Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 1. szám

ADORJÁN ANDOR: ADOLF JOFFE

I' the commonvealth I would by contraries
Execute all things; for no kind of traffick
Would I admit; no name of magistrate:
Letters should not be known; no use of service,
Of riches or of poverty; no contracts,
Successions: hound of land, tilth, vineyard, none:
No use of metal, corne, or vine, or oil:
No occupation: all men idle, all...
Shakespeare: A Vihar

Mialatt Moszkvából és Pétervárról, Odesszából és Kievből a legellentétesebb hírek érkeznek a szovjetférfiak közt dúló belső harcról és már-már egy felvonuló új Thermidor eseményeit érzékeltetik, a zűrzavarba belecsattan egy revolverlövés: Adolf Joffe, az orosz forradalom emberileg egyik legkiválóbb, legkomplexebb alakja, a tanácsköztársaság kétségtelenül legtehetségesebb diplomatája, gyógyíthatatlan betegségtől kínozva, alig 45 éves korában, agyonlőtte magát.

Bolsevizmushoz és szovjet rezsimhez Magyarországot siralmas emlékek fűzik. Kelletlen hangzatú nálunk ez a két szó, még kiejteni se jó. Mégis, talán szabad megállnom az egykori népbiztos holtteste és - ami érdekesebb - a lelki képe előtt, eltünődve rajt, ami szellemi értéket, tudást, értelmi és érzelmi, szinte antennaszerű érzékenységet, művész-temperamentumot ez az ember a világ minden dolgával szemben magában megjelenített. Önkénytelenül szökken így a mondanivalóm élére, elsőül az ő minden jellemvonása közül, amit leginkább szerettem benne: a finom, igen kihegyeződött szenzibilitása. Akiben az övéhez hasonló óriási akaraterő annyira szeszélyes, majdnem hamleti, de mindig nagyon artisztikus érzékenységgel párosul, elkerülhetetlenül sodródik a lelki meghasonlások peremére, ahonnan ha néha a mélybe: önmagába siklik le a tekintete, egyszerre a halálos drámák vonzó és örvénylő szédületét érzi... Egy jelenleg Moszkvában időző, jeles fiatal francia regényíró, Bernard Lecache, azt írja párisi barátainak, nem igaz, hogy Joffe a testi nyavalya elől szökött a halálba, hanem, corneille-i momentum, áldozatul vetette oda magát, hogy az öngyilkossága mementójával megdöbbentse és megbékélésre bírja a bolsevista párton belül mérkőző, egymást fojtogató ellentétes frakciókat. Lehet: csak egy majd eljövendő legenda magja ez. De az se lepne meg, ha szószerinti igazság volna. Joffe jellemével, lelki berendezésével nem ellenkeznék ez a befejezés. Mert igen puritán, szépség és emelkedettség felé vágyó ember volt, azok közül való, akik egy indus joghi hangtalan rajongásával és túlfinomult érzékenységével tudnak lemondani egy nagy cél vagy egy nagy hit kedvéért ama felettébb vitatható értékről, amelynek közönségesen élet a neve.

Természetesen nem a bolseviki vezér apologétájának kívánok felcsapni, de ha már az ujságírói kalandozások véletlenéből hetekig a közelébe jutottam és, mint hiszem, jól megismertem, hallgatni se akarok arról, ami érdekes volt a lényében, szubtilis és nem mindennapi.

Eljön különben egyszer az ideje, hogy aki elfogulatlanul ismerte őket, s a politikai, vagy a társadalom-rendi ellenfeleken túl az embert, a gondolkodót, talán a fantasztát vagy a költőt is látni tudta bennük, sorra minél teljesebb jellemrajzát írja meg ezeknek az orosz forradalmi vezéreknek, akik - óh, nem azért, mintha egyszerre eljött volna az idők telje, hanem a történelem szeszélyéből és elvesztett háború nyomorából - máról holnapra üldözöttekből üldözők, ábrándozókból a világesemények lendítői lettek. Stockholmban, 1917 őszén számossal találkoztam közülük. Többjükkel elég gyakran voltam együtt. De talán éppen ezért, minél élesebben idézem képüket az emlékezetem tükrébe, az összehasonlításból annál inkább eszmélek rá, hogy akik nálunk otthon pusztán az ideológikus és a külsőségekben kimerülő utánzóiknak csaptak fel, mennyire komikus figurák voltak, olcsó pastiche-ok, paprikajancsik, ha szabad mondanom, de az orosz szovjetemberek felkészültsége, elhivatottsága és, véres eszményiség, főleg az ő idealizmusuk, a misztikus elható mélységes hitük nélkül.

