Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 18. szám
(Színhely: Dr. Stern János ügyvéd könyvtárszobája. A háziúr nagyszájú prókátor, aki azt hiszi, hogy függetlenségi érzelmei miatt nem engedik érvényesülni. Körülötte zúgolódó elégedetlenek, sikertelen írók, bukott politikusok szoktak esténkint összegyűlni. Süvítenek a dohányfüstön keresztül liberális közhelyek, - csak a háziúr anemiás bűbájú, kékszemű neje, Lina asszony hallgatja riadtan meghúzódva, ijedt csöndben a harsogó Petur-bánok beszédét. Történik 1876-ban.)
]
“... Mert ez egy olyan ország, hogy itt az igazán szabadelvű, független embert nem engedik érvényesülni..." És Stern János doktor meglóbálja karját, aztán, mint színész adott jelszóra, hosszú beszédbe kezd, megrészegül a maga hangján, csattogtatja a frázist: törvény tisztelete... emberi jogok... lelkiismereti szabadság...
- Mán csak a'szondom, hiába. Nagy bolond vagy, édes jó barátom - kiált a háziúr felé egy borízű hang a sarokból, a balaméri Horváth Tónié, aki nem író, még csak nem is ujságíró, letört dzsentri, kinek most verték dobra az utolsó száz holdját Somogyban. - Mit ülsz föl a nagy szavaknak, - mi?... akinek hatalom van a kezében, annak ugyan nem sül le a pofájáról a bőr, akármit írsz, akármit mondsz róla. Korteskedés, erőszakos választás, visszaélés, pártkassza... mit bánják azok? Törvény tisztelete, véleményszabadság, csak a szemedbe röhögnek...
És a hegyesre nyírt, őszes szakállú, leffentyű pulykanyakú ember, kinek mintha fúvóból fúnák, akadozva tör elő asztmás melléből a nehezen lihegő hangja, azt kezdi magyarázni:
- Azoknak csak fáj, ha a seftjüket rontod. Mer' azok olyan szabadelvűek, nekem elhiheted, hogy nem szabad elvet... de... de... de szabad seftet akarnak...
Hangyaboly kavargás, zúgó méhkas. Tíz torokból tíz hang, száz vélemény. Valaki a zsidókat szidja:
- Az én földemet a Grünfeld vette meg. Grünfeld lakik a Horváth-kúriában. De én nem a Grünfeldre... Isten látja lelkemet, hogy a báró Draheimra haragszom! - ...dohog a Tóni bá' és hogy ő az édesből kér, abból a jószagú, köménymag ízű likőrből...
Lina asszony dolga, hogy töltsön az uraknak.
- A Grünfeld egészségére!
Tóni bá' arca kipirul a hamuszín szakálla alatt, apró szeme villog a sűrű szempillák alól. Aztán egy hosszabb történetbe kezd. Szokása szerint össze-vissza. Senki se tudja, hova fog kilyukadni, Tóni bá' legkevésbbé.
- Mer' a Grünfeld Izsák, az csak úgy jött Balamérra, mint a dögre a keselyü, mikor a báró már kiforgatott mindenből. Mer' az apámnak még három birtoka is volt... Bizony, három volt neki. Balamér, Tengelice, Györök... bizony mind a mienk volt... Tudom még, mintha még ma is látnám, összeszaladt az egész falu, amikor a kék, bő ingujjas, kék gatyás, pitykés rövid mellényű, túri süveges béresek, hatalmas szarvú ökreikkel, négyesfogatban a Tisza mellől érkezve, egyet-mást hoztak a Horváth-udvarba...
- Tudod-e, hogy minek utazott a miniszterelnök Bécsbe? - szakítja félbe Tóni bácsi reimniszcenciáit az elcsapott politikai riporter, függetlenségi férfiú, de egyelőre - hja, élni muszáj! - pikáns beszélykék írója, a kockás nadrágjáról és gomblyukába tűzött kaméliáról ismeretes Zarka Elemér... az úgynevezett pikáns Zarka...
- Hogy Bécsbe vigye az utolsó garasunkat - adja meg a választ Tóni bá', aki még egyet iszik a köménymagosból.
- Pccc... áá... aa... köhint és szürcsöl az öreg, az italt dícséri, aztán visszatér a régi időkre, de nem ott folytatja, ahol elhagyta:
- Ha hallottátok volna az édesapámat, ahogy ebéd alatt tudott beszélni. Mintha ma is látnám. Zöld volt a kabátja, hosszúszárú, a zsebei mindig tele voltak rothadt gyümölccsel... No hát izé... mit is akarok?... Hát hogy no, halljad csak öcsém... - és Tóni bá' az idegesen feszengő Zarka felé fordul, hogy tekintetével a mindenáron beszélni akaró fiatalember szájába fojtsa a szót... azért, hogy az apám
És Tóni bá' nagyot nevet. Slájmosat. De ő tudja, mi illik. Arra való a zsebkendő, hogy az ember, ha köhög, hát a kék kendőt illedelmesen a szája elé tartsa. Így köhög a Tóni bá', még köp is egyet a kendőbe, aztán farkasszemet néz, már tudniillik a kendővel s végül a bajszát törli vele, de külön kezelésben, még a kezefejével is végig-végigsímogatja.
