Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 14. szám · / · KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE

KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE
Önéletrajz III. - Csavargások (8)
XVIII.

Akárha fullasztó szerpentinúton kapaszkodtunk volna, meredek hegycsúcsra, irgalmatlanul lassú tempóban haladtunk Brüsszel felé. A városokból szinte menekülnünk kellett, nagy volt a rendőri fegyelem s az emberek nem hagyták megpuhítani a szivüket. Az egyesületekben is olyan bürokratikus formulákba ütköztünk bele, amiket, hiába próbálkoztunk meg vele, nem tudtunk a mi rossz papírjainkkal áttörni. A falukon élősködtünk. Ezek a parasztok se voltak könnyükezűek, néha órákhosszát kellett előttük kunytorogni, hogy valamit elénk vessenek. A kérdéseikre azt feleltük, hogy magyar származású művészek vagyunk, elcsodálkozva megbámultak bennünket, ilyen fajtáról vagy nemzetről még soha nem hallottak. Ausztriáról igen, arról már hallottak és azt fanatikusan gyűlölték. Azt mondták:

- Tehát ti is osztrákok vagytok? Csunya rabló népség császárostól együtt - és kitoltak bennünket a portáról.

Később cseheknek adtuk ki magunkat és így könnyebben boldogultunk. Jobban mondva könnyebben szereztük meg az élelmet és könnyebben kaptunk valami vackot, ahol meghuzódzkodtunk. De a mi részünkre mindvégig hideg, hozzáférhetetlen embereknek maradtak meg Belgium urai és parasztjai egyaránt.

Brüsszel közelében némileg változott az életmódunk. Itt már nagyon kevés pénzért lehetett tengerihalat, főtt kagylókat és sült bogarakat vásárolni. Minden kisebb városban volt halcsarnok és voltak olyan helyiségek, mint a mi tejivóink, ahol főtt tengeri kagylókat árusítottak, az utcákon pedig kofaemberek jártak össze-vissza kis kocsikkal, mint a zöldségárusok és sárgára sült, nagybajuszú cincérbogarakat árultak literszámra. Ezeket a kocsikat kutyák húzták, az árus rekedten ordítozott és jöttek a vevők, köztük mi is és vettünk az égi mannából. A nagy halombaszórt bogarakat stanicliba mérték s egy ilyen adag elég volt ahhoz, hogy valamennyire lecsillapítsuk éhségünket. Sem az inyünk, sem a gyomrunk nem volt túlságosan elkényeztetve, mégis mikor úgy négy ujjam között néhány megsült cincért a számba emeltem, éreztem, kalapom alatt égnek emelkedik a hajam s hogy a szemeim kijönnek a fejemből a rémülettől. De mindez csak ostoba beképzelés volt. A cincérek finoman ropogtak és kellemesen olajos ízűek voltak, mint a mongol mogyoró. Valódi inyencek határozottan csemegézhettek volna belőle, de mi csak kenyér és főzelék helyett ettük és így is csak azt állapíthattuk meg, hogy nem rossz eledel. És ugyanígy voltunk a kagylókal is. Ezeknek az árusítóhelyeknek négy oldalról üvegfaluk volt és az utcáról látni lehetett, amint a nagy üstökben főnek a kagylók és az asztaloknál ülnek a szegényemberek, késsel szétfeszítik a kagylók héját és kieszik közülük az idétlen fehér állatot. Szittya ezekkel nem tudott megbirkózni. Nekem azonban könnyebben lecsúsztak, mint a cincérek. Éppen csak arra kellett vigyázni, hogy ki ne hüljenek, hidegen fölragadtak az ember szájapadlására, alig tudtam a nyelvemmel ledolgozni és komisz faggyúíze volt. Fontos, hogy ez már mégis több volt a híg leveseknél és a fákról lerothadt gyümölcsöknél. Hús volt, akármilyen fajtából, az mindegy, némi perverz érzékiséggel faltam és éreztem, közeli rokonságban vagyok a kőszáli sasokkal és a hullarabló hiénákkal. Italhoz ritkán jutottunk hozzá s ha mégis, akkor bepálinkáztunk, hogy felejtsük a gondjainkat és fölkergessük a vérünket a legmagasabb régiókig. S mégis, erről a rossz vadászterületről meghízottan érkeztünk be Brüsszelbe.