Lenin, Trockij, Vorovszky, Rakovszkij, Angelika Balabanova, Kamenev és akit személyes ellenszenvből csak kelletlenül említek a sorukban: Radek 1917 őszén mind ott járt Stockholmban; egy részük mert a német császári kormány és Ludendorff protekciójától takartan, Kerenszkijtől és Miljukovtól várta az Oroszországba való beutazási engedélyét, másik részük, mert Svédországban volt állandó megtelepülésük és onnan fejtették ki propagatív tevékenységüket egyelőre még nem az egész világ, hanem csak a második Internacionále és Zimmerwald felé. A pétervári novemberi események aztán egy csapásra a történelem szinpadjára állították őket. Fő-fő szerepvivői lettek a nagy históriai drámának. Nevüket azzal a sóvársággal visszhangozta akkor a világ, amellyel az általános kimerültség ama kalváriás hónapjaiban minden szívben ez a vágy csengett vissza: Béke! - Emlékezzünk. A központi hatalmak háború-roggyasztotta közvéleménye a pétervári és moszkvai győztes bolsevik forradalmat valóságos mámorral köszöntötte. Természetünkben van így, hogy imádjuk, amit nem ismerünk. A bálványok mindig a misztériumokból születnek. Az orosz novemberi forradalom, amely egyelőre csupa titkot és ismeretlenséget hömpölygetett Európa felé, csak egy újabb bizonyíték volt erre. Lenin, Trockij és a többi is mint megannyi bálvány bukkant fel, s a nevüket áhítattal emlegették a Dunától a Rajnáig, s délen a Maricától a Vardarig. Így lett egyszeriben ismeretes Joffe neve is, a szibériai számüzötté, aki, regényes dicsfény, a katorgá-ból alig ért a forradalom-dúlta Pétervárra vissza, Trockij mellett a vezérdelegátusa lett a breszt-litovszki orosz békeküldöttségnek. Breszt-Litovszkban egyébként mindjárt a tárgyalások legelső napjaiban kitünt, hogy Joffe Trockijnál is keményebb ellenfél. Szívósabb nála. Hűvösebb. Az idegein jobban tud uralkodni... Három évvel utóbb, Rigában, a lengyel-orosz békekonferencia idején, Joffe, amikor egy diskurzus során a breszt-litovszki események felől kérdeztem, maga beszélte el nekem:

«- Noha Trockij általában elég mentes az apró, sőt a nagy hiúságoktól, mégis, és az ő 25 esztendős forradalmár multja ellenére, valahogyan igen mély emóciót érzett, amikor, Oroszország nevében, a császári német hatalom képviselőivel ült szemközt. Nem vádként említem, hanem egyedül a történeti igazság kedvéért: Trockij annyira meg volt illetődve, amint itt most német generálisokkal, nagykövetekkel, valóságos excellencekkel tárgyalt, hogy nem merte velük szemben a végsőkig feszíteni a húrt. Én nem tudtam osztani ezt a ghetto-meghatottságot. Noha én szibériai eltemetettségemből kerültem a világba vissza, tisztában voltam vele, hogy Németországnak még mennyivel inkább szüksége van a békére, mint nekünk. Mi, a politikai és katonai Oroszország szerencsésen túl voltunk már az összeomláson és becsületesen kimondtuk a csődünket. Nem kellett véres erőfeszítéssel ügyelnünk, hogy ásatag fikciókat tartsunk fenn. Németország azonban, összeszorított foggal és a győző grimaszát erőltetve arcára, még tovább küzdött a maga hazug látszataiért. És amikor közvetlen karácsony előtt eredménytelenül vált el egymástól a két delegáció, mi, a bolsevik és legyőzött, szinte sajnáltuk a németeket és az osztrák-magyar béke-kiküldötteket, annyira lerítt arcukról a rettentő csalódás és hogy dideregnek tőle: üres kézzel, béke nélkül hazautazni a megbízóikhoz.»

