Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 17. szám · / · SINKÓ ERVIN: TENYEREK ÉS ÖKLÖK

SINKÓ ERVIN: TENYEREK ÉS ÖKLÖK
Regény (1)
V.

A fejedelmi öreg számítása, úgy látszott, beválik. A Glanz és Fia cég megmaradt önálló vállalatnak, de szorosan együttműködött az Első Fővárosival; fontosabb volt azonban, hogy Jani mint vő is époly kitünő munkaerő maradt, mint azelőtt volt s végül mikor egy egészséges fiúgyermek személyében az első unoka is megjött, a fejedelmi öreg végleg biztos volt benne, hogy helyesen tette, mikor ezt a tulajdonképp még igen ifjú embert vejéül választotta. Túlzás volna azért azt mondani, hogy szerette vejét; idegessé lett, ha ilyen érzelmes fogalmakkal operáltak az ő jelenlétében, pedig ez főleg a feleségi ágról való, támogatásra szoruló nőrokonnak egyik rossz szokása volt. Igaz az, hogy ebben az időben elégedettebbnek látszott; örült a vejével. Ami másokat elriasztott a fiatalembertől, épp az tette őt neki kellemessé: a fiatalemberben volt valami egyszerűség és néma cselekvésre való képesség, melyet az öreg gondolatban tárgyilagos természetnek keresztelt el és ilyesmi ritkán tulajdonsága a fiataloknak. A fiatalok kapkodók, a szemükben infámis éhség, mint például cégvezetőjének fiánál, kiről bosszankodva tudta, hogy fizetésének egy részét sorsjegyekre költi; falánk népség, fantasztikus véletlenekre és nagy szerencsére leselkedők.

Hermann azok közül a zsidók közül való volt, kik titkos féltékeny ellenszenvvel viseltetnek a fajtájukbeliek iránt, ha a másfajtabelieket azért némi megvetéssel maguknál alacsonyabbrendűeknek is érzik. Ő személyén elkövetett igazságtalanságnak érezte, ha valaki könnyen boldogult vagy akart boldogulni, mert ő attól a naptól fogva, hogy mint visszataszító külsejű fiatalember az akkori Észak-Magyarországból a fővárosba vándorolt, csak és kizárólag csak dolgozott, csak lépésről lépésre haladt előre s nem egyszer, mint a régi zarándokok, egy-egy a cél felé megtett lépés után kettőt kellett visszafelé megtennie. Csak későn tudott annyi pénzt összekeresni, hogy nősülésre gondolhatott és a nősülés nem változtatott lényegesen eddigi életén, sőt még többet kellett dolgoznia, legalább is ő így fogta fel az új helyzet követelményeit, mikor a lánya megszületett. Egyszer egy üzleti útról bizonyos gyanuokok következtében másnap helyett már este 10 órakor jött vissza s feleségét csakugyan nem találta otthon. Csak éjfél körül jött haza. Hermann már jóelőre elreteszelte belülről az ajtót és megtiltotta a kislány dajkájának, hogy bármi kopogásra, lármára is ajtót nyisson. Az asszony többé nem léphette át a ház küszöbét, néhány évvel később megbetegedett és igen rossz körülmények között Berlinben halt meg. Ekkor már gazdag ember számba ment és tekintettel a kislányára, hazahozatta feleségét és drága sírkövet állíttatott neki.

Hogy a lánya már nagy lánnyá serdült s az ő egészsége is kicsit éreztetni kezdte vele az éveket, más gazdag emberek példáját követve nyaranta tengerre vagy valamely híres külföldi üdülőhelyre mentek. Életének abban a korszakában történt, hogy a nyaralást először elhatározta, mikor növekvő gazdagsága részint kényszerítette, részint csábítani tudta közéleti szereplésre. Ez a korszak hamar elmult, de míg tartott, négy-öt - többnyire felekezeti jellegű - egyletnek és társulatnak volt választmányi meg tiszteletbeli tagja s ebben a minőségben egyízben nem térhetett ki a megjelenés kötelezettsége elől, mikor egy tekintélyes egyesület tekintélyes elnökének megrendítően váratlanul, fiatalon elhunyt fiát temették.

Semmiféle felekezetnek papjait, a sajátjáéit sem nézte jó szemmel, mert az volt a véleménye, hogy nem végeznek produktív munkát. Ez okból messziről elkerülte őket, ahol csak tehette. Az elnök, kinek fiát temették, feleségével együtt és még három gyermekükkel úgy néztek ki, hogy az öreg akaratlanul is más irányba nézett s legszívesebben a fülét is befogta volna, annyira izgatta ez a jajveszékelés. A papot, ki a gyászoló gyülekezethez beszédet volt intézendő, már előre is bizalmatlanul nézte s érdekelte, hogy ugyan mit tud majd mondani ezeknek a szülőknek, mikor annyira nyilvánvaló, hogy a halállal szemben egyik ember se tud többet, mint a másik. Az öreg titkos meggyőződései közül való volt az is, hogy mindenki a hazugság kenyerét eszi, ki manapság Istenről beszél. - Lesz-e képe hozzá, hogy Istenről beszéljen? - kérdezte magában, a fiatal pap gondozott szakállát nézegetve.