- Vaskalapot hordott, mondom, az öregem, Isten áldja meg a haló porában, de azért nem volt az vaskalapos. De nem ám! pedig táblabíró is volt, mégis olyan szabadelvű, hogy annak nemcsak a szája járt.
Ezt meg a János felé villogta sunyi szemmel a Tóni bá'.
- Hm. Izé. Mit is mondtam?
Most már nagy csönd állt a könyvtárszobában. Csak a gáz búgott, csak a füst szállt, - mikor a Pester Zsurnál hírrovatának békaszemű krónikása belefútt a füstbe, hallani lehetett, ahogy lélekzik és ahogy a füstöt fujja.
- Nincsenek is már a mai világban olyan emberek, aminő az apám volt... Mert ha a vén Horváth átmelegedett egy szabadelvű eszme mellett, csak úgy ömlött belőle a históriai tudás. Ötezer hold földje volt, mégis lelkesedett a francia forradalomért meg a reformokért... És amilyen öreg volt, tudom Isten, hogy velem együtt beáll honvédnek, ha még bírta volna szusszal, de már nem bírta, mert olyan kehes ember volt, mint én...
Tóni bá', mielőtt tovább beszélne, előbb kék erekkel köhögi teli a maga meszes színű homlokát. Ez is megvan. Beszélhet tovább.
- Neki csak kára volt a negyvennyolcból. Mégis a'szondta: így kell lenni. És amikor jött a szomszédból a Draheim báró kétségbeesve, hogy megszünt az úrbériség, nincs jobbágy, ki fogja a földet művelni? Nevetett az apám, mindig köhögött hozzá, ha nevetett... úgy mint én...
Tóni bá' a históriai hűség kedvéért mégegyszer megmutatta, hogyan kell a nevetést egybekötni köhögéssel. “Megfogjuk az eke szarvát, báró úr! Aztán húzunk egypár barázdát... És éljen Kossuth! És éljen a szabadság!" - ijesztett rá az öregem a keszeg báróra, hogy... Haha... El is inalt a báró... el, el! - bizony... hogy csak a dögszagra gyöjjön vissza. No de a báróról még majd beszélek... Mert még lesz mit mondani ő kelméről... Bizony, de bi... bi... bi...zony!
A kacaj leszaladt a mélybe, mint valami pincetorokba, onnét szállt föl ismét:
- Ilyen ember volt az apám. És ilyen maradt az osztrák világban is. Nem fizetett adót a cseheknek. Nem ám! Csak úgy tudták rajta beszedni, végrehajtás útján. Néha tíz-húsz katona ült az udvarban. Egész kis ármádia: csupa adóvégrehajtó... Aztán, oszt' most tátsd ki a füled János. Ide hallgass! Mert he eddig nem tudtad, most megtudhatod, hogy mi az igaz szabadelvűség...
Még a Lina is figyelt, az ő nagy kék figyelésével. Ha az embernek már annyi baja van avval az átkozott szabadelvűséggel, hát legalább tudja, mert sohasem árt tudni, hogy mi az. Lehet olyasvalami jó, nagyon jó valami, ami a szenvedést megéri.
- De talán úntatom a húgomasszonyt evvel a sok locsogással?!...
- Ó, akár reggelig is elhallgatom, csak tessék beszélni...
