Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 17. szám · / · SINKÓ ERVIN: TENYEREK ÉS ÖKLÖK

SINKÓ ERVIN: TENYEREK ÉS ÖKLÖK
Regény (1)
I.

Az öreg Glanznak két fia volt: Jani és Ernő. Jani szőke volt, kékszemű s egészben inkább német eredetűnek, mint zsidónak látszott. Az öccsének fekete szeme, göndör haja volt és kicsit fitos orra nyergére már gyermekkorában szemüveget kellett ültetni. A nagy, raktárakkal teli ház, melynek falai között a két fiú nevelkedett, egy sváb községnek a főuccáján állt, de ha a nagy ház egyedül állt volna egy hegyen, a felcseperedő gyerekek akkor se tudhattak volna kevesebbet a világ többi embereiről, akik az ő házukon kívül éltek. Időnként kitárták a rézkilincses zöld kapu két szárnyát s ilyenkor hosszú sorban jöttek a kukoricával, búzával, kendermaggal megrakott szekerek s rajtuk maga az eladó paraszt, aki a Glanz József cégnek - a két fiú apjának - szállított. De ha aztán a kiürített zörgő szekerekkel frissen szaladtak ki a lovak, becsukták a rézkilincses zöld kapu két szárnyát, a cseléd felseperte a kövezett udvart, a kapubejárót felmosta és a házban megint csendes lett minden. Az apjuk benn ült az irodában s a gyerekek télen a gyerekszobában, szép időben pedig az udvartól dróthálóval elkerített kertben, ahol három olyan magas fenyőfa állt, hogy ellátszott, a magas falon kifogva, az ucca másik oldalára is.

Mikor már mind a két fiú elemibe járt - két év korkülönbség volt köztük - már csak az idősebbik, a Jani fiú ólálkodott minden szabad idejében az otthoni nagy udvarban, míg a másik kint az uccán pajtáskodott s nem ritkán összetört szemüveggel jött haza, ha nagyon hajba kapott a sváb gyerekekkel. Janinak az öccse ilyen élményei, mint az egész világ is, mely a Glanz-féle házon kívül zajlott, utólérhetetlen boldogságnak tünt, melyet ő csak áthághatatlan kerítés mögül irígyelhet; kik gyerekek amott éltek, mind született barátok voltak, a szüleik is egymás barátai, az egész község egyetlen nagy szíves atyafiság... vasárnap mind templomba mennek s mind délben kijönnek a templomból, elől a férfiak méltóságosan, lassan lépegetve a fényes, csikorgó csizmákban, utánuk az asszonyok komolyszinű ruhákban és aztán a lányok a keményített széles szoknyákkal, fejükön viruló pompában a selyemkendő, kezükben a fehér zsebkendő s a széles uccán a lányok, egy sorban hatan, úgy mennek, hogy egy-egy zsebkendő csücskét ketten-ketten fogva egy ütemre lóbázzák tizenkét karjukat... csak a Glanzék háza, mely előtt pedig minden vasárnap elvonul az egész község, csak az ő házuk nem tud az ünnepek jószagú csendjéről, vasárnapról, imakönyvekről, szentképekről, ott csak vagonokról, cégekről és az anyjuk betegségéről esik szó fülledt egyformaságban.

A sváb gyerekekkel szemben Janiban nem volt meg a visszavágáshoz szükséges önérzetből fakadó bátorság, sőt elhitte, hogy neki, nekik a nagy házban csakugyan valami megkülönböztető bűnük van. Ha a cselédek nem értek rá és levéllel vagy sürgönnyel gyorsan a postára kellett menni, akkor Janit küldte az apja, mert Jani volt a nagyobbik fiú s Ernőt nem igen lehetett otthon találni. A postára a templomtéren keresztül kellett menni és a nagy templom előtt - noha hétköznap üres padsorokat látott - Jani mindig gyorsabban ment el, mint más épület előtt. Egyetlen egyszer, ötéves korában történt, hogy benn volt. A cselédlány, kivel sétálni küldték, vitte be magával és mert a cselédlány letérdelt az oltár lépcsőjére, a kis fiú is megtette és a templomszagos hallgatás, mely a sok aranyozott képről és a magasból ráereszkedett, nagyon megillette. Nekik is volt templomuk, de az egész kicsi és nem ilyen szép volt. Szombatonként sokszor jött el az ő apjához egy sárgaszakállú ember, a templomszolga, hogy az ő templomukba hívja. És az apja sose ment szívesen. De mikor az ő apja nélkül nem lett volna együtt az istentisztelet megtartásához szükséges tíz férfi, a sárgaszakállas erőszakosan még háromszor is eljött egy szombat délelőtt sürgetni. Itt pedig csak a cseléd és ő volt az egész díszes nagy templomban és mégis szabad térdelni és imádkozni. A cselédlány megcsókolt egy feszületet és a kis fiú utánacsinálta, amin a cselédlány nevetni kezdett. Ez a nevetés megijesztette a kis fiút. Mintha vétkessé vált volna a feszület megcsókolásával. Hogy ki ellen tett rosszat - a feszület ellen-e, akit neki nem lett volna szabad szájával megérinteni, vagy az apja ellen-e, aki azt biztosan nem engedte volna meg, hogy itt térdeljen - csak bűnbeesettnek érezte magát és félt, hogy otthon valami módon leolvassák az arcáról azt, amit elkövetett. Mikor már negyedik elemibe járt, még akkor se tudott szorongás nélkül a templom előtt elmenni. Figyelt az öccsére, mint a többi gyerekekre, kiket szomjas kíváncsisággal játékaikban, otthonukban, beszélgetéseikben annyiszor szeretett volna meglesni, talán egy kulcslyukon keresztül, de úgy, hogy őt ne lássák.