A fiatal pap azonban úgy beszélt, hogy még a fejedelmi öreget is - mert ez időben már így kezdték nevezni -, a papi foglalkozásról való rossz véleményét közbe is szem előtt tartva, a papi beszéd a hatalmába kerítette. Természetesen nem valami vallásos indulat volt az, amit a beszéd benne felkeltett, de mintha a fiatal pap nem is akarta volna ezt ebben a gyülekezetben; a beszéd az öreget mint gondolkodó embert fogta meg. A beszéd elejét kritikusan hallgatta és magában üres szócséplésnek minősítette. Ha semmiben se hitt, de arra emlékezett és azt értette, hogy a szent könyvekben - melyeket gyerekkorában neki is tanulni kellett - nagy ígéretként, legnagyobb áldásként áll a hosszú földi élet ígérete. A fiatal pap pedig azzal kezdte, hogy az ember természetes érzése szerint égbekiáltóan igazságtalan, hogy valakit fiatalon ragad el a halál. A fiatal embernek, a még alig éltnek, mi lehet olyan bűne, hogy a halál legyen méltó büntetése? Természetes érzésünk fellázad. De a természetes érzés nem mindig nő az igazság földjén. Ki tudja, mi az, ami elől a boldogult elment? Hetven évet megérni, ehhez már Isten különös áldása kell, de hátha még nagyobb áldás, hogy valaki már harmincéves korában, mikor még mindent a tavasz pompájában lát, búcsút vehet az élettől? Sok-e az olyan nap a hetvenéves életében, melyre azt mondhatja: hála neked Uram, hogy megértem ezt a napot? Hátha ajándék, kegy és nem büntetés az örök álmot hozó halál? Dávid királyi zsoltárversét citálta bizonyítékul a fiatal pap: “Hiábavaló dolog néktek reggel hamar felkelnetek, későn feküdnetek le és nagy fáradsággal kenyeret ennetek; holott az Isten az ő szerelmesének enged álmot."

A fejedelmi öreg összevont szemöldökkel figyelt. Kezdetben főleg az elmebeli teljesítmény érdekelte és fel is támadt vitatkozó kedve. Nagyon jól tudja ő is, hogy bélcsavarodás és nem kegy vagy büntetés okozta a fiatalember halálát - gondolta az öreg. - Ami pedig a zsoltárt illeti, egyszerűen belemagyarázza, hogy ott az álom a halált jelenti. Mikor azonban a fiatal pap beszéde további folyamán Kohélet könyvéből idézett, az öregben egyszerre elnémult minden ellentmondás és bensejében valami hangosan, döbbenten dobbant rá: ez igaz! Az idézet pedig így szólt: “Mert vagyon oly ember, kinek munkája elvégeztetett bölcsességgel, tudománnyal és igazsággal; oly embernek adja pedig ezt örökségül, aki abban semmit nem munkálódott. Micsoda marad meg az embernek minden ő munkájából és elméjének nyughatatlan fáradozásából, mellyel ő munkálódott a nap alatt? Holott annak minden napjaiban voltak bánatok és búsulás az ő foglalatosságiban, még éjjel is nem nyugodott az ő elméje." A fejedelmi öreg, mint akit váratlan támadás ért, nem maradt tovább, sietett ki. Életében először valami ájulásféle környékezte, kövér csöppek ültek ki homlokára és kocsit kellett vennie, hogy közeli lakásába visszajusson. Ez nem volt papi beszéd - nyilatkozott másnap. - A papnak vigasztalni kellene, ez meg csak izgatta a kedélyeket!

Életében először utánozni akart másokat, a hozzá hasonló jómódúakat. Eddig még sose próbálta, nem is tudta milyen az, ha az ember az életet élvezi. De akkor kívánsága lett, hogy élvezetre váltsa pénzét és - az akkori rosszulléttel okolta meg, hogy szüksége van rá - ment a leányával életében először nyaralni. Csakhogy nem sikerült. Nem bírta ki a tétlenséget és idegesítette, hogy oly szemmelláthatóan mindenki pénzt akar kihúzni az ő zsebéből. Egyszer se fordult elő, hogy a nyaralásra szánt hat hetet végig kitöltötte volna, mindig két, néha már három héttel hamarabb jött vissza az irodájába. Ilyen nyaralás után az első hetekben mindenkinek, aki érintkezett vele, sokat kellett tőle lenyelni. Idő mulva aztán véglegesen elmaradt a nyári elutazások szokása, noha előrehaladó érelmeszesedése, mint tudta, ajánlatossá tett volna számára egy kis pihenést.