...Hűvösen számító, de egyben kiváló pszichológiai érzékű ember volt Joffe. Amellett roppant agilis, cselekvő természet, aki mintha valami eredendő melankólia elől menekülve vetette volna magát a munka tömkelegébe. Szerette a munkát; nem az aktákat, de a munkát s a belőle kicsirázó eredményeket, mint az erő, akarat és a szellemi energiák exteriorizálását. Később ő lett a szovjetköztársaság követe Berlinben, majd Kínában, Japánban és végül - Ausztriában. Amerre járt, az orosz befolyás megsokszorozódása, a kommunista propaganda fellángolása jelezte a munkája nyomát. Kivált Berlinben és Bécsben dolgozott nagy sikerrel, erőteljesen szítva a bolsevik mozgalmat, nem a destrukció, vagy holmi várost-perzselő nérói hóbort kedvéért, hanem mert minden messzianikus elvakultságon innen és minden pozitivizmuson túl, csakugyan a nép, a tömegek mélységes szeretete élt ebben a bús-szemű, a külsejével a szokrateszi képmásokra emlékeztető emberben, aki a maga ezüstös szálakkal kevert, fénylő, fekete szakállával mintha valami állandó elegye lett volna a sötétlő gyásznak és a csillogó reménynek, az akaratlan szkepszisnek és a bizakodó jókedvnek. Szerette az embereket, de, bölcsen, csupa kétely volt velük szemben. Volt egy mondása, amit nem egyszer hallottam tőle és amelyik talán a foglalata volt a filozófiájának: - «Csodálom és imádom az emberi erényeket, de igazán bízni csak a gyarlóságaikban tudok!»

*

Joffe-vel a kicsit opera-buffóízű, 1920-iki orosz-lengyel háborút követő rigai békekonferencia alkalmával kerültem össze. Az intervjúra, értesülésekre, szenzáció-ra éhes ujságíróknak (óh, mennyi maliciával és milyen inszinuatív leleménnyel, csak épen érteni kellett a szón), ő volt a biztos gondviselése, mint ahogyan egyáltalán, az egész konferenciának ő volt az igazi lelke. Nem hiszem, hogy ottani ellenfelei, a lengyel delegáció tagjai közt egy is akadna, aki el ne ismerné, hogy se pártatlanabb elnököt, se ügyesebb diplomatát el nem lehetett volna képzelni Joffe-nél. Nem volt olyan harapós kérdés, amelyiknek ki nem húzta volna, fájdalom nélkül, a méregfogát. Ha mindig és mindenben megóvta az orosz nemzeti hiúságot, viszont, mint igen érzékeny ember, aki azonban a mások érzékenységét is tisztelni tudja, bámulatosan értette a módját összeegyeztetni az ellentétes érdekeket és bölcs egyensúlyt teremteni köztük. Joffe ritka leleménnyel találta meg mindig az egyedül üdvözítő formulákat, amelyek hiába, úgy látszik, a legtöbb esetben fontosabbak a lényegnél. Hányszor volt, hogy a két béke-delegáció közt már a végleges szakításig élesedett ki az ellentét. Joffe ilyenkor a Penelope megfordított szerepére vállalkozott és éjszakára rendbehozta, összefoldozta, amit a delegátus urak a nehezen szövődő béke kanavászán napközben felfejtettek. A lengyel küldöttség és annak minden albizottsága megérdemelt csodálattal beszélt Jofferől. Talleyrand nem értette volna jobban a százféle módját, hogy nemzete harctéri vereségét ritka ügyességgel, síma szóval, bölcsességgel, fortéllyal reparálja és végül, a diplomáciai tárgyalások zöldasztala mellett egyenlítse ki a fegyverek harctéri szerencséjében való különbséget.

