Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 20. szám · / · ESZMECSERE · / · TÓTH ALADÁR: ÚJ MAGYAR SZELLEM ÉS A HALÁLFIAI

IGNOTUS: ÚJ MAGYAR SZELLEM ÉS A HALÁLFIAI
Jegyzetek Ignotus «Jegyzetek Babits új regényéhez» cikkéről

*

Még a háború előtti kultúrából maradt hagyománya a Nyugat-nak, hogy helyet ád minden véleménynek, ellenvéleménynek is, ha jóhiszemű s ehhez méltóan van megírva. Már ezért is természetes helye van a Nyugat-ban a Tóth Aladár velem hadba szálló megjegyzéseinek, melyeket barátaim levonatban eljuttattak hozzám s miket figyelmesen s növekvő hajlandósággal olvastam végig. Ám emiatt nehéz most viszont nékem szállanom ővele hadba, kivált miután eleve kicsavarja kezemből a fegyvert azzal, hogy a multakra vonatkozóan meg nem tagadott hivatottságom következtében hivatlannak ítél a mai magyar élet kiépítésébe való beleszólásra. Hivatlanságomat onnan származtatja, ahol kutatom ugyan, úgymond, az új délköröket, de ezeket is ösztönszerűen a régiektől számítom.

Nos hát: én ezt valóban így teszem.

Csak éppen nem ösztönszerűen.

Inkább: fölötte tudatosan.

Mert mint ahogy nem látok több caesurát Bartók és Kodály közt a háború előtt, mint a háború után s nem látom a caesurát a háború előtti s a háború utáni Kodály között, -

mint ahogy az új vágyakból fakadó hangokból, melyek az önkéntes magyar várfogság dicső sziklavára felől nemzeti gyanánt csapnak át a határokon, sok mindent kihallok, csak a Népnek diadalát kevéssé s emiatt szinte gyanakszom, hogy a Nép e várfogságot a maga számára talán nem is érzi diadalnak, -

mint ahogy, még tovább, nem látok caesurát többet a háború előtti és utáni magyar beteljesedés közt, mint hogy - amiként azt Babitshoz írt jegyzeteimben érintem - egy megkisebbedett földmíves ország adottságai és szükségei jobban kedveznek egy régi hagyományú társadalomnak, semmint egy húsz milliós városi országé, -

mint ahogy ezek szerint azt vallom, hogy mikor e gyönyörű haza összeomlott, nem addigi kultúrája omlott össze s kivált hazudtolódott meg ez összeomlással, hanem hogy ha volt hibája e kultúrának, csak az volt, hogy még mindig nem eléggé járta volt át e régi hazát, - s ha a hátralökött Nemzet és Nép, mint Tóth Aladár lojálisan adja szájamba, erősen megállt saját lábán s impozánsan tartotta magában a lelket, az azért lehetett, mert kultúrtalaja még nem szaladt ki lába alól s az új idő nem verte ki lelkéből a régi kultúrát, -

- mint ahogy tehát és egyszóval nem látom a caesurát a tegnapi s a mai magyar közt, úgy megvallom, arra is gyenge a szemem, hogy noha - mint Schopenhauer a gondolkodást parancsoló könyvek számára kiköti - a Halálfiait kétszer egymásután elolvastam, a regényben éles külömbséget vettem legyen észre, mely külömbségtevéssel az író s az ő pusztulunk-veszünk-ös bánata a halálfiságból kivenné a háború előtti magyar társadalom vidékibb elemeit a nagyvárosivá felzüllöttekhez képpest.

Ezt a külömbséget mi olvasók teszzük, utólag, a legmaibb mának világánál - s amit én írtam s ami miatt «e mához képpest úgyszólván nem aktuálisnak» gondolom a könyvet, az semmivel sem több vagy egyéb, mint az, hogy, lelkem szerint megmaradván a Tóth szerető fogalmazásánál: a Cenci néni törhetetlen energiája, a Miska nemes úri mérséklete, a Döme bácsi butéliákba szorított negyvennyolcas lelke, de még a derék és közepes Jozsó is ma nem, mint ahogy a Halálfiai végződik, a Halálra gondolnának, hogy az feledte őket itt, hanem azt éreznék, amit Tóth Aladár is vallani látszik, hogy ők az Út, az Igazság s az Élet. Lehet, hogy igazuk van, Lehet, hogy nincs, de ha, akkor ez igazság nem az irott könyvből világlanék ki; hanem a könyvekkel more patrio nem sokat törődő hazai életből.

Én ebben mást vallok, mint Tóth Aladár, - én a magyar jövőt a jövendőben is úgy látom, mint a multban látták a Zrinyiek, a Balassák, a Széchenyiek, s a Kossuthok s a Deákok, - abban, hogy, egyfelől, «ne bántsd a magyart», de másfelől, ha, mint Tóth Aladár átszellemülten kívánja, minden magyar rög énekel: énekelje a Dávid Zsoltárain kezdve a Renaissance rímjátékáig s azon túl a nagyvilág minden zengzeteit, a maga szájaíze szerint, de e világgal együtt, - zengje, hogy «tengerhez el, magyar!» s hogy a magyar föld minden rajta élő nemzeteknek saját szabad hazájuk. Lehet, hogy elmaradtság ezt és így látnom, de nem igen látnám másképp, bizonyos vagyok benne, ha (ami elvégre megeshetik) én is regényt írván, ezzel kiváltanám magamat az Ady s a Bartók genie-lábainál űcsörgő társtalanságból s visszahatóan átszerkeszteném alaptermészetemet, hogy már a tegnapi kultúra katasztrófája előtt is az volt legyen, aminek ma lenni kell.