Végre emberek között, hirtelen barátkozó csoportokban és elvtársak közt voltunk megint. Szocialisták, szindikalisták és anarchisták között. A Maison de Peuple, ez a hatalmas nemzetközi hombár magába fogadott minket is, megismertetett bennünket másokkal és megismertette velünk a világ minden tájáról egybeszűrt emberfajtát. Óriási tiszta terem, tiszta asztalokkal, az asztalok körül vitatkozó emberekkel, akik túl a napi bajokon és esetlegességeken, eszmék fanatikusai voltak. voltak közöttük naiv, esetlen fajankók és voltak úgynevezett professzionista forradalmárok. Ezek az utóbbiak a bóherekhez hasonlítottak, reggel elkezdték a vitát és késő estig még mindig nem tudtak megszabadulni a szóáradattól. Nemzetközi neveket, statisztikai kimutatásokat húztak ki a torkukból. Bejárták már a világot, pontos adatokat tudtak a bombamerényletekről s kitapasztalták a német, amerikai és orosz börtönöket. Nem a szakszervezetek és pártszervezetek moralistái, hanem a direktakció hívei voltak valamennyien. Az épületben voltak a második internacionálé iroda-helyiségei is s ha egy-egy funkcionárius átment a termen, megjegyzéseket eregettek utána, halálos ellenségei voltak minden bürokráciának. De mégis, nem hanyagoltuk el egészen az irodákat. Valamennyiünknek volt pártadókönyvecskéje, jelentkeznünk kellett a titkárnál és minden különösebb ceremóniák nélkül megkaptuk a négy heti segélyt. Egy időre tehát megszabadultunk a koldulástól és általában az anyagi gondoktól. Elég jól éltünk és mértéktelenül füstöltünk a nevetségesen olcsó belga dohányból. Komolyabb bajaink csak a szállás-keresések körül voltak. A város lakossága kimondottan két nemzetre oszlott. Az egyik részen a belgák, másik részen pedig a flamandok laktak. Az előbbiek között nem tudtunk szállásra akadni, az utóbbiak rosszhiszemű és elpiszkoskodott emberek voltak s csak drága pénzért adtak ágyat a kis korcsmák padlásszobáiban. Csak végső kimerülésünkben tértünk be ezekbe a fészkekbe, rossz szagúak, agyontiportak voltak az ágyaink s kora reggelenként mint a madarak, röpültünk ki a napos utcákra.