Senki azok közül, akik Rigában megközelíthették, el nem feledhették azt az ötlet-gazdagságot, amely a szavát előbb csak sziporkázóvá tette, aztán állandó izzásban tartotta, sem azt a tudáshalmazt, azt a szellemes filozofáló készséget, amely, együttvéve, őt valahogyan a XVIII. század enciklopedistáihoz tette hasonlóvá. Gyors, szinte villogó szelleme ellenére is türelmes ember volt, azt hiszem, többek közt azért, mert szerette az eszét köszörülni azon, hogy a más gondolkodásába behatoljon. A megrögzött ortodoxia, a merev dogmatizmus idegen volt tőle. Joffe rám mindig az örök-kíváncsi, az örök-érdeklődő benyomását tette, az olyan emberét, aki még és még, a világ minden tudására szomjas. Az elcsendesedett, alvó, késő éjszakai Rigában nem egyszer láttam őt, amint az elsötétült hotelszobája erkélyén állt és virrasztott. Ki és mi felett? Nem tudom. Az eget nézte, a csillagokat, mintha a könyvek és akták után most az ő titkaikat böngészné. Gyakran késő éjjel, sőt mikor már hajnal felé járt az idő, hirtelen szűknek találta a szállóbeli szobáját és mintha egy fantóm elől szökne, lement sétálni egyet a kihalt városba. - «Nyugtalan, izgága ember!» - suttogták róla. Izgága?... Ugyan!... De nyugtalannak csakugyan az volt és aligha tévedek a nyugtalansága oka felől. Joffe is, mint annyi elvtársa, az export-bolsevizmusuk kifelé fitogtatott ideológiája mögött, kiirthatatlanul, tüzes vassal a lelkébe égetve viselte magában a nemzeti érzését, ennél is többet: az orosz imperializmus tízparancsolatát. És e magános, hosszú séták az alélt Rigában, a néptelen kikötőben, a sebesfolyású Dvina partján, a holdfény-áztatta, elhagyott promenádokon nem voltak egyebek, mint szentimentális búcsúzkodások egy darab orosz földtől, amely most Oroszországtól elszakadt. Joffe nemzeti érzésének sértés volt, hogy itt most egy független Lettország fővárosában sétál, mint ahogyan, tudom, gyilkos méreg gyanánt marta, gyötörte, hogy ebben az egykori orosz provinc-városban most egy - angol követség terpeszkedik! Anglia és újra Anglia! Anglia, az ősellenség győzelme, hogy ezzel is keletebbre szorította Európában vissza Oroszországot. Mint ahogyan Ázsiában szintén elkövet mindent, hogy ott viszont nyugatabbra tolja vissza, szűkebb határok közé, a terpeszkedő orosz vízár gátjait.

...Igazi politikai hitvallása szerint Joffe szociáldemokrata volt, mensevik, épen úgy, mint Kraszin s egyedül Lenin és Trockij befolyása alatt hajlott át utóbb a bolsevizmus - inkább csak bizonyos mérséklettel és langyosan vallott - doktrinái felé. A magántulajdon teljes eltörlését, az összes termelési eszközök kíméletlen kisajátítását soha nem helyeselte. Mégis, amikor az orosz arisztokrácia és a polgárság teljes összeomlását, pipogyaságát, külföldre menekvését, majd a kilátástalan komplottálását, wrangeli és egyéb erőfeszítéseit látta, inkább gúnyolni tudta csak őket, mint sajnálni. Talán mert művészlélek lakott benne, idegenkedett tőle, hogy csupasz sivárságában szemlélje az életet és jelenségeit a maguk gyávaságában, sallang és dekoratív elemek nélkül. Bosszantotta, hogy a gőg filiszteus templomának összeomlása, az orosz történeti osztályok összeroskadása ennyire minden fenség nélkül megy végbe; hogy nem kíséri más, mint pulya siránkozás, kezek tördelése, fogak csikorgatása, kicsinyes intrikák, litániás jajveszékelés, de semmi, ami igazán nagy, megdöbbentő, soha-nem-látott és a kor időtlen-időkig el nem múló pecsétjével rajta. Egyszer, amikor erről beszélt velem, szuverén megvetéssel jegyezte meg:

«- Sohase voltam a fosztogatások híve. A szocialista programmomban mindig mérsékelt voltam. De amikor most az úgynevezett «felsőbb osztályaink» viselkedését figyelem, igazolva látom általa azt a valahol régen olvasott axiomát, hogy: a meglopott, ha mulat a veszteségén, a tolvajt lopja meg. Ha azonban óbégat és kétségbeesik a kárán, még segít a tolvajnak őt meglopni.»

- Marx írja ezt? - kérdeztem.

«- Nem. Shakespeare» - felelte.

Első pillanatra kicsit meglepett, hogy épen Shakespeare-t idézi, de későbbi beszélgetéseink során ez még többször előfordult, úgy hogy apránként azt a benyomást merítettem, mintha Shakespearet mint társadalom-filozófust, sőt mint gazdaságtörténészt is nagyobbra tartotta volna az antikapitalizmus Mózesénél, Marx-nál. A szelleme és a gondolkodása legalább, igen erős a gyanúm, sokkal szívesebben táplálkozott belőle.