A lányával szemben, mióta a lánya férjnél volt, valamivel bőkezűbb lett, mint volt azelőtt, amennyiben az unokája megszületését egy a lányának vett ajándékkal - drága perzsaszőnyeg volt - ünnepelte meg. De Janinak szemébe tünt, hogy mintha az öreg szégyellte volna magát emiatt, a perzsaszőnyeg elküldése után egy hét is elmult, míg a lányát felkereste. Vejének a meglepetésért mondott köszönetre mogorván csak azt válaszolta, hogy őt becsapták a szőnyeggel, mert nem ér annyit, mint amennyit adott érte s nem ment be a szalonba az ott elhelyezett szőnyeget megnézni.

Nyers és szívélyesség nélkül való volt az öreg úr modora még a lányával szemben is, mégse lehetett benne kételkedni, hogy a maga módján ragaszkodott hozzá. Meglepő volt tehát a viselkedése, mikor a lánya második terhessége idejében lánya életveszedelméről értesült. A veje közölte vele a hírt. Az orvos, aki a vajudó asszonyt megvizsgálta, aggódik úgy az asszony, mint a születendő gyermek életéért. Eh, ostobaság! - felelt az öreg. - Margit kicsit nyafka, az orvos meg nagyképűsködik, biztos nem lesz semmi baj! Az orvos aggodalma azonban nagyon is megokoltnak bizonyult s még a magzat feláldozásával se lehetett a fiatal anyát megmenteni.

Akik a temetésen az öreg mellett álltak, azt beszélték, hogy a gyászszertartás egész ideje alatt hallhatóan csikorgatta a fogát. Noha egyenes testtartását ez alkalommal is megőrizte, arca fakó zöld és egyik napról a másikra felismerhetetlenségig sovány lett. A temetés után az özvegyen maradt férj - ki a sírnál is még apósa mellett állt és folyton és hangosan sírt - hiába kereste apósát, hogy együtt hajtassanak haza, mert az öreg észrevétlenül eltünt és egyedül ment a lakására s három nappal a temetés után megjelent az irodában. Veje már előző nap is benn volt s most is ott ült közös főnöki szobájukban az íróasztalánál. Mikor az öreg belépett, veje épp csak felnézett, köszönt és írt tovább. Felgyűlt a posta és sok fontos levél várt elintézésre. Az öreg még mindig igen rossz bőrben volt: a szeme alatt fekete gödrök, de mikor tekintete egy pillanatra a vejével összetalálkozott, a fiatalember meglepetten kapta el szemét, mer valami fürkésző, bántalmazó rosszindulat lobbant az öregember kopaszságig ritkás szemöldöke alól. A fiatalember tehát írt tovább és anélkül, hogy felnézett volna, hallotta apósa határozott zajos fel-alá járását; aztán behívta a cégvezetőt, utasításokat adott, érdeklődött, a hangja rekedtes, de erőteljes és kemény volt, mint bármikor máskor is. A cégvezetővel előhozatta a levelek másolatát, melyek az ő kétnapos távolléte alatt íródtak; némely levélre elégedetlen megjegyzéseket tett és a cégvezető jelenlétében fordult oda vejéhez.

- Az én levelezésemet máskor hadd rám.

Kettőjük között bizonyos munkamegosztás lett bevezetve, de minthogy előző nap az öreg még nem jött be, a legsürgősebb leveleket helyette a veje intézte el. A vő éppen csak felpillantott munkájából.

- Ha Breslau rendelkezésemre bocsát hat vagon kukoricát, nem lehet várni a válasszal.

Ezt az öreg úgyis tudta, különösen ebben az esetben, mikor az árú kifogásolásának oka nem az árú minőségében, hanem az árak jelenlegi lanyhaságában volt keresendő. De azért mégegyszer s ezúttal már nem kapott feleletet, megismételte.

- Máskor hadd rám az én dolgomat.

A főnöki szobában azelőtt is kevés szó esett a két főnök közt, mert mindegyik önállóan végezte a dolgát és mind a kettő sokat dolgozott. De ettől fogva valóságos néma munkadüh szállta meg a főnöki szobát, mintha a két főnök - az öreg és a fiatal - ádáz versenyben hajszolnák magukat. Délben egyszerre keltek fel az íróasztal mellől - az öreg otthon ebédelt, hogy ne kelljen a vejével együtt a vendéglőben ennie - a vejének ugyanis nem volt háztartása, mert a kis unoka otthon, a vő szüleinél nevelődött - és ebéd után már siettek vissza az irodába s ritkán történt, hogy egyik a másikat egy-két percnél nagyobb idővel előzhette meg. És valahányszor a fiatalember tekintete az apósáéval találkozott, az a szúrós, rosszindulatú, kicsit gúnyos tekintet ütötte meg apósa szeméből. Mintha lesben állna.

(Folyt. köv.)