Tóni bácsi kezén fityegett a bőr, mely ahogy meglazult, szinte zacskósan lígett-lógott a tenyerén ide s tova. Dagadt, lila erek futottak a barna zacskón keresztül. Ezt a két csúnya kezét, a körmök alatt feketével, valami végtelen gyöngéden, szinte gavallérosan nyujtotta ki Tóni, hogy a Lina keze fölött és keze alatt apaigyöngéden, mint valami kagylót, összecsukja. Milyen kopott az öreg úr kabátja! Rég volt, amikor sötétkék volt. Csupa folt, csupa hamu. Ki kellene pucolni, ez járt a jó gazdasszony fejében, míg a köménymag-likőr és dohányszagú lehellet zihál s az öreg úr beszél, de most már nem dohogva és lassan, hanem pattogva-hangosan:
- Az apámnak több volt a szabadelvűség, több annak bíz'a még a hazafiságnál is! mert ahogy Taljánországból hazatérek... nem tudom, mondtam-e, Károlyi-huszár voltam, lovastiszt a szabadságharcban, de amikor 1849 augusztus 12-én abban a hitben aludtam el a világosi táborban, hogy holnap reggel elagyabugyáljuk a muszkát... hát nem hiába mondják, balszerencsét hoz a tizenhármas szám, jött a Görgey parancsa, pucolni a fegyvert... végig a sokezer ember, egy mukk se hallszik, csak Görgey lovának patái dobognak a halálos csöndben és az ő nyers kommandója: Fiúk! Pucolni!... Pucolni!... mind az egész legénység a fegyvert pucolja... De a könnybeborult szememmel is látom, hogy jobbról, a jegenye mögött az én legényem, Kucor András, nem pucol az Andris, hanem lesben állva szegzi a puska csövét... Tudtam, kire szegzi... fővadra... fővezérre... Rászólnék: “Mit csinálsz? Szerencsétlen!" Csak valahogy úgy van, hogy a hangom sehogy sem akaródzik... Olyan volt a lábam, mint az ólom. Belemerült a földbe. Már a vezér is ellovagolt mellettem. Hát egyszerre csak látom, hogy Kucor András letérdel... a puska meg ott hever a földön... a vezér meg trapp-trapp... meg sem áll... tovább lovagol... Kucor András felém szalad: Rámnézett! - kiáltja és rohan, mint az eszeveszett. Mert akire egyszer Görgey Artúr ránézett avval az ő tengerszemkék, jéghideg, vérfagyasztó, szörnyű szemével, hát ember legyen, aki ezt a nézést kibírja... Kucor András váltig csak ordítja: Rámnézett! Rámnézett! és rohan és nem találja nyugtát, csak este, a jegenyefán, nyaka körül kötéllel... haha... he-ej! Azt a keservit! Csúnya idők!... mégis csak, hiába, le kellett rakni a fegyvert és ami a legszomorúbb, fegyvereink átadásának ellenőrzésére magyar mágnás volt kiküldve...
- Kicsoda? - érdeklődött a Zsurnál-beli békaszemű.
- Hogy hívták? - röffent föl a pikáns...
No csak ez kellett az öreg úrnak. Olyan a hangja, mint felhőn ha végigfut a mennydörgés:
- A nevét fölemlíteni nem tartom szükségesnek... elég az hozzá, hogy a teremtésit annak a büdös fattyúnak... Tyűh! - ijedt meg a kiszaladt szótól Tóni bá', melyet le is öblögetett előbb likőrrel, hogy aztán, mint Kálvin templomában a tiszteletes, ki ünnepileg szónokol, így tegye jóvá, amit vétett:
- Nem lehet célom ama szomorú időszak lehangoló egyes tüneteit feleleveníteni. Mindenki számoljon le önmagával, én már nem akarok leszámolni senkivel... - de a kenetes, prédikátori beszéd megint átpattog dühös vádba: “Pedig még a lovainkat is elszedte, tisztesség ne essék szólván, az a gaz, az a disznó!... No ugyan az enyimet nem! mert én úgy szívemre vettem a kedves lovaimtól való elválást, hogy a legjobb csatalovamat, a Hollót, egy fekete telivér kancát meg egy félvér sötét pejt, a Miss Elizát, amit pedig ezerhatszáz forinton vettem a gerébi ménesből, inkább, mintsem bizonytalan sorsnak kitegyem, hát agyonlőttem mindkettőt a Draheim báró szemeláttára.
- Úgy hát a Draheim? - találta ki a muszkavezető magyar mágnás nevét az agyafúrt Zarka.
- Hagyjátok békén nyugonni! - szégyelte el magát Tóni bá'. - Meghalt már régesrég. Béke hamvaira! - Tóni bá' körülnéz, sóhajt is egyet, nagyon higgadtnak látszik mire észre se vennéd, hirtelen kipirul:
- Pedig neki köszönhetem, hogy a Károlyi lovastisztjéből a császár közlegénye lett... végigmeneteltünk batyuval a hátunkon két országot Aradtól Josefstadtig... aztán besoroztak a 7-ik számú gyalogezredbe, ami a Prochaska nevet viselte... a' bizony... a Prochaskáét - abba soroztak, bizony! - de minden rossznak megvan a jó oldala, mert a Prochaska-legénységnek vitézségéért az az előjog adatott, hogy szakállt viselhettünk... Ti persze mér nem értitek, hogy voltak olyan idők, mikor az ember még a pofája szőrzetét is jutalomba kapta...haha! hahaa... No de mit hagytok itt locsogni, mikor nem magamról van szó, hanem az édesapámról? Hát ahogy 1852 augusztus 10-én ütött a megváltás órája, majd egyszer azt is elmondom, hogyan szabadultam ki az átkozott cserepárkodásból... elég az hozzá, hogy asszony volt a jóltevőm, és pedig, úgy nézzetek rám, szép mágnásasszony, mert úgy vagyok én a nagyúri fajtával, hogy csak az emberét útálom, de az asszonyát szeretem, meg akadt is köztük néhány, hogy engem is szeressen!... haha... hát aztán szeptember vége volt, 1852 szeptember 25, mikor hazatérek s ott látom a sok haszontalan, burkus adóvégrehajtót az udvarunkon... Tóni bá' elengedi a Lina kezét, mert kell neki a reszkető keze, hogy kipödörje vele a bajszát...
