Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 22. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · KÁRPÁTI AURÉL: A HARMADIK RÓMA

M. Pogány Béla: AUREL: A SZERELEM MŰVÉSZETE
(Feyard kiadása)

Madame Aurel szemében a szerelem művészete azonos az élet művészetével. Nem tudunk élni, nem tudunk boldogok lenni mert nem tudunk szeretni.

Mint minden könyve, a Szerelem művészete is vádkiáltás az emberiség barbársága s az irodalom ostobasága ellen. A litteratura eddig kiváltképpen a boldogtalan szerelmet ábrázolta, holott, boldogság lévén célunk és hivatásunk, éppenséggel a boldog szerelmet kellett volna tanulmányoznia, hogy ellesve fogásait, az emberiség megtanuljon boldoggá lenni. Az újkor irodalma ráadásul monopolizálta a macskaszerelmet, a nő degradálását; tragédiává protezsálta az epidermiszek összedörzsölését; ugyanakkor megfeledkezett az igazi nő igazi tragédiáiról és dogmává sürítette a szerelem szomorúságait, pedig a szerelem s így az élet voltaképpen: öröm, a legnagyobb.

A szerelemnek és az irodalomnak van egy közös szerencsétlensége: minden közember azt képzeli, hogy ért hozzá. Meg kellene hallgatni ennek az okos asszonynak az elméletét a szerelemről, melyet tizenöt-húsz éve tanulmányoz s amelyről több mint húsz rendkívüli könyvet írt, akkor kiderülne, hogy még a szerelem sok nagymestere is csak ostoba, öntelt, aljas fajankó.

Különös, hogy annyi forradalom és vér ömlött már övezredek óta intézmények és uralkodó felfogások ledöntéséért, javításáért, néha csupán azért, hogy valamilyen emberi galádság puszta nevét megváltoztassák. Az emberiség történetében nagy áldozatok árán több ízben revizió alá vették már a megfogható és megfoghatatlan dolgok örökösnek látszó rendjét; csak a szerelemről, boldogságunk leglényegesebb tényéről való felfogásunk maradt meg ősi, barbár állapotában. A szerelemnek még nem volt eddig forradalma. Évezredek szomorújátékai és tapasztalatai nem voltak elégségesek ahhoz, hogy ennek a különös természeti jelenségnek igazságait és törvényeit megmutassák. Mintha csak a szerelem, (melyet sokan nagy illuziónak gondolnak,) s a körülötte felhőző titokzatosságok természetszerűleg megkövetelnék, az önfenntartás jogán, a hazugságot, amely eltorzítja és kifordítja valóságából mindazt, amit e tág fogalom mögé gyüjtünk.

Madame Aurel Franciaország legmegértetlenebb és legnépszerűtlenebb írónője. Életnézete egyik politikai párt, egyik «irodalmi kápolna» ideológiájába sem vág; a «könnyed francia szerelem» babonája ellen hirdetett pogány erkölcsösségét a könnyelműek nem nagy szeretettel fogadják; a szerelem elavult hagyományai ködéből élő irodalom is görbe szemmel nézi, mert tőle mindig csak lesujtó birálatot kapott. A mellőzés csendje oly splendid isolation-t teremtett számára, hogy bizvást vállalhatta a francia társadalom és irodalom megalkuvás nélkül való, tekintélyt és uralkodó csoportokat nem kímélő, korlátlan, de hálátlan kritikáját.

*

Addig, amíg a férfi és a nő nem érti meg egymást, noha a természet ezer igérettel rendelte egymásnak őket, nem lehet remélni, hogy férfi a férfit megértse s a háborúk megszünjenek. Aurel asszony antimilitarista, gyűlöli a háborút, mert a legnemesebb célokért vezetett hadjáratok is a férfiak megölői, tehát csökkentői az emberiség igazi hivatásának, a szerelemnek, ami az ő nyelvén azonos a szeretettel. S hogy háború van, az nyilván a férfiak akarata, mert olyan anya nincs, aki önszántából odaadná gyermekét a háborús halálnak; követeli hát az anyák beleszólását a háborúk megindításába s így a közügyekbe. Minthogy pedig a világtörténelem legfőbb jellege a háború állandósága, ő a férfiak bölcsességéből kiábrándult; az emberiség üdve végett követelőzik az anyák jogáért, s ha majd a kísérletezésnek ez a módja sem fog sikerülni, az emberiség elkezdheti temetkezését.