*

Nem helyeselte az integráns bolsevizmust és ennek is kell betudni, hogy nem benn az országban, a belső politika terén, hanem a külpolitika szolgálatában igyekezett a helyét megtalálni. Az otthoni, a poziciókért való tusakodások nem érdekelték; annál inkább ez a csuda: vad és félvad népek között a guruló rubelek helyett most szellemi eszközökkel csinálni politikát, továbbá megnyerni Németországot, talpraállítani az amorf Ázsiát, és mindezt Anglia ellen; teremtő isten, micsoda hallatlan glacis lesz majd ez, keletre és nyugatra, az orosz citadella körül. A világpolitikai gondolatain túl azonban, a forradalmár Joffe valójában igen szelíd lélek volt. Mennyi megírni való volna e tekintetben még róla és vele együtt a bolsevik-forradalom kezdeményezői közül annyiról: a galambszelídségű Vorovszkijról; nyurga, ábrándos mérnök, aki ferde vállával, lengő szőke szakállával, gyermekesen kék szemével mintha egy Dosztojevszkij-regényből lépett volna ki a valóságba; Vorovszkijról, aki Stockholmban a Lux elektromos vállalat alkalmazottja volt és annyira szelíd, annyira nem vérszomjas, hogy merő irónia, a sors egy gunyoros nyelvöltése, amikor, a «polgári világ nevében», pont őt teríti le egy fiatal svájci nyárspolgárnak, Corradi-nak revolveres bosszúmerénylete. Vorovszkij is a külföldön, Stockholmban, utóbb Rómában igyekezett szolgálni a szovjeteket, távol a belső politikától. És mit mondani Rakovszkijról, erről az igen sziporkázó, mozgékony szellemről, gúnyos és fölényes emberről, akit nem kevésbé nevetséges lenne a vérszomjas és a zsarnok színében beállítani. Akit (csak ezt az egyetlen példát említem) a 60 esztendős Angelika Balabanova körül láttam buzgólkodni, de annyi gyöngédséggel, jósággal, babusgató gonddal, ahogyan azt egyedül az elaggott és roskatag anyókák tudják elképzelni, imádságban és a vágyaikban, a fiaikról.

Joffe-t, a diplomatát magasabb piedesztálon látom, mint Rakovszkijt, vagy Vorovszkijt. Éles judiciumú ember volt. Nem vizionárius, hanem pozitív gondolkodású, akinek értelme és logikája előtt valósággal tapintható, érzékelhető formákkal jelennek meg az események az ő minden várható, még az idők méhében szunnyadó következményeikkel. Joffe, gazdag szimferopoli család fia, kettős doktori diplomát szerzett meg magának. Ügyvéd volt és orvos. Mint ügyvéd, a kérlelhetetlen logikáját hozta magával. Mint orvos: brilliáns diagnosztája volt a nagybeteg kornak, amelyben élt. Joffe volt különben a szovjetvezérek közül, Kraszin mellett, a legkevésbé kalandori, vagy va banque természet. Nem mintha híján lett volna a fantáziának. De mert számolni papíron szokott, ceruzával a kezében és mert a számításaiban soha a legkisebb helyet se tartotta fenn a kedvező véletlenek koefficiensének.

Az integráns bolsevik-kommunista ideált, ismétlem, a legnagyobb szkepszissel ítélte meg. Hogy ilyen társadalom lehetséges lenne: őrült fantazmagóriának tartotta. Ha megkísérlettük, bizalmasan, nyilatkozatra bírni, mondja meg ő maga, mint egy új rend katonája, hogy társadalmi és gazdasági téren micsoda új, eszményi alakját szeretné megteremteni az emberek együttélésének, lehet, hogy csak a paradoxon kedvéért, de az is lehet, hogy a legőszintébb meggyőződéssel jelentette ki, hogy az ő eszménye - egyáltalán nem is erről a világról való, mivel túlságosan spirituális; ő egy olyan társadalmi és gazdasági rendet talált volna a legtökéletesebbnek, amely körülbelül a teljes tagadással azonos, pontosan az ellenkezője mindannak, ami van: egy államot, amely a Plátó köztársaságánál is haladottabb; amelyben egy, a minden egyedében a Műveltség legmagasabb fokára feljutott emberiség nem ismer többé se intézményt, se tételes törvényt, se szerződéseket, se kötelezettségeket, ahol nincs hivatalnok, nincs se gazdagság, se szegénység, csak egy nagy-nagy szellemiség van és az emberekben benne lakó selfcontrol. Mivel pedig ez az eszményi világ teljesen megközelíthetetlen, el kell kerülni minden olyan céltalan reformot, amely a valóság helyébe egy betölthetetlen vacuum-ot állít, a rend helyébe a káoszt és a kenyér helyébe az - igéretet.