- Nem voltam még akkor olyan göthös, mint manapság. De nem ám! És nem röstellem kimondani, de sok csatában megviselve és harmincnégy évvel a hátamon, ember voltam a talpamon... Mokány legény. Nem tudtam nézni, hogy a Horváth-udvarban német meg cseh bagázsi üti fel tanyáját. Ahogy éjszaka a pajtába aludni tértek, odasúg hozzám Pali, az apám huszárja: Rájuk kellene gyujtani a pajtát!... Egész éjjel nem aludtam. Rájuk, igen, rájuk! Kéne bizony, kéne!... Aztán, ha odaégnek, nem bánom, elmegyek ahonnét jöttem, beszegődök Garibaldihoz taljánnak... Holdas éjszaka volt. Fölkelek. Valami messzi kutya csahol a kert alján. Én meg csak úgy méregetem szemmel a pajtát. Meg a szalmakazlat nézegetem a pajta közelében. Szép őszi szellő fujdogál! gondolom magamban... nem volna rossz egy kis tüzet rakni a kazal tövében... De ne ijedjen meg húgomasszony, látom megijedt, pedig kár megijedni... Adja csak ide megint azt az áldott kis kacsóját... Nem égtek azok oda! Nem. Nem ám! pedig nem rajtam múlt. Mer' az apám se tudott alunni. Hallotta az öreg, ahogy kilopódzom a szobából.
Lina lélekzetfojtó figyelés után föllélekzik. Az öreg Tóni csak nevet, kedvesen, bácsisan:
- Jó asszony a te asszonykád, János! Aztán megbecsülöd-e? Megbecsüld hékás! Mert velem gyűlik meg a bajod... azt a teremtésit!... De most mér elég volt abból az édesből. Az erősből kérnék. Nincs valami pálinkátok?
- Nincs. Sajnos. Francia kognak. Pezsgő, ha talán tetszik!?
- Fenét... majd mondtam... No látszik, hogy pesti népek vagytok. pezsgő! Kognak! Du-ro-zi-er! Klikó... Hahaaa... Adok majd nektek pezsgőt, hogy attól koldultok. Van nekem még kétszer égetett barackpálinkám hazulról, azt nem hagytam a Grünfeldnek... azt elhoztam magammal. Ősi juss. Belefér a hónapos szobámban a sifonérba. Sok volt, már alig van. Mert ha az ember nekibúsul ebben a kőrengeteg városban, hát megvigasztalódik avval a jó hazai itallal. Nem is küldenék belőle másnak senkinek, nem én... még annak a nagyszájúnak sem...
És Tóni bá' a mutatóujjának legfeketébb körmével mutat Jánosra, aki hirtelen elfordítja fejét s fölfelé néz, mintha csak torzonborz Széchenyi Istvánnak az ajtó fölött lógó, színnyomatú képét vizsgálná.
- Nem küldenék neked öcsém, ha a szád még úgy jár is... Én csak ennek a drágának küldöm... az asszonyodnak...
És Tóni bá' se szó se beszéd, homlokon csókolja Linácskát, aztán megpaskolja orcáit a dohányleves kezével, majd így rendelkezik:
- Lássuk csak, mit tud az a kognaktok?!
Az öreg maga tölt. Nemcsak a pohárba. Mellé is. Úgy iszik, hogy a száját mint tölcsért tátja ki, aztán leszalad az ital egy-kettő.
- Adta franciája. Ja-ó-ó! No még egyszer!
És megint tölt. És megint iszik. De most lassan. Cuppogva. Nagyokat nyög közben. Aaaoh... és ahó... hóó-kal fejezi ki elismerését.
Azonban a Zarkának elég volt. Ő azt szeretné tudni János úrtól, hogy van-e valami titkos egyezség az uj-törökök és Andrássy Gyula közt és hogy a nagyhatalmak mit fognak határozni a
- Most pedig csönd legyen, mert az Horváthról beszélek, meg a fiáról.
Csönd, az lett. De a Tóni bá' elkedvetlenült: Meg se érdemlitek, hogy beszéljek. Eh. Nem is beszélek.