Lehet, hogy az életnek, a szerelemnek és a halálnak ez a nagy koncepciója nem hoz sokaknak új hitet s megváltást, de legalább hallgassák végig. Fejtegetése sohasem prude, nem kenetes; nem kell azt képzelni, hogy erkölcsnemesítő, továbbképző, leánynevelő tisztesség unalma ásít e lapokon. Ellenkezőleg: profán bátorsággal vájkál a szerelmi lehetőségek kényességeiben, nem keresgéli a szavakat, kimondja a maga módján a kimondhatatlant, még csak különbséget sem tesz törvényes és törvénytelen szerelmek kultuszában. Egyik kritikusa, Lucie Delarue Mardrus «az erény bacchánsnőjé»-nek nevezte. Amint a rendszer-követést sem ismeri, nincsenek fagyasztó beosztásai s távol áll tőle a tudományos nagyképűség. Minden mondata a rájövés intuitiv lázában született; rendszere a megkapó igazságok, az érzelmi lendületek, a fényderítő, pompás képek, a kifogyhatatlan felvillanások dramatizált sodra. Az ő szemszöge a szerelem: onnan indul ki és oda tér vissza; nem utánzója a férfi-írásnak, ízig-vérig belevirágoztatja nőiségét s írásművészete gazdag eredetiségét.

Elméletének két alaptétele van: az egyik az, hogy az igazi nő nem háziállat, nem öntudatlan, műveletlen, a bőre hepe-hupáit nagy szorgalommal kenceficéző macska, aki a férfinak csakis az érzékeihez tud szólni; az igazi nő (akinek mellesleg a kisujjában van e nem megvetendő szokások minden csínja-bínja) az öntudatos, az előrehaladt, kulturált, teljes nő, akiben a szeretők és az anyák minden erénye, a becsület, a hűség, az odaadás, az intelligencia és sok más, a férfiak számára kisajátított szilárd tulajdonság megvan. Szeretni csak ilyen nőt lehet s csak az ilyen nő képes szerelemre; minden más csak szimpla testgyakorlás, de nem szerelem. A másik alaptétele az, hogy a szerelem tulajdonképpen morális síkon perdül le, vagy ahogy ő mondja: «Mindent Istenre kell alapítani, még a gyönyört is.»

A szerelem őskorát a «bizalmatlanság korának» nevezi s az Ovidius-i szerelemben látja legteljesebb kifejezését. Panaszosan állapítja meg, hogy az emberiség zöme még ma is itt tart, a cselvető, fortélyos, áldozatra vadászó szerelemnél, az ellenségeskedésnél, az «érzékek stratégiájá»-nál; eszerint az ars amandi abból állna, hogy az ejtett áldozaton a kihasználás miféle technikai fogások és eljárások segítségével eszközölhető. Ovidiust így definiálja: «a szenvedély fukarságából, a nők ismeretének teljes hiányából s tökéletes érzelmi süketségből áll». Természetes következménynek tartja az ily egységbe fogott nők és férfiak házasságtörését, sőt helyesli; mert a pótviszony talán megadja az élet sóvárgott kiteljesedését, mindenesetre biztos módja a másik fél emberré élesztésének. Mindazonáltal csak pis aller-nak tekinti, lényegében nem ezt akarja, mert nem segíti elő a szerelem evolucióját.