Szerette a pregnáns jellemzéseket és kitünően értette a módját, hogy a szavak hidegtűjével valóságos pointe-sécheket karcoljon az ember elé. Ilyenkor epigrammatikusan rövid és tömör tudott lenni. A szovjetvezérek szellemi képességeiről, műveltségéről beszélgettünk egyszer. Leninről adta ezt a kis jellemzést:

«- Lenin műveltsége mély ugyan, de nem nagyon sokrétű. Ezért nem is szereti, ha beszélgetés közben sokszor cserélnek témát.»

Egy pillanatig maga elé nézett, aztán kérdezetlenül és nagyon maliciózusan folytatta:

«- A Radek műveltsége viszont igen sokrétű. Ezért nem is bírja ki, ha a vele való beszélgetés közben soká vesztegelnek ugyanazon témánál.»

...Lehet-e néhány szóban teljesebb, plasztikusabb jellemzését adni két ellenkező mentalitásnak, amelyek közül az egyik mély, de nem sokfelé futó, s ezért szeret a gondolatainak egyetlen kútja fölé hajolni, míg a másik sokfelől csipegetett, de zavarba jut, ha túlsokáig inszisztálnak vele egy és ugyanazon tárgynál.

Amikor csodálkozva említettem, hogy a szovjetek külügyeinek élén változatlanul az ancien régime egy embere, Csicserin áll, Joffe nagy biztonsággal, amelyet azóta hét év történése erősít meg, jelentette ki:

«- Azt hiszem, Csicserin is marad még sokáig a külügyeink élén. Hogy miért?... Talán mivel a többi népbiztostól eltérően ő nem csak szokásból visel inget, hanem meggyőződésből is.»

Elbámultam. Nem értettem meg. Mire Joffe, a félszemével hunyorogva, ravaszdin magyarázta:

«- Csicserin nagyszerűen el tudja választani a lényeget a látszattól, a bőrét az ingétől... Talán nem nagy diplomata. De pontosan ismeri a bármikor és bárkivel szemben szükséges mértéket. Mint a jó bohóc, tudja, hogy elég az arcát belisztezni, nem kell hogy mindjárt az egész testével meghemperedjék benne.»

Emlékszem, a rigai beszélgetéseink során nem egyszer szóba került a magyarországi, gyászos emlékezetű bolsevik experimentum is. Joffe kitünően volt tájékozva mindenről és nagy lenézéssel, megvetéssel beszélt Kun Béláékról.

...Akkoriban, a rigai konferencia izgalmas és sokszor válságos idején, Joffe mindössze 37 éves volt; csupa életerő. Egyáltalán nem borult rá az az árnyék, amelyik egy meghatározhatatlan, szinte légies szomorúság clair-obscurejével az elkövetkezendő balsors hírnöke szokott lenni, a herold sokszor még döbbenetesebb, mint a végzet maga. Joffe arca a sokat és mélyen gondolkodó ember maszkja volt, amelynek ünnepélyességét azonban, mint komor teremét az ablakain át betáncoló napsugár - kellemesen enyhítette a mohó életszeretetről tanuskodó tekintete és pregnánsan érzéki vágású ajka. Hogy ez a fiziognomiájában jelentkező szenzualitás mennyire volt csak átütő, öröklött arcvonása, vagy mennyire egyezett a valóságos temperamentumával, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy Joffet semmi se érintette kínosabban, mintha véletlenül valami erotikus természetű témát pendítettek meg előtte. Egyszer Freud-ről és pszichoanalizisről beszéltem vele. Orvos volt, a tárgy tehát érdekelte. De amikor elég nyeglén és inkább csak tréfának szántan afféle megjegyzést ejtettem el előtte, micsoda kábító varázsa lehet a nőkre egy forradalmi vezérnek, aki a maga erotizmusán túl a vér szagát, a história lendületét és a siker nimbuszát hozza el a lábuk elé, Joffe mogorván, feszengve, sőt, majdnem egy kis gimnazista szemérmességével ezzel intézte el a kérdést:

«- Ha pillangó lennék, talán én is csupán a virágot nézném és nem tüskét...»