- Meséljen, Tóni bá'! - könyörgött Lina.
- Nem mese az, hugám! - kezdte végtelenül szelíden Tóni bá'. - Igazság. Ahogy most itt ülök úgy álltunk a pajta előtt, az apám meg én. Már hajnalodott. Már egy kakas is kukorékolt. A pajta ajtaján keresztül lehetett hallani, ahogy hortyognak a burkusok... Az apám rámnéz. Én meg rá. Aztán együtt nézzük a kazlat. Kihúzom a kendőmet. “Nézze, apám!" Apám nézi a zsebkendőt, ahogy a szél a kazal felől a pajta felé fujja. Déli szél! - mondja - és hogy az hozza ezt a kései, őszi meleget. És hogy sétáljunk egyet a melegben. Sohse felejtem el azt a hajnali sétát, amíg élek. Úgy hallom a harangszót, négyet ütött, mintha ma hallanám. És az apám csizmáját is, ahogy nyikorog. Meg ahogy köhög az öreg. Kisétálunk a kertből, ki a majoron át az őszi, harmatos rétre... Még akkor nem volt szabályozva a Kapos... még hallom, ahogy a szélben susog a sás... “Hova megy, apám?" “Ahol magyarul beszélhetek a fiammal..." Az ingoványos talajt bóbitás virágú nád borította el, tisztesség ne essék szólván, megkövetem a szép húgomasszonyt, de a ganéj se büdösebb, mint ahol a zsombékok közt a pesztilenciás víztükrök gőzölögnek... ahogy járunk a bozót meg a talajvizek csillogó kicsi tükrei közt, mindenütt tarka-barka vizimadarak szállnak föl előttünk, nagy szárnycsapkodással, óriási robajjal, rémült sápogással, mintha róka lopódzott volna közelükbe:
- Ne féljetek, bolondok. Nem bántunk senkit. Magyarok vagyunk - beszélt az apám a madarakhoz és a könnyét törülte, mert azt mondja: szél fú... És hogy öreg ember megkönnyezik a szélbe... Így értünk az erődirtáshoz....
- Kifúttad magad? - kérdi apám, hja, még nem is mondtam, Tamásnak hítták, balaméri és tengelicei Horváth Tamás, így hítták az édesapámat, de mert hogy már köszvény állt a lábába, én is úgy vagyok vele, de hála Istennek, itt ez a jó Császár-fürdő, nincs annál jobb fürdő az egész világon. Én mondom... nekem elhiheted... ez a lábam...
És Tóni bá' a ballábát a jobbra rakja, ki is nyujtja, hogy a nadrágszár fölcsúszik s a cúgos cipő fölött kilátszik a barnacsíkos, de bizonytalan színű, roggyantan harmonikás strimpfli de még a strimpfli fölött is lógó pántlikával a gatya hosszú szára... Úgy tartja oda Tóni bá' a lábát, mint valami csodát.
- Csak még ezelőtt egy hónappal meg se tudtam mozgatni. De most... mióta kiállt a köszvény a lábamból... Ha ti röhögtök, akkor nem beszélek tovább...
Ez a fenyegetés a sarokban megbútt németnek meg a kockás nadrágúnak szólt, kikhez, az öreg fecsegését elúnva, harmadiknak valami beszűnt vicclapnak savószemű, bár művészfürtű piktora szegődött.
János nagyon felbőszült. Egy szót se! De maga kezd beszélni: “Amikor Tóni bá' megtisztel vele, hogy egy letűnt hőskor képeit előttünk kitárja...
Nagyon szépen szaval a János és pedig magasztalóan Tóni bá' érdekében. De az a baj, hogy sokáig, úgy hogy amikor ismét átadja a szót Tóni bácsinak, hát az mint varrogató vénasszony, akinek tűjéből kifutott a selyemszál, oszt megnyálazza a selymet, a tűt a lámpához tartja, úgy néz át a kis nyíláson, úgy céloz vele a tű felé, egyszer is, kétszer is, sokszor, - hiába - míg végre sikerül a műtét, de most kisül, hogy a rózsamustrához piros selyem kéne, ő meg kéket öltött a tűbe, ki kell fejteni az öltést a hímzésből, a selymet a tűből... Újra kell kezdeni mind az egészet, megint elülről...
Tóni bá' is így van. Maga se tudja miért, de azon kezdi, hogy:
- Itt az apám képe. Balaméri és tengelicei Horváth Tamás, itt hordom magamnál.
És Tóni bá' kihúzza bőrtárcáját kabátjának belső zsebéből.
- És hogy itt a fénykép!
De ezt csak mondja az öreg. Mert a fénykép nincs meg. Csak motoz a Tóni bá' a sok foltos, ujjnyomos, gyűrött papiros közt, miközben a feslett tárcából a címeres névjegyek mind kipotyognak.
