Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 20. szám · / · MISSIK ENDRE: ÍRNI

MISSIK ENDRE: ÍRNI
6. Inkognito

Már nem örülök neki! Már fáj, már éget
szomorú álarcom, hogy senki se láthat.
Ó könnyű és előkelő szó, tudod-e mit takarsz,
micsoda nagy kínokat álcás szivemben!
Néha már magam sem ismerem meg magam,
útszéli emberekkel tévesztem össze magam
és szent lázaimat ostoba papolással.
Ó mért van, hogy mindent elfelejtek
s mindent elejtek, ami csak enyém volt egykor!
Nagy hiteim a pillanatok sarában ragadnak,
egy nagy bánatom, sok kicsi bánatom
nem nő, ami emelhetne, a nagy talapzat,
amennyit építek fönt, annyit mállaszt alant
el a mult nyirka alólam s hiába sikoltom
igaz karjaim föl az égre, a kétségbeesett
mozdulat csak annyi, mint a többi póz.
Ó mért nem vihetem magammal verseim
varázskörét az elrohanó időben egyre,
e keserű ködöt, ez édes szent zivatart
mindenhová magam körül, hogy lássanak!
hogy lássak! hogy lássam magam is végre már -
nevetni tudnék, vagy talán sírni is, sírni
és nem szégyelném már az igazi könnyeket
és ott fönt, minden tudott néhai jajom,
minden valaha fájt fájdalmam édes ormán,
minden könnyeim keserű nagy ködében
látva és láthatóan és végre magaméul!
talán ki tudnám mondani a szót is,
a Szót, ami örökre lezárná nyűgös ajkam.