Valóban, csak rá kellett tekinteni komoly, elgondolkodó arcára, nem repdesett azon a pillangó könnyedségéből, cikázó táncából semmi. Joffe diplomata és politikus volt, tele a felelőssége tudatával, aki a forradalmi szereplése közben is, sem a virágra nem nézett, sem a tüskére, hanem váltig és csökönyösen csak azt kereste, hogy ami feladatra vállalkozott és amit a sors rábízott, teljesítse. Említettem már, és itt visszatérek rá mint egy olyan jelenségre, amelyik nem csak rá nézve volt jellemző, de a szovjet-köztársaságot igazgató minden társára is, hogy izzó módon élt bennük egy nagy Oroszország eszményképe, egy terpeszkedő és hódító Oroszországé, amely az ipari és földmives demokrácia alapján valósítja meg Nagy Péter politikai ábrándképét. Nem kerülgetem, amit mondani akarok, azt, hogy ezek az orosz forradalmárok, ha faj-oroszok voltak, ha zsidók, és akár Uljanov-nak hívják, akár Trockij-Bronstein-nek, akár Stalin-nak, akár Ganeckij-Fürstenberg-nek, Smirnov-nak vagy Kamenev-Rosenfeld-nek, lelkes hazafiak, akik, miután otthon az országuk társadalmi és gazdasági strukturáját felforgatták, a világot fenyegető propagandájukkal semmi egyebet nem céloznak, mint Oroszország politikai diadalát. Joffe e tekintetben jottányit se különbözött tőlük. Ezt a legjobban akkor éreztem, amikor egy alkalommal Lloyd George-ról és Clémenceau-ról, az angol és a francia politikáról beszélgettem vele. Anglia akkor, szemben a Quai d'Orsay-vel, inkább oroszbarát magatartást tanusított és kereken ellene volt az intervencióknak, ellene a lengyeleknek adandó segítségnek is. Ezzel szemben a francia politika Lengyelországot Oroszország ellen szította; tartotta a lelket a fehérekben Moszkva ellen, és francia segítséget küldött a már Varsó alá visszaszorított lengyeleknek. A maga bolsevik szempontjából Joffe-nek legalább is egyenlő vérmességgel kellett volna nyilatkoznia mindkét kapitalista ország ellen. Tette is, - elméletben; a valóságban azonban, Franciaországról szólva, az orosz embernek a tegnapi veszélytelen és a holnap újra lehetséges szövetségese iránti rokonszenve volt a hangjában, ellenben, ugyancsak mint orosz ember, Angliáról mint az ős-ellenségről beszélt, mint az örök-ádáz, örök perfid Albionról, amellyel Oroszország mindig, végzetesen, tragikusan szemben találja magát, mindenhol, bármerre is fordul a napsütés és a szabad horizontok felé.

Hadd említem még Joffe-ről, hogy minden szkepszisén keresztül is szentül hitt az orosz forradalom világrendeltetésében. «A világ elöregedett - mondotta nekem - és hálásnak kell lennie mindenki iránt, aki valami újat hoz neki!» De az ilyen filozófiai érveken túl is forró meggyőződéssel tudott beszélni róla. A tömegek minden szenvedését, a százezrek földönfutását, hasztalan bolyongását, a muzsikok éhhalálát mind nem tartotta nagy árnak azért, amit ez a forradalom átalakító és megtermékenyítő erő alakjában a világnak ad. Lelkesedését, amellyel beszélt róla, még nemesebbé tette, hogy emfázis nélkül való volt, egyszerű és csendes beszédű. Az orosz forradalom jelentőségét és történeti horderejét térben és időben messze a francia forradalom fölé helyezte. Az ő szemlélete szerint egyetlen hozzáfogható esemény volt a históriában: a kereszténység győzelme a pogány világ felett.

«- Érdekes, - úgymond - hogy a népek és kormányaik is mennyire érzik ezt. Ezért is teremtették meg ők maguk, ösztönszerűen, azt a párhuzamot, hogy a bolsevizmus a zsidók munkája, mint ahogyan a kereszténység Izráel kebléből hajtott ki. Pedig, és ez a paradoxális: Izráelnek csak abban a mértékben volt a bolsevizmushoz és a forradalomhoz köze, amilyen mértékben az oroszországi zsidók, és köztük magam is, nem zsidóknak, hanem az orosz nép többi fiával együtt, elsősorban, sőt kizárólagosan oroszoknak éreztük magunkat!»...

*

És itt tulajdonképen pontot is tehetnék e reminiszcenciák végibe. Az emlékeink egy pehellyel teli zsák. Az első szélfuvam csak néhány pihét fuj elő belőle. De ha gyorsan el nem tapasztjuk a zsák nyílását, hamar a pelyhek fergetege szál ki belőle.