- Hagyd csak, öcsém. Nem vagyok még oly öreg. A lábam is bírja, mióta megfürödtem a császárfürdői vízben... Nézd csak! Ide nézz! - és Tóni bá' négykézláb topog a névjegyek után és a könnyű mozgást és hajladozást produkálja, de aztán nagyon kifárad, köhög nagyokat, törli a homloka cseppjét, végigveti magát a kereveten, azazhogy csak végigvetné magát, mert csak a feje alá gyömöszöli a vánkusokat, a lábát nem rakja föl, mert hát hölgy van a társaságban és annak nem illik, hogy az ember az otromba nagy talpát mutogassa... szóval ülni kell, de ép ezért jó lesz még egy kis kognak szíverősítőnek Egészségére szépasszony... Aztán mégegyszer végigkutatja a tárcát, jó messze tartja magától, hogy messzelátó szemével jól belelásson. Hiába. Ha már a képe nincs meg, leírja az öreg Horváthot: “Az is ilyen volt. Hahaa... szakasztott, mint én. Mondtam-e már? Tamásnak hívták... Hát aztán, mi is csak?... izé, mondjam tovább, ahogy elkezdtem?
- Mondja bácsi, mondja - esedez Lina, de a pikáns költő már nagyon türelmetlen. Még a békaszemű is. Tóni bácsit mintha ez az utolsó kognak elszédítette volna. Maga is belefáradt a beszédbe.
- Mindjárt vége lesz, na. Még csak öt perc, na. Hadd mondjam már végig... na... Hát aztán a hóna alatt fogom az apámat, úgy ültetem le a tisztáson nagy óvatosan, egy fatönkre... haha... ő nem mozgott olyan könnyen, mint én... igaz, hogy tíz évvel... nem! mert ő már hetvenkettő volt, én meg csak hatvan vagyok... és tizenkét év nagy idő, egész élet... és mégis, mintha csak tegnap lett volna, pedig huszonhárom esztendő, annál is több, huszonnégy, ahogy ott ülünk a tisztáson apámmal és ahogy beszél az öreg, mintha csak a hangját hallanám: Ne szólj fiam! Tudom úgyis, mi jár a fejedben. No hát, verd ki a fejedből. Nekem is az járt. Én is kevertem. Igen, én már vén vagyok. Svéd se vagyok. Aztán úgy illik, hogy magyar embernek az én koromban már benőjjön a fejelágya... Te! itt mondom, ahol nem hallja senki.
Apám fölnézett az égre, ahol egy vércse kereng fejünk fölött, az nem hallja, - majd a földre letekint, ott egy csiga dugja ki szarvát, úgy néz, úgy figyel, az, ha hallja is sebaj, mert az meg olyan buta állat, hogy nem érti, amit a magyar apa mond a fiának... szóval a csigától lehet beszélni...
- Tudod-e - kezdte az apám -, hogy Gavlinszkynak hívják a káplárt és az őrmestert úgy hívják: Paul Biebl. Sycka, Niklasch, Brstak, Potuznik, Preynössl, Rumpel, Pesendorfer, Woytek, Niklass, Ranfl, Nikola, Wolrab, Robicek, Hajicek, Maschka, Nagerl, Cehovsky, Schober, Kocanderle, Kuchwalek, Jirovec, Klassinsky, Steindl... csupa csámpás legénység... megjegyeztem a nevüket és te is fiam, jegyezd meg őket magadnak, aminthogy meg is jegyeztem, el se felejtem, bele van vésve mind a huszonöt név az én rossz fejembe, Kitörölhetetlenül, úgy hogy még a halálos ágyamon is el tudnám őket fújni... mert huszonöt ember - így mondta apám - és mind a huszonötnek kezünk közt volt a nyomorú élete... de van - és itt elakadt az apám hangja a nagy megindultságban - van még egy huszonhatodik, magyar legény: Tóth Pista. Mégse hidd, hogy csak ezt a derék fiút sajnálom. Mert kár volna a csámpásokért is. És ha nem szállásolták volna be magukat olyan komótosan, hívni kellene őkelméket: Tessék! Itt a portám! Ez az ágyam! Ez a pincém! Érezzétek jól magatokat az öreg balaméri Horváth házában. Mert ahogy a fecske, ahol fészket rak, áldást hoz a házra, olyan áldást hoz minden nemesi kúriára az adóvégrehajtó, akármiféle, akármifajta. Nem nézem a fajtáját... csak az adót rajtunk behajtsa!