Glanzék részben az asszony örökös betegeskedése, részben magának Glanznak nagy elfoglaltsága miatt - mert Glanz meggazdagodva is egyetlen hivatalnok nélkül, maga intézte el minden irodai munkáját - az egész községben egy családdal se jártak össze, még a néhány ott élő zsidó családok közül se érintkeztek eggyel se, mert a községbeli többi zsidók anyagi helyzetükkel, tehát társadalmi tekintélyükkel is, Glanzékhoz képest csak mint vazallusok jöhettek számba. Az ismeretlen élet, mely Jani előtt megközelíthetetlenül, de a nagy házon kívül, mindenütt lüktetett, az ő nagy házukba csak a sűrűn váltakozó tarkaruhás cselédlányokban, és ő kipattanó vagy kileshető életükkel jött be. A rejtélyes és elérhetetlen, a másik világ azonban a cselédlányokban sejtelmeskedett rá, kik este a cipőket kitisztították ott kint, hátul a konyhában, akik egy födél alatt éltek vele, de külön asztalnál ettek és akiknek énekét - az egész házban még sohase énekelt senki, csak a cselédlányok - még álommal a szemében, kora reggel behallhatta a gyerekszobába. Ami esemény - üzleten és betegségen kívül - a házban adódott, az a cselédek felől kavargott fel a csendes szobákba. Jani anyja panaszkodva próbálkozott községbeli sváb lányokkal, szomszéd falvakból való magyar menyecskékkel, de tartósan egy se vált be. A községbeli cselédlányok vasárnap már délelőtt is hasznavehetetlenek voltak, mert készültek a délutáni táncra s úgy szöktek ki ebéd után, hogy az edényeket el se mosva, teljes rendetlenségben hagyták a konyhát; amelyik pedig elmosogatott elmenés előtt, az siettében nem végezte elég tisztán; a táncból éjfél után hazatérve belopták néha még a részeg szeretőjüket is, aki felrémítette álmából a házat; vagy maguk a lányok maradtak ki egész éjszakára s nagy álmosan csak hétfőn reggel állítottak be. A szomszéd falubeli magyar cselédekkel meg az volt a baj, hogy minden ünnepnapon egész napra haza akartak menni látogatóba és aztán rendesen két napig is elmaradtak, nem bánták, hogy a házban közben minden tótágast állt s mire betanultak az úri ház munkájába, már mentek is, mert aratás idején nem volt mód, hogy vissza lehessen tartani őket, mentek marokszedőnek vagy a cséplőgép mellé. A általános bajokhoz hozzájött még mindegyiknek a külön személyes, rossz tulajdonsága: egyik morcos, másik jókedvében túlhangos, de a legtöbb zenebona a kapukulcs körül volt. Mert Glanzék nem adtak kapukulcsot a cselédlány kezébe, inkább minden vasárnap éjjel felzörgettették magukat, hogy beeresszék. Feleselés, lárma sokszor verte fel a házat és a végén Jani beteges anyja, nem törődve azzal, hogy pár napra cseléd nélkül marad a sok munkát igénylő házban, izgalomtól elfúlva kiáltotta: Hanem most azonnal pakkoljon! És Jani ott állt az anyja mellett, mikor a cseléd bekötött batyuját az anyja még egyszer kinyittatta és darabonként rakatta ki maga elé azt, ami benne volt. A pruszlikoknak, piros alsószoknyáknak, ropogós ünneplőknek, kendőknek, zsebkendőknek mind napvilágra kellett jönni, némelyik darab vagy az önérzetes lánytól, vagy pedig Jani anyjától még meg is lett forgatva, megrázva; egy-egy lepedő, ing vagy harisnya miatt, amit el akart a lány lopni néha, akkora lett az izgalom, hogy a dobogó szívvel, sápadtan hallgató és néző Jani fiút az anyja az irodába szalasztotta a férjéért, mire a cselédlány még pirosabb vagy - egyéni természete szerint - még szájasabb lett. Anya nem tud a cselédekkel bánni! - mondotta ilyenkor Janinak az apja és hacsak lehetett, a hívás ellenére se ment ki.