Szittya már keresztül-kasul ismerte Brüsszelt, elvitt a múzeumba, templomokba, megmutatta a világhírű pisáló-szobrot, aki előtt, mint mindig, most is bedekeres idegenek álltak. Bejártunk a szocialisták mozijába és csodálattal bámultunk föl a városháza arany cirádáira. S itt jutottam általában közelebb a modern művészethez. Valamit olvastam már a Népszavában Meunier-ről s most megismerkedtem egész művészetével. A család éppen emlékkiállítást rendezett az egyik múzeumban a művész összegyüjtött munkáiból s én szemtől-szembe álltam Meunier kőbe vésett és bronzba öntött figuráival. Láttam a lekötözött rabszolgát csillogó barna kőizmaival, az anyát gyermekével s az antwerpeni teherhordót. Nagyon az én gondolataimat és vágyaimat megtestesítő művésznek tartottam Meuniert, egyetlen munkájában se láttam a panaszt, a szegénység kétségbeesését, a nyers, a maga fölszabadításán és a világ gazdasági fenntartásán dolgozó erő volt itt jelen kőben és ércben. Kinyílt előttem a látóhatár, boldog voltam s tele nagy munkára készülődéssel... Néhány nap mulva Rodin retrospektív kiállítását néztük meg. Már volt külömbséget tevő izlésem. Rajongtam Meunier-ért, de, most észrevettem, hogy Rodin bizonyos szempontból még közelebb férkőzött hozzám. Ha nem is adja elém a munka szimbólumait, frissebb nyelven beszél, mint a másik s ha ez a nyelv nem is kielégítőbb, de határozottan ingerlőbb az én számomra. Rodinról még alig hallottam eddig valamit, Szittya beszélt róla most nagy elragadtatással. Abban egy véleményen voltam vele, hogy Rodin rendkívülien jelentős művész, de a kiállított munkák közül nem azok tetszettek nekem a legjobban, amit neki. A gondolkodó, a calaisi polgárok és még néhány hasonló szobor, amik előtt Szittya csodálkozott és hálálkodott, rám alig hatottak, ilyes valamiket már erősebb megformálásban láttam Meunier-nél. A magam részére legjobb munkának a Balzac-portrét tartottam. Ott állt az egy portré-sor közepén, hatalmas kőtömb, amiből jóformán csak kisejteni lehetett Balzac roppant bikafejét. Ez a szobor a maga stílusos elnagyoltságában olyan hatással volt rám, hogy sokáig minden szobrászati munkát hozzá hasonlítottam s jobbnak találtam azt a görögök szobrainál is... Benne voltam a művészet világában és élni tudtam benne olyan intenzíven, hogy alig maradt időm és kedvem a világ többi dolgai részére. Nem mint szocialista, hanem mint egyetemes ember fogtam föl és szerettem a művészetet s valószínűleg ezért hatott rám annyira visszataszítóan és majdnem kiábrándítóan a harmadik kiállítás, amit Brüszelben láttam.

A Wirtz-múzeumban voltunk. Szittya erről az emberről mint anarchistáról beszélt. Elmondta különös életét és azt sejttete velem, hogy csodálatosan szépek és emberi tragédiákkal telítettek a képei. Mindennek az ellenkezőjével ismerkedtem meg. Óriási terem falán négy-öt méter átmérőjü képek lógtak, amelyeken förtelmes események voltak megfestve s amelyeknek se megkapó színük, se esztétikus megjelenésük nem volt. Egy torzonborz, szörnyű figura állt az egyik kép közepén, szétvetett lábakkal, körülötte milliónyi szöcskenagyságú emberek, mint maga a nyüzsgő társadalom. Az óriás egyik kezével lenyult közéjük, a másik keze azonban már tele volt a kis emberkékkel s roppant ujjai között úgy préselte őket össze, mint valami szőlőfürtöt. A vásznon nagy, vörös foltokban csurgott a kipréselt vér.

- Mi ez? - kérdeztem Szittyától. - Ez a megtestesült anarchizmus? Vagy ez csak egy buta ember vacak mázolmánya?

- Ez az anarchista festészet. Az az ember, aki a társadalmat szolgálja, az nem ér rá esztétikai piktúrát csinálni. Senki komoly embernek nem lehet célja, hogy szép képeket produkáljon. A festészet csakúgy, mint az irodalom, csakúgy, mint az utcasöprés, arravaló, hogy elősegítse az emberek jobblétét. Minden csak eszköz, ennek a nagy célnak az érdekében.