Az országút felől egy szekér zörgött. Apám megvárta, amíg tovazörög Aztán a völgyben elnyúló keskeny földsávokra mutatott, itt rét, ott szántás, valamikor Horváth-birtok, amott kukorica, még száron, egykor a báróé. “Ez lett abból, ládd-e? - amit bolond fejjel én kiáltottam, hogy: éljen Kossuth Lajos! Éljen a szabadság! Az én vérem is vér. És ha úgy láttam volna, ahogy most látom a jobbágy telkét, aminek ősi jusson enyém volt a földje, meg az embere, meg a marhája... ha így kellett volna a szabad paraszt kezén látni, ami ötszáz év óta a miénk volt... Te fiam! - és itt la! itt... még ma is érzem az apám kezének görcsös fogását itt! a jobbik vállamon... Tóni bá' ijedten, mintha annak a rég elhamvadt kéznek nyomát keresné, jobbra forgatja fejét és a válla felé sandít, aztán meg, hogy izé, meg hogy hol is hagyta el, míg végre belemelegszik: Ha tudom - mondta az éd's apám - amit ma tudok, hogy megbüntetnek azért... hahaaa! haha!... mert én a földem legjavát ... önszántamból - értsd meg fiam! Tudom mi az, mikor az ember maga adja oda az ősi földjének legjavát és hogy itt a húsom-vérem, vegyétek-vigyétek! - odaadtam bizony a szabad pórnak! oda én! - de még a dédem ezüstjét is: Öntsenek ágyút belőle! - föl én, fölajánltam! föl bizony, a szabad hazának... ha tudom, amit ma tudok! Hej? A keserves keservit! hogy mi lesz a vége annak a sok szabadságnak?! És hogy a császár... no ne beszéljünk róla... királyom volt! még ha azóta le is degradálták osztrák császárnak, nem szidom én, amiért szégyenbe jutott fiatal, botor fővel, lehet, hogy benő a fejelágya., mire megöregszik, én, én csak azt kérdem teljes alázattal, hogy micsoda császár az, akinek az adott szava nem gilt?! Mert a földem a jobbágyé, de a kártalanítás, amit pedig előrelátó óvatosságból, még a zivataros esztendőben is a nemzeti becsület védőpajzsa alá helyeztünk... csak ígéri a császári pátens... De igéret szép szó. Még előleget se kapok rá! Pedig oda a robot! a bérest fizetni kell! Meg a Fuvart is. Nincs többé adómentesség, mert a bécsi Bach olyan komisz fiskális, hogy az adót még a magyar úron is behajtja. Miből? He! Miből? Nem így alkudtunk! Bezzeg a Draheim Siegfried bárónak, akinek kutyapecér őse is csak rabolni szegődött a pozsonyi német gubernium szolgálatába s aki nem adott a parasztnak... de nem ám! a hazaáruláson szerzett ősi jussából, de még egy holdacskát se... s amikor az osztrák hivatal elkezdte a tagosítást és mégis elszedte tőle, amit a báró váltig védett, hogy ő nem adja oda önként... csak amikor adni muszáj volt, fogcsikorogva tűrte, hogy elvegyenek a harmincezer holdjából nagynehezen egypár száz holdacskát... mire félnapi járásra hitvány homok került a falusiak kezére... de mer' báró, mer' Draheim, mer' Siegfried, mer' svarcgelb, mer' ő is, meg a fia is, Bécset, Innsbruckot, Olmützöt járták, míg te fiam Kápolnát, Isaszeget, - meg azért izé... csak azért is! mert nem nagyon sietett a báró úr avval a császári sereg védelmére szervezett híres csapatjával a csatába... de nem ám! haha! - csak Világos után, akkor gyött, mikor nem volt egyéb dolga, mint fölszedni a kezünkből lerakott fegyvert... hát ennek a jó magyar embernek jutalmul, már előleg fejében is többet nyomtak a markába, sok-sok százezer forintot, mint amennyit valaha - ha ugyan megérem - az egész kármentesítésért fogok kapni... De mit bánja a Nagy Pista?! Meg a Kozma Miska?! Meg a Kis János?! Ő ép úgy elszedi a báró földjét, mint az enyimet... Látod? Hahó-hóhó! hallod? Neki mindegy... Ő épúgy szántja, ami a Horváthé, mint ami a Draheimé volt. Mit bánja a paraszt, ha egyszer úr lett a maga telkin, hogy koldustarisznyát akasztott a jóltevője nyakába?!...