Egyébként is mindig mindent óvatosan elzártak és mégis minduntalan elveszett valami, néha csak akkor vették észre a hiányt, ha már a cselédlány elment. Janit az összes bonyolult izgalmakból csak a cselédlány érdekelte: az az idegen lény, aki itt náluk szolgált és egyben a háznak ellensége volt, akivel szemben résen kellett lenni. Anélkül, hogy szükségét érezte volna, hogy szívében határozottan pártot foglaljon, Jani, ha nem volt iskolában, csak otthon ácsorgott és otthon csak a cselédek érdekelték. Egy nyári délután ép a konyha előtt, a gang lépcsőjén üldögélt, mikor Kati - így hívták azt a sváb lányt, aki akkor náluk szolgált - a konyha felmosása után a vödör szennyesvizet levitte az udvarba. Kati mezitláb járt és a szoknyája - mert a felmosáshoz felkötötte - a csípője körül vastag hurkába dagadt. Kicsit ringatta magát, hogyha járt s mikor kezében a vödörrel a csatornanyíláshoz ért, megfogta a vödör alját is, előrehajolt s úgy lendítve meg a vödröt, öntötte ki a szennyes vizet s Janinak hátulról szemébe villant a térdhajlás fehér húsa. A cselédeknek durva piros volt a kezük, a meztelen lábuk is a csunya körmökkel és a bőrük - rebbent meg Jani -, mégis milyen vakító fehér a sok szoknyájuk alatt! Ezen az egész nyáron Jani a cselédlányok mozdulatai után leselkedett és sajnálni kezdte őket, mint maga magát, amiért ebben a házban kell élniük, mert úgy képzelte, hogy a világ minden más házában egész-egész más, vidámabb, jobb és otthonosabb minden.

Glanz minden boldogtalanságért, mit felesége betegeskedése mért rá, a cégért és két fiáért való munkával kárpótolta magát. Nagy elfoglaltsága közben is azonban figyelmessé kellett lennie a nagy különbségre, mely két fia közt már korán megmutatkozott. Jani néha vadságig mogorva, szellemi képességei lomhák, az iskolában nem a jó tanulók közül való; Ernő kitünő fejszámoló, szokatlanul eleven fickó, ki máris sok jóval biztatott. Glanznak nem volt probléma, hogy milyen pályára lépjenek fiai, mert minden kétségen felül állt a jövendő, melyben a Glanz József export cégből Glanz József és Fiai lesz. Már elemista korukban tudták a fiúk is, hogy ez az apjuk terve, de mikor Jani a négy elemit elvégezte, apja - noha az nem kötelező a középiskolához - még az ötödik osztályba is járatta, mert ki akarta tolni a szükséges döntés idejét; kétségei azonban akkor se oszlottak el. - Ez a gyerek inkább beamter-természet - mondta a feleségének, kinek azonban ez a megállapítás rosszul esett és ezért ellentmondott. A vége a megbeszélésnek az lett, hogy Janit egyelőre gimnáziumba adják és ha közben úgy derülne ki, hogy jó ő kereskedőnek is, a négy gimnázium után még átmehet a kereskedelmi iskolába, ha pedig nem, akkor... de erre nézve - állapodtak meg teljes egyetértésben a szülők - korai még minden terv. Glanzék helytelenítették maguknál a vallásos élet hiányát, anélkül, hogy a házastársak ebből a megállapított hibából egymás ellen vádat kovácsoltak volna. Az asszony elismerte, hogy férje nem tehet róla, mert hiszen még lélekzetvételhez is alig jut a sok munkától, viszont a férfi elismerte, hogy gyengélkedő feleségét a háztartás vezetése és az azzal járó izgalmak annyira igénybe veszik, hogy nem csoda, ha még a péntek esti gyertyagyujtással is felhagyott már. Ha tehát már elhatározták, hogy Janit kiadják a házból - mert a községben csak polgári iskola volt -, elhatározták azt is, hogy a közeli városba adják, ahol a gyerek egy zsidó fiúnevelő intézetben a kívánatos vallásos neveltetést is megkaphatja s amellett kellő felügyeletben - mint több oldalról való alapos, részletes kérdezősködés után meggyőződtek róla - elsőrendű ellátásban is része lesz. A megbeszélések és előkészületek aprólékos megtárgyalásai főleg a déli és esti étkezéseknél, tehát a Jani fiú füle hallatára történtek, de az egy szóval se adta jelét, hogy örül-e vagy busul-e az életében készülő változással. - Semmi, de semmi iniciatíva nincs ebben a Janiban - mondta Glanz a feleségének. Szegény beteg asszonynak megint meg kellett védeni a fiát. - Mit akarsz egy tizenegyéves gyerektől? - szólt nyugtatón és szemrehányón, de közben ő neki is Ernőre kellett gondolni, aki pedig még tízéves se volt.