- Emlékszem rá, ilyesmit már hallottam annak idején a Krausz bácsitól. Ma azonban már látom, hogy a ti anarchizmustokban semmi pozitív jó, semmi megkívánható eredményre nincs kilátás. Azt mondod, egyetlen cél az emberiség életének a megjavítására. És hol látok én ilyesmit ezen a képen! Elhiszem, hogy az utcasöprő az élet megjavítása érdekében dolgozik, a kisöpört utca kétségtelenül szebb, szellemi és fizikai szempontból kívánatosabb, mint a piszkos utca, ebből következik tehát, hogy az utcaseprő hasznos, sőt fölemelő munkát végez embertársai érdekében. Ha azonban ezt a képet megnézem, akkor csak az undor ébred föl bennem, nyomát sem találom meg benne egy jobb emberi élet lehetőségének. Ezt én egyenesen antiszociális munkának tartom. Ezzel szemben szocialista művészet az én részemre Meunier művészete, mert ő nekem az egészséges teremtő erőt mutatja meg és egy általánosabb szempontból szocialista művészet nekem Rodin művészete is, aki ugyan nem glorifikálja előttem a robotot, de nagyszerű, lelket termékenyítő munka az, amit végez. De ez, ez a megkótyagosodott gazdag ember, aki tudja fene miért, fölcsapott anarchistának, s most fest ilyen szörnyű emberevőket és fest panoptikumi rémdrámákat, amiket csak egy üvegen keresztül a felnőtteknek szabad megnézni.

Szittya darált, hencegett, fölényeskedett, de hiába terrorizált, nem tudta a maga nézeteit elfogadtatni velem. Csavargásom alatt, ami látszatra nem volt egyéb léha munkakerülésnél, észrevétlenül megedződtem, kifejlődött a látásom, megtisztultak a gondolataim és érzéseim. Mikor elindultam, meggondolatlan gyerek voltam, most mint komoly felnőtt ember állottam a dolgokkal szemben. Volt egyéni mértékem, amivel mérni tudtam s amivel egy magasabb fokon az általános mértékeket kerestem. A művészetet nem eszköznek, hanem a cél egyik részének tartottam.

Amit láttam és hallottam, termékenyítően hatott rám s anélkül, hogy elhatároztam volna magam, vagy különösebben készültem volna, belezökkentem a munkába. Amíg mások kártyáztak vagy tétlenül bóbiskoltak a Maison du Peuple-ben, valamelyik sarokban verseket írtam s hosszú levelekkel együtt hazaküldtem Jolánnak. Köztem és Szittya között mindeddig nem tudott egy mélyebb barátság kifejlődni s érdekes, hogy mennél hosszabb ideig és mennél távolabb voltam az asszonytól, annál közelebb kerültem hozzá, annál inkább éreztem, hogy a szexuális megkívánásokon túl valami részemre eddig ismeretlen baráti érzések is fűznek hozzá. Részletesen írtam neki mostani életemről, megírtam neki, hogy miket láttam, mi a véleményem ezekről az új dolgokról s kértem hosszan, hozzászólóan válaszoljon. A leveleiből kitünt, hogy ő is hozzám hasonlóan vélekedik, a dolgokat, amikről szó volt köztünk, nem látta, de elvi általánosságban, mint szocialista, igazat adott nekem a művészetről vallott nézeteimben. Éreztem, ha ő most mellettem lenne, sokkal könnyebben küzdhetném át magam a materiális akadályokon és sokkal eredményesebben gyűjthetném össze tapasztaltaimat. Így egyedül, mindig előlről kellett kezdenem a hegy megmászását s mindig egyedül érkeztem föl a csúcsra. S alapjába véve nem voltam szenvedélyes természet, ösztönösen mindig a tiszta egyensúly-állapotot kívántam s amit tettem, nem elragadtatásból, csak természetesen tettem. Nem a fölingerelt idegeim ragadtak magukkal, egész súlyommal indultam el vagy álltam oda valahova. Sose éreztem, hogy halálosan megkívántam valamit, de sose mondtam le semmiről, még akkor sem, ha annak a megszerzése esetleges veszedelmekkel járt is a részemre. A belenyugvó tétlenség bizonyosan megölt volna, formáló akaratom hozzányult a dolgokhoz és megformálta azokat, hogy teljesek legyenek és engem kielégítsenek.

(Folyt. köv.)