És az apám, akit sohse láttam haragudni, nagy méregbe szökkent, - kiabált, pedig sohse szokott kiabálni: Szánom-bánom a bűnömet, amiért meg fognak átkozni a kódis unokáim... Megérdemlem az átkot... Mért nem gondoltam Isten után legelőször magamra meg a fiamra, meg az unokámra, meg a ládafiában a kincsemre, meg három határban a búzámra... Mért nem vertem a mellemet, hogy ami az enyim, az az enyim, az én jószágom, Balamér, Tengelice, Györök... Verbőczy nagy jó apánk úri jussán és amíg a trombita szól a végítélet napjakor... senki tőlem el ne veszi... Jaj nekem, százszorosan jaj, amiért nem üvöltöttem a sok fene Pecsoviccsal: Nemesi alkotmány, nem adózunk! És nem föld kell a népnek, de dézsma, robot, deres, huszonöt a... Szegény édesapám kimondta, amit én nem mondok ki a kis Nagysága előtt... aztán, ahogy a magaslatról, ahol leheveredtünk, Apámnak a Horváth-kúria kéményére esett a nézése, egyszerre csak lehiggadt és a kezét áldásra emelte:
- Akik ott horkolnak, az Isten őket megáldja! Mert az ember hasonlatos az ingatag nádszálhoz... Magyarok vagyunk, ingatag nép és csak ezek a gazok óvtak meg minket, hogy a sok német telekkönyvet máglyára rakjuk meg az ősiséget újra behozzuk... és az örökváltságot meg az egész negyvennyolcat visszacsináljuk, amire... úgy nézz rám fiam, hogy bennem is, de hiába voltál tíz csatában, azért vagy magyar és azért vagy nemes ember! hogy benned is megvan a nagy hajlandóság...
- Hogy értsem, apám? Tán, hogy még tán Világost is szerencsének tekinti az országra?
- Nem. Isten őrizz! Mégis egy dolgot látok. Eddig két nép voltunk. Az egyik nép uralkodott, a másik dolgozott, az egyik magyar parancsolt, a másik engedelmeskedett. De ezek a cselákok, stájerok, morvák meg polyákok azért jöttek, akik elnyomnak, hogy eggyéforrasszák a kettőt. És ami ma van, majd csak elmúlik. És ha baj van, hát sebaj, mert csak arra a országra lehet építeni, aminek sokféle népségét, urát és parasztját, gazdagját szegényét eggyé olvasztja az erőszak... Te talán látni fogsz fiam jobb világot is...
Tóni bá' azt várta, hogy valaki szóljon. De amint két könyökét két térdére, fejét két tenyerébe hajtotta, hogy hosszú, szürke haja lelógott homlokába, mintha a csönd ráfeküdt volna még a tarkójára is. Mindenki hallgatott. Még, bizony még János is úgy érezte, hogy hallgatni kell és befogta az ékesszóló száját.
- Hát aztán - horkant föl hirtelen Tóni bá' - ez az a híres szabadelvűség, hogy nem hivatal meg cím, meg konc, még csak nem ősi alkotmány, meg egyéb firlefánc, sallang, hanem, hogy aki igazán szabadelvű, az lássa kárát, mert a hasznát azt nem én meg te... meg ő... azt csak azok látják, akik hálásak érte, a százezrek, a milliók, akik hálából koldustarisznyát akasztanak a nyakunkba...“Nekem nem fogja bebeszélni, hogy ami az én károm, az az én hasznom" - mondta németül a rovatvezető, - a pikáns meg a rajzművész pedig annak a véleménynek adtak kifejezést, hogy Tóni bá' romantikus, szép lélek, aki nem értheti a mai, praktikus világot.
Csak a nagyszavú ember komorult el, a háziúr - nem szól, gondolkodni látszik.
- No és a kedves kis Nagysága - emelte föl borzas fejét Tóni bá' és a füsttől kimart, véraláfutásos szemét ráemelte Linára, hogy mosolyogva kérdje - hogy tetszik húgomasszonynak a szabadelvűség?
Lina fölkelt a kérdésre és mintegy óva állt az ura elé. “Ép elég baja volt a Jánosnak. Minek akarja, hogy még több bajt csináljon magának?" Ez a Lina véleménye a szabadelvűségről. Szava sincs több.
Tóni bá' még egyet kóstolt az édesből. Valaki Machmud szultánról, a cárról és Abdul Hamidról beszél. Európa beteg embere... szláv veszedelem...
Aztán kizúg a társaság. De János nyugtalanul föl-alá kezd járni a rája csendesült lakásban és mintha minden törekvésének, mint harangszavú hangja céltalanságának tudatára is ráeszmélt volna, egyszerre csak összecsuklik a hosszú ember, majd, mintha valami veszedelemtől, talán a maga öncsaló, szép, szabadlevű szólamaiban rejlő igaz értelemtől menekülne! - belekapaszkodik a kis Lina kezébe, hogy azért, még e nagy lelki megsemmisülésében is, mindig biztos hanghordozással rebegje ki vallomását: Csak te tartod bennem a lelket, kicsikém! Veszve volnék, ha te nem volnál...
[*
]