A szerelem az ember életének leghatalmasabb műve: remekmű. Olyan művésznek, költőnek kell lenni hozzá, aki meg tudja teremteni házasságát, ami legalább is oly nagy erőfeszítésbe kerül, mint remekművek alkotása. A szerelem óriási, lankadatlan pszichológiai mű, amelyhez fejlett intelligencia, kultúra és kitartás szükségeltetik mindkét részről. Műveletlen ember nem tud szeretni; a legnemesebb ösztönadottságokon épült nemi boldogság sem törölheti el a nem tudatos szerelmek nyájas állatiságát. Az igazi ember fővonása az öntudat; csupán az öntudat képes megadni a gyönyör teljes, szép őrületét. A szerelem lassú, lelki kiképzésen múlik, amelynek megszakadni nem szabad, minden megszakítás veszélyt jelent: «Nem lehet egy nőt otthagyni, mint egy poggyászt, amelyet, ha kell, újra felvesznek.» Meg kell alkotni egymásban, belül, azt, akit szeretni akarunk és olyanná kell válnunk, amilyenné a másikunk akarja - «hasonlítsunk egymáshoz, szeretők, szabadon» - de célunk mindig többé válni, mint amik vagyunk, célunk az örök láz, a lankadatlan teremtés. Ha segítő erő kell, ott van az egymáshoz fűző barátság: utóvégre «minden szerelem metafizikai», «A szerelemben mindig van egy jobb állomás, mint az, amelyet elhagytunk. Mindig van jobb, de csak ugyanabban az irányban.» Ennek a kölcsönös és eggyé vált tökéletesedésnek útját egyébként a «le Couple» (az Emberpár) című nagy munkájában dolgozta fel. De nemcsak felajzó előkészületekre, hanem utólagos szellemi összehangolásokra is szükség van; ezek fontossága talán még nagyabb a vágy-diktálta előszavaknál, hiszen ilyenkor a párok már megszabadultak a test gyermekes kivánságaitól. Minden testi öröm csak bele van ágyazva epizódszerűen a lelki összehangoltság végtelen s egyre fokozódó sűrű hevébe. Minden nehézség között a testek találkozása a legkönnyebb, csakhogy az ilyen alaptalan és pallérozatlan szerelmek lényegében önkielégítő üzelmek. «A lélek mellett a test csak bájos, mafla siheder.» «Keresd a szellemed nőjét, hiszen a test mindig követ; a szellem soha, ha nincs előre küldve, ha nem a test követe.»

A szerelem művészete nem egy, nem kettő, hanem húsz-harminc éven át zengő mámor éneke. Hinni, bízni kell egymásban; a lelkek kiöntése kötelesség; szavaktól függünk; a szó: minden. A szerelem a türelem műve. «Tégy velem mindent csak búcsút ne mondj.»

Az elmélet lassú előhaladását ezer meg ezer gyakorlati példával, lélektani igazolással kíséri. Szakértelemmel bizonyítja eszményi abszolútuma valóságát morális axiomáinak bőségével. Szélsőséges idealizmusát a legvalóságosabb élet anyagával támasztja alá, ezért hívja elméletét misztikus realizmusnak. Boldogságra vezérlő kalauzt ad, tudós recepteket, csalhatatlan tanácsokat. «Írni az ölelésről, merni ezt s mégis, bárki másnál bizonytalanabbul nőnek maradni, én megkísérlem ezt a gyilkosságot, arcomat eltakarva» - mondja a bevezetésben. Ilyén tanácsok pl.: «Ne vesztegesd el életedet újrakezdésekben.» A csúnya nőnek: «A szerelem még csak nem is vizuális... Az elsőrangú szerető csupán szerelmi lázunkat látja. Szemén enyhe vérpára ül.» A csúnya férfinak: «Nem azt szeretjük, ami nélkülünk vagy, hanem azt, amivé miértünk válsz.»

Forró anyaság diktálja könyve minden sorát. Filozófiai és morális és mégis olyan, mintha a Tisztességes Nő lázas álmának elvont regénye volna. Mintha egy elhibázott élet elfojtott szerelmét akarná rádobni a világra, hogy boldogságot áhító, kerítő vágyát szétosztogassa az emberek között.