Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 20. szám

RÉVÉSZ BÉLA: DOBOGÓKŐ

Lobog a napfény; bolyonganak az illatok.

Lobognak a tüzek, bolyonganak a szagok.

Csurog a vas, lángol az érc, lövell a fény.

A munkások megragyognak, talpig verejtékben.

Nevetnek.

Az egyik mondja:

- Balázs egyszer mászott fel a Prédikálószékre és menten legurult...

A másik toldja:

- Belzebubot lelökték a papok, mert nem szereti őket...

Az emberek úsztatják a vasnak, tűznek patakját.

A hőség fölszítta a levegőt.

A fény csapdos, veri a látást.

A munkások Balázs gurulását látják:

- Bokrokkal futott versenyt...

- Elébb akart leérni a völgybe...

- Milyen jó hűs van ottan...

Egyszerre mondják:

- A forrás...

Valamelyik csettint, száraz száján megujjong a kiáltás:

- Ihatnék...

Hajol a mennybolt, hajolnak a fák.

Hajol a fedél és hajolnak a lányok.

Savak az üstökben, gázok, gőzök a lombikokban, az olaj lehel, földről, gépekről, asztalokról.

Zagyva szagosság, amitől émelyedik az íny.

A lányok kavarnak, kevernek, lihegve vegyítenek és az illattól elhajolnak.

Párázik az orgona, zsíros repkedő szagosság.

Permetezik a gyöngyvirág, átüti a többi szagokat.

Diadalmas, kitartó illatok.

Így versenyeznek a rezeda, viola, orgona, gyöngyvirág, este és reggel, télen és nyáron, évek óta, élet óta.

A kábulatból fölrezzen az egyik:

- Gyöngyvirág...

- Mennyit találtunk a Komlósvölgyben...

A másik:

- Az enyém még friss... Teli vele kancsó, pohár...

A valamelyik eltolja magától az áramos üvegeket, fűszeres kenőcsöket és a támadó műhelyfalak közül szabadulva, túlnanról lélekezve, elrajóngja:

- Vasárnap újra szedünk...

Morog a malom.

Porzó felhők iramodnak az emberek körül.

Zakatol a perc.

Szíjak, sziták, kövek, szökkennek zuhannak.

Hályogos a világosság, fehér záporozás, ami mögött, az ablakok táncos függönyén, áthasít a napsütés.

Belepett munkások, a szitáló, fehér szürkületben, a lobbanást találgatják:

- A Lomhegy...

A ventilátor nekizúdul a szemetelő örvénynek.

Az ablakok előtt földobja magát a napnyaláb.

Leskelődő robotosok versengve kiabálják:

- A Bunkó...

- Az Árpád trónja...

- Így ragyog a Rámhegy... a repkedő felhőcskék a nap körül... ugyanígy...

Ugrálnak a sziták, kenyérnek, kalácsnak pernyéje teríti a levegőt.

Gőzölgő fehérség oltja a napfényt, a sóvárgó, hirtelen játék elcsittul és aki mondja, mindannyiért mondja:

- Csak már vasárnap lenne...

Áll a nagy hegy, hetedhéthatárban.

Áll a nagy hegy, lehelő szorosan, gyárak körül, vermek fölött.

Áll a nagy hegy, zihálásra ráhajoltan, csúcsán a mennybolt, mely átderül az életbörtönök záró poklán, tüzén, füstjén.

A feszülő, boldog mennybolt alól idefutnak a fuvalmak és dobják az erdők csókját, a füves rögnek, omlós ösvénynek, fölbukkant mezőknek első fűszerét.

Proletárok görgetik a napokat, de számolják az igéretet:

- Most már minden vasárnap május elseje van...

Freccsen, zuhog az olvadt üveg a gyárban.

Reszket a hőségben levegő és ember, de hét elején a megizlelt vasárnapról beszélgetnek.

Elégett, öreg munkás mondja:

- Az én megmart lábamnak már csak jobb a korcsmaasztal...

Rohan, zuhan alá grádicsosan az üveg.

Fiatalok megpillantják az örömet, mely rájuk gyöngyözik a közelvont távolból:

- Olyan mint a vízesés a Rámszakadéknál...

A maradék öreg támolyog a rivalgásban:

- Mennék... Mennék...

- Lekéstem...

Üveg fakadó gyémántjánál olvadóbban fog ráérkezni a Nap az üveggyárak fedelére és fénybárdjaival fölhasítja majd, a celluloiddal vesztegelő kamrák, manókkal vihederes bányák sötétjét, parancsát.

Hat napon át verejtéket legyez, zihálást könnyít, a bibliában megigért hetedik...

Proletárok zúdulnak a rét felé, madár magasába, ormok kövéig, ahol dobog a Sors és ámulják a világosság fölkelését.

Munkások a szirt meredekjén, az átcserélt sugárzásban!

Amint a Nap mögül fölmerül a Nap...