Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám · / · TERESCSÉNYI GYÖRGY: AZ ARANYTALLÉR

TERESCSÉNYI GYÖRGY: AZ ARANYTALLÉR
II.

Feljött a holdvilág és méltóságosan lépdelt följebb és följebb, az ég elsimult, fekete boltozatján. Mire az utca fölé ért és benézhetett a házsor két partja által szegett üres utcamederbe, akkorára botorkált el a lecsukott fűszeresbolt ajtajáig az öreg koldus. Fáradt lehetett már az öreg nagyon, ki tudja, merre csatangolt eddig szerte a városban, ki tudja, hány csapszékből lökték ki már, mire idáig ért. Pár lépést tett még előre és egyszerre csak leroskadt a fal tövében, mindössze annyi ereje maradt még, hogy rongyos tarisznyáját a feje alá gyűrje...

Úgy látszott, hogy ezzel aztán végkép elcsendesedett köröskörül minden. A sarki rendőr csizmakopogása is elhallgatott, alighanem szundikál ő is és a hirdetési oszlopnak vetve hátát, elmélázik a szegény embereken, akik ime most mind alusznak és vigyázni kell a rövid álom békéjére, ott az utcasarkon.

Csakugyan minden teremtett állat, ember aludni látszott. Még a házak is lehunyva tartották ablakszemeiket és összezárt szájuk, a lereteszelt ajtók némán sötétlettek mindenfelől. Néha-néha sóhajtott egyet az alvó koldus...

- Ugyan miről álmodik szegény?

Ekkor a fal tövében valami mozdult. Surrogó, furcsa neszelés hallatszott és a hárslevél alól kigurult a holdfényre az aranytallér...

Kecsesen billegette magát az aláhulló fehér fényben, lerázta tündöklő testéről a porszemeket, amiket a délutáni eső csatakja hintett el rajta, kicsit oldalt billent, hogy teljes ragyogásban kapja a holdfényt és így szólt:

- Oh... milyen pompás, gyönyörü éjszaka...

- Úgy találod?... - felelt neki járdaszél csatornájából egy eldobott szivarvég, aki azon erőlködött, hogy fölkapaszkodjék a szegélykőre és megszárítsa átázott testének összesodort dohányrostjait...

- Nézd csak... nézd, hogy kényeskedik, - fitymálkozott az üres gyufaskatulya, aki egyszerű természet lévén, nem szerette a gőgös és finnyás dolgokat és rosszalással fogadta az aranytallér föltünő viselkedését.

- Ritka vendég közöttünk... oh... nagyon ritka... aranypénz... sóhajtott föl a káposztalevél, akit a délelőtti piacról hagytak itten és aki falusi létére kicsit szolgalelkű és alázatosságra hajló volt.

- Mit keres itt... takarodjék!... berzenkedett a tavalyi naptár, akit az emelet irodaablakából éppen az elmult délután hajított ki az útra a takarítóné - mit akar ez itt... ez a gőgös... az aranytallér...

- Talán, hogy hódoljunk neki mi is, mint a szegény, ostoba emberek, akik törik és ölik magukat érte, - lázította a föltámadó dolgokat a komor szemetesláda, aki két keréken álldogált ott a járdaszélen és aki majd hajnaltájban, amikor megérkezik a görbehátú utcaseprő, el fogja vinni mindannyiukat a szemetes automobilokig...

- Lám, lám... a szegény aranytallér, ő is ilyen szomorú sorsra jutott... sajnálkozott a levelezőlap, akire kusza tintasorok voltak írva és akit Málcsika, a manikürös kisasszony hajított el; Málcsika itt dolgozik a szomszéd fodrászüzletben és két héttel előbb kapta a levelezőlapot Lajostól, a póstáskocsistól. Két hétig csókolgatta, becézte a négyszögletes papirkártyát Málcsika... aztán egy napon, