, sallang és dekoratív elemek nélkül. Bosszantotta, hogy a gőg filiszteus templomának összeomlása, az orosz történeti osztályok összeroskadása ennyire minden fenség nélkül megy végbe; hogy nem kíséri más, mint pulya siránkozás, kezek tördelése, fogak csikorgatása, kicsinyes intrikák, litániás jajveszékelés, de semmi, ami igazán nagy, megdöbbentő, soha-nem-látott és a kor időtlen-időkig el nem múló pecsétjével rajta. Egyszer, amikor erről beszélt velem, szuverén megvetéssel jegyezte meg:
«- Sohase voltam a fosztogatások híve. A szocialista programmomban mindig mérsékelt voltam. De amikor most az úgynevezett «
- Marx írja ezt? - kérdeztem.
«- Nem.
Első pillanatra kicsit meglepett, hogy épen Shakespeare-t idézi, de későbbi beszélgetéseink során ez még többször előfordult, úgy hogy apránként azt a benyomást merítettem, mintha Shakespearet mint társadalom-filozófust, sőt mint gazdaságtörténészt is nagyobbra tartotta volna az antikapitalizmus Mózesénél, Marx-nál. A szelleme és a gondolkodása legalább, igen erős a gyanúm, sokkal szívesebben táplálkozott belőle.
*
Nem helyeselte az integráns bolsevizmust és ennek is kell betudni, hogy nem benn az országban, a belső politika terén, hanem a külpolitika szolgálatában igyekezett a helyét megtalálni. Az otthoni, a poziciókért való tusakodások nem érdekelték; annál inkább ez a csuda: vad és félvad népek között a guruló rubelek helyett most szellemi eszközökkel csinálni politikát, továbbá megnyerni Németországot, talpraállítani az amorf Ázsiát, és mindezt Anglia ellen; teremtő isten, micsoda hallatlan
Joffe-t, a diplomatát magasabb piedesztálon látom, mint Rakovszkijt, vagy Vorovszkijt. Éles judiciumú ember volt. Nem vizionárius, hanem pozitív gondolkodású, akinek értelme és logikája előtt valósággal tapintható, érzékelhető formákkal jelennek meg az események az ő minden várható, még az idők méhében szunnyadó következményeikkel. Joffe, gazdag szimferopoli család fia, kettős doktori diplomát szerzett meg magának. Ügyvéd volt és orvos. Mint ügyvéd, a kérlelhetetlen logikáját hozta magával. Mint orvos: brilliáns diagnosztája volt a nagybeteg kornak, amelyben élt. Joffe volt különben a szovjetvezérek közül, Kraszin mellett, a legkevésbé kalandori, vagy
Az integráns bolsevik-kommunista ideált, ismétlem, a legnagyobb szkepszissel ítélte meg. Hogy ilyen társadalom lehetséges lenne: őrült fantazmagóriának tartotta. Ha megkísérlettük, bizalmasan, nyilatkozatra bírni, mondja meg ő maga, mint egy új rend katonája, hogy társadalmi és gazdasági téren micsoda új, eszményi alakját szeretné megteremteni az emberek együttélésének, lehet, hogy csak a paradoxon kedvéért, de az is lehet, hogy a legőszintébb meggyőződéssel jelentette ki, hogy az ő eszménye - egyáltalán nem is erről a világról való, mivel túlságosan spirituális; ő egy olyan társadalmi és gazdasági rendet talált volna a legtökéletesebbnek, amely körülbelül a teljes tagadással azonos, pontosan az ellenkezője mindannak, ami van: egy államot, amely a Plátó köztársaságánál is haladottabb; amelyben egy, a minden egyedében a Műveltség legmagasabb fokára feljutott emberiség nem ismer többé se intézményt, se tételes törvényt, se szerződéseket, se kötelezettségeket, ahol nincs hivatalnok, nincs se gazdagság, se szegénység, csak egy nagy-nagy szellemiség van és az emberekben benne lakó
Szerette a pregnáns jellemzéseket és kitünően értette a módját, hogy a szavak hidegtűjével valóságos
«- Lenin műveltsége mély ugyan, de nem nagyon sokrétű. Ezért nem is szereti, ha beszélgetés közben sokszor cserélnek témát.»
Egy pillanatig maga elé nézett, aztán kérdezetlenül és nagyon maliciózusan folytatta:
«- A Radek műveltsége viszont igen sokrétű. Ezért nem is bírja ki, ha a vele való beszélgetés közben soká vesztegelnek ugyanazon témánál.»
...Lehet-e néhány szóban teljesebb, plasztikusabb jellemzését adni két ellenkező mentalitásnak, amelyek közül az egyik mély, de nem sokfelé futó, s ezért szeret a gondolatainak egyetlen kútja fölé hajolni, míg a másik sokfelől csipegetett, de zavarba jut, ha túlsokáig inszisztálnak vele egy és ugyanazon tárgynál.
Amikor csodálkozva említettem, hogy a szovjetek külügyeinek élén változatlanul az
«- Azt hiszem, Csicserin is marad még sokáig a külügyeink élén. Hogy miért?... Talán mivel a többi népbiztostól eltérően ő nem csak szokásból visel inget, hanem meggyőződésből is.»
Elbámultam. Nem értettem meg. Mire Joffe, a félszemével hunyorogva, ravaszdin magyarázta:
«- Csicserin nagyszerűen el tudja választani a lényeget a látszattól, a bőrét az ingétől... Talán nem nagy diplomata. De pontosan ismeri a bármikor és bárkivel szemben szükséges mértéket. Mint a jó bohóc, tudja, hogy elég az arcát belisztezni, nem kell hogy mindjárt az egész testével meghemperedjék benne.»
Emlékszem, a rigai beszélgetéseink során nem egyszer szóba került a magyarországi, gyászos emlékezetű bolsevik experimentum is. Joffe kitünően volt tájékozva mindenről és nagy lenézéssel, megvetéssel beszélt Kun Béláékról.
...Akkoriban, a rigai konferencia izgalmas és sokszor válságos idején, Joffe mindössze 37 éves volt; csupa életerő. Egyáltalán nem borult rá az az árnyék, amelyik egy meghatározhatatlan, szinte légies szomorúság clair-obscurejével az elkövetkezendő balsors hírnöke szokott lenni, a herold sokszor még döbbenetesebb, mint a végzet maga. Joffe arca a sokat és mélyen gondolkodó ember maszkja volt, amelynek ünnepélyességét azonban, mint komor teremét az ablakain át betáncoló napsugár - kellemesen enyhítette a mohó életszeretetről tanuskodó tekintete és pregnánsan érzéki vágású ajka. Hogy ez a fiziognomiájában jelentkező szenzualitás mennyire volt csak átütő, öröklött arcvonása, vagy mennyire egyezett a valóságos temperamentumával, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy Joffet semmi se érintette kínosabban, mintha véletlenül valami erotikus természetű témát pendítettek meg előtte. Egyszer Freud-ről és pszichoanalizisről beszéltem vele. Orvos volt, a tárgy tehát érdekelte. De amikor elég nyeglén és inkább csak tréfának szántan afféle megjegyzést ejtettem el előtte, micsoda kábító varázsa lehet a nőkre egy forradalmi vezérnek, aki a maga erotizmusán túl a vér szagát, a história lendületét és a siker nimbuszát hozza el a lábuk elé, Joffe mogorván, feszengve, sőt, majdnem egy kis gimnazista szemérmességével ezzel intézte el a kérdést:
«- Ha pillangó lennék, talán én is csupán a virágot nézném és nem tüskét...»
Valóban, csak rá kellett tekinteni komoly, elgondolkodó arcára, nem repdesett azon a pillangó könnyedségéből, cikázó táncából semmi. Joffe diplomata és politikus volt, tele a felelőssége tudatával, aki a forradalmi szereplése közben is, sem a virágra nem nézett, sem a tüskére, hanem váltig és csökönyösen csak azt kereste, hogy ami feladatra vállalkozott és amit a sors rábízott, teljesítse. Említettem már, és itt visszatérek rá mint egy olyan jelenségre, amelyik nem csak rá nézve volt jellemző, de a szovjet-köztársaságot igazgató minden társára is, hogy izzó módon élt bennük egy nagy Oroszország eszményképe, egy terpeszkedő és hódító Oroszországé, amely az ipari és földmives demokrácia alapján valósítja meg Nagy Péter politikai ábrándképét. Nem kerülgetem, amit mondani akarok, azt, hogy ezek az orosz forradalmárok, ha faj-oroszok voltak, ha zsidók, és akár
Hadd említem még Joffe-ről, hogy minden szkepszisén keresztül is szentül hitt az orosz forradalom világrendeltetésében. «
«- Érdekes, - úgymond - hogy a népek és kormányaik is mennyire érzik ezt. Ezért is teremtették meg ők maguk, ösztönszerűen, azt a párhuzamot, hogy a bolsevizmus a zsidók munkája, mint ahogyan a kereszténység Izráel kebléből hajtott ki. Pedig, és ez a paradoxális: Izráelnek csak abban a mértékben volt a bolsevizmushoz és a forradalomhoz köze, amilyen mértékben az oroszországi zsidók, és köztük magam is, nem zsidóknak, hanem az orosz nép többi fiával együtt,
És itt tulajdonképen pontot is tehetnék e reminiszcenciák végibe. Az emlékeink egy pehellyel teli zsák. Az első szélfuvam csak néhány pihét fuj elő belőle. De ha gyorsan el nem tapasztjuk a zsák nyílását, hamar a pelyhek fergetege szál ki belőle.
Egyetlen megjegyzésre szorítkozom. Erre: tízéves fennállását ünnepelte minap a szovjet-uralom. De ha a tíz év előtti november eseményeire, a forradalom akkori vezetőire emlékszünk vissza és keressük őket, elbámulunk rajt, milyen hamar és milyen teljesen eltüntek a homloktérről. A forradalom, úgy látszik, Oroszországban is felfalta a gyermekeit. Eltüntek. A szovjetek nagy hű-hóval a tízéves fennállásukat ünneplik. De
Az orosz példa e frissen világító fényénél az ember aztán legfeljebb még jobban megcsodálhatja Anatole
Oroszországban is az álmodók most sorra letünnek, s jönnek a helyükbe, akik kijegecesítik a forradalom hódításait. Most lesznek intézményessé az újan kialakult osztályok; eddig puha, amorf testükbe most kapnak csontot, ideget, izmot, s az önzésükkel majd állandósítani fogják, törvényesíteni a forradalmi felfordulásban megszerzett zsákmányukat, hogy utána még fokozottabb mértékben adják át magukat annak a nacionalista láznak, amelynek rekurrens forrósága oly kellemesen szokta átjárni Oroszország testét, a mongol sivatagtól a Murman-félsziget hómezőiig. Ameddig Lenin, Trockij, Joffe voltak az ország élén, Oroszország mindenekelőtt egy szociális veszedelem volt, bizonyos ideális színezettel: felforgatni, ami Európában és Ázsiában elavult. De most ez a romantikus szín majd mindjobban lekopik és az új urak egy merőben nacionalista és imperialista veszedelmet fognak jelenteni, a pánszláv gondolat újraéledését, paraszti mezben, kisgazda -
(Páris.)