Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám

GYULAI MÁRTA: KETTEN

Közöttünk egy kemény és vastag fal. Ő odaát jajgat, nyög, vonít, parádézik a kínok minden hangszerével; - nekem ma éjjel dolgoznom kell. Kell. Hát most harcolunk! -

- Nézd csak pajtás, kinyitom az ablakot. Hallani fogod, - ma csöndes az éjjel, - hogy túl, túl a mi falunkon, minden irányban, ezer-millió, még ezer-millió, úgy mint mi: összezsúfolva egyetlen filmre, elválaszthatatlanul! Pajtás, minket magunkra hagytak ma éjjel, kettőnket, éppen minket - azzal a gyerekhangoddal, nézd, ne jajgass úgy! A fal nem segít! Összekötöttek valami véres idegcsomóval, - minden kínod bennem dúl tovább - s holnap reggelre készül a munkám.

Nézd, - a szemem előtt most összefüggő vonalak hálózatos rendszere lassan tisztulva tömörül, - sokirányú mozgások áramlásai, - nézd, kapaszkodom puszta kézzel, - lámpa szeszélyesen világít, - ha egyet szólsz, - lezuhanok! Nézd, hogy sürüsödik néhány csomópont felé, - helyenkint kigyulladnak váltakozó fények az egész telepen, - egy hangot adj csak - s mind összedűl!

- Te! Te mindent tudsz, - megjártad a Nagyon-t, - torzan patétikus bőgésed elárul, - legyél te az adakozó, az irgalmas, - eressz el! Eressz el! - Csak hallgass! úgyis látlak; látlak mindig. A koponyád görbülő vonalát, a szájad, a szemed. Jaj, a szájad és a szemed!

- Vagy nem?! Hát nem eresztsz?! Azt hiszed úgy-e, megkerülöm a falat közöttünk, hogy beleharapom magam a testedbe s jövök segítni rángatni, hajszolni a pulzusodba a vért?! Hogy szépen odafekszem az ágyad elé - a kínod nyomában uszály, marionett, - két kézzel hadonázva kergetem a fejed körül, két kézzel hadonázva, míg elragad és a közös, vak árban békén elveszhetünk?!

- Meglehet! iszonyú erővel szív magához az ár. - Lehet, hogy eszelős velekínlódással kísérem minden nyögésedet, - hogy nekirontok, - hadd ússzon el minden! - Versenyezzünk! De vigyázz, mert az őrület leleményes s ha nagyon találok ordítani veled, megesik még, hogy túlkiáltlak és akkor - akkor elveszítelek, - a saját hangomban elveszel!

- No, panaszkodj, elnyujtott, állati bőgéssel, én az öklömmel verem hozzá a taktust, - már tele vannak a kínoddal mind az érzékeim - ó, ha hallanád a nyihogó hangodat! - Te szörnyű! - Láttál már gyöngédséget dühöngni? Őrizkedj tőle! Az már a méreg, ami a vérbe hatol, - a kiváltott ellenállás, - a türelmetlenség!

- Te túlteszel magadon?! - Én is túlteszek! Most valami megszakad bennem, - (te, nem tudok elesni!) - most elmarad mögöttem minden ezután lehető öröm, - micsoda ijesztő önállófüggetlenséggel, - hallod-e? - Énekelek! Te kínlódsz és én énekelek! Ömlik belőlem a dal! Nem ismerem ezt a hangot, rekedten intonál! De lásd, énekelek! Kinyitom az ablakot és világgá kiáltom a szégyent, - te kínlódsz s hadd hallják, mind az ezer-millió, akiket ellenkező feszültséggel töltötten összekevertek, - (ma, hogy kifelé fordulnak a kínok) - én énekelek!

- Kórházak szétszórt épületei, - börtönök fekete masszái, - a fegyencek, a féleszüek és a gondtalanok! - Itt állok a szédülő csúcson, szemben a kétféle veszéllyel, - hogy veled süllyedek, vagy, azt hiszed, kölcsön-esztétikával bekenem a képed és beleesem az ásító közönybe, - hogy valahais elfelejtelek? Nem, itt vagy mindig mellettem. De itélj hát magad. Én kiterítem a szőnyeget előtted - az Egész sokrétű szerkezetét a magasból, a lehetőség igérő horizontjait - és te elmaradhatatlanul ráfeleled, hogy jaj! A Jövő, - a Minden, - az Egész - és a jaj, a mai éjjel, ez az egy görcs, nem a másik és nem a másé. Hát jaj, no, jaj minden, nincs tovább, se elég!

- Ám jajgass te mindég, - én majd énekelek! A hangnem adva van! Az öklömmel ütöm a taktust! Ez a legszörnyübb szimfónia! Te vagy a kíséret és én vagyok a dal, te vagy a dal és én a kíséret. A te kínod énekel bennem, az én dühödt örömöm benned sikolyra vál, - tökéletes megfeleléssel így állunk szemben kiosztott szerepekkel, - téged majd fölemel, engem máris lesújt, - de tartom s te győzöd. - És most dolgozom!
A menekülés paroxizmusából épül a munkám, - fekete földből húsos növény, - a rémület nyomában fakad, mint a vér, ami végre kidűl.

- Nem mondom, furcsa tisztesség itt kettesben zengetni az éjjelt; de azért, testvér, ha holnapig enyhül a kínod és látnád, hogy sötétkék, ködökből épp fölkel a reggel, - vigyázz, őrizkedj akkoris tőlem! Én eladtam a megértésünket, - a munkám ára - s most hurcolom a kínod akár ellened is. Mert míg énekeltem és nem a te csupakín emberségednek a vigasztalását, hanem az ittmaradókét, a többiekét, - itt maradtál bennem megváltatlanul! Hát ne próbálj mosolyogni! Titkos forrásokból táplálkozik a közösségünk. Ha csodálkozva futkos - a világon - a szemed, ha a tegnap benned mosollyá békült, - bennem haragra gyúl - és itt leszek résen a tegnapi jajjal, hogy el ne felejtsd s hogy el ne felejtsem, - és átkozom a bőgést, amivel tüzeltél! - No gyűlölj, szitkozódj, csak el ne ess egészen!

- Így no, szemben velem, csak szemben mindíg - kétféle mutató kétféle irányban, - így himbál, - lendülünk!

- Hej, szomszéd! Te talán idegenkedsz ettől a szabályosságtól? Mosolyogsz, túlkerülni akarsz? Gyűlölöm a fölényes gesztusokat! 38 fokon túl persze már babra megy minden! Nagyszerűség! - Örökkévalóság! - Fájdalomrések közt végtelenség darabjai! - Hé! Le vele! Te ott - én itt! És holnap megfordítva, én ott és te itt - míg kétezer foknál ujra halmazállapotot cserélnek a dolgok és újra énekké tisztúl a kín és teremtő ujjongás ujra jajjá nehezül, - másban - egy-másban!