Egyetlen megjegyzésre szorítkozom. Erre: tízéves fennállását ünnepelte minap a szovjet-uralom. De ha a tíz év előtti november eseményeire, a forradalom akkori vezetőire emlékszünk vissza és keressük őket, elbámulunk rajt, milyen hamar és milyen teljesen eltüntek a homloktérről. A forradalom, úgy látszik, Oroszországban is felfalta a gyermekeit. Eltüntek. A szovjetek nagy hű-hóval a tízéves fennállásukat ünneplik. De Lenin nincs többé, s a Moszkva közepén emelkedő mauzoleum és Leninnek holmi laikus szenté avattatása kell hozzá, hogy tömjéntől körülvetten, emlékét a tömegben fenntartsák. Krasszin sincs többé, annyira nincs, hogy több százmillió franknyi vagyon maradt utána, s a leánya most egy francia karrier-diplomatához, a tehetséges, de igen faoburg-saint-germainbeli Monsieur Bergeryhez megy feleségül. Voikov, aki a cári család kivégeztetése körül játszott nevezetes szerepet, s akit mint varsói orosz követet terítet le egy merénylő golyója, nincs többé. És eltünt Dzserzsinszkij és Vorovszkij és Kogan és most eltünt Joffe, mint ahogyan más értelemben, az újonnan jöttek étvágya és intrikái egymásután tették lehetetlenné Trockijt és Kamenevet, Rakovszkijt, Ganeckyt, Radeket és a többieket, akik az «első garniturá»-ból valók voltak. A bolseviki uralom a Néva és a Moskova, a Don és a Volga partjain még a régi ideológia jelszavait hangoztatja, de igazándiból mily messze sodródott már tőle! A nagy emberboldogító álmok álmodói, akik valamikor börtönben szenvedtek, vagy számkivetésben, (az ágyuk teli Bakuninnal, Stirnerrel, Kropotkinnal, Marxszal, Plechanovval, Axelroddal, míg a szívükben Tolsztoj szava muzsikált), eltüntek és a helyükben már ott van mohón egy másik nemzedék, javarészt paraszti, amely a kommunizmus és proletárdiktatúra felhámja alatt egyszerűen a maga primitívitását, az étvágyait, a babonával ölelkező korlátoltságait hozza. Ama régiek, akik a forradalmat kirobbantották, a zsilipjeit megnyitották, elfogynak; a hatalmuk kicsorbult és kénytelenek voltak kiengedni a kezükből, azzal a mélabús megállapítással ajkukon, hogy amíg kezükben volt a kormány és az erő, nem voltak elég szigorúak, nem ontottak elég vért, nem voltak elég terroristák és most ezért bűnhődnek.

Az orosz példa e frissen világító fényénél az ember aztán legfeljebb még jobban megcsodálhatja Anatole France nagyszerű intuicióját, ahogyan a Szomjazó Istenek Evariste-je, aki százakat küldött a vérpadra, amikor Thermidor után maga is a végzetes kordén kocog a guillotine felé, egyetlen szemrehányással illeti magát, azzal, hogy nem volt elég szigorú. Még több vért kellett volna ontania.

Oroszországban is az álmodók most sorra letünnek, s jönnek a helyükbe, akik kijegecesítik a forradalom hódításait. Most lesznek intézményessé az újan kialakult osztályok; eddig puha, amorf testükbe most kapnak csontot, ideget, izmot, s az önzésükkel majd állandósítani fogják, törvényesíteni a forradalmi felfordulásban megszerzett zsákmányukat, hogy utána még fokozottabb mértékben adják át magukat annak a nacionalista láznak, amelynek rekurrens forrósága oly kellemesen szokta átjárni Oroszország testét, a mongol sivatagtól a Murman-félsziget hómezőiig. Ameddig Lenin, Trockij, Joffe voltak az ország élén, Oroszország mindenekelőtt egy szociális veszedelem volt, bizonyos ideális színezettel: felforgatni, ami Európában és Ázsiában elavult. De most ez a romantikus szín majd mindjobban lekopik és az új urak egy merőben nacionalista és imperialista veszedelmet fognak jelenteni, a pánszláv gondolat újraéledését, paraszti mezben, kisgazda - kulák - uralommal. Valóban, keresve se lehetett volna ennél súlyosabb, nyomasztóbb sírkövet hengeríteni a Leninek, Trockijk, Joffek, Vorovszkijk élete, vagy az életük művei fölé.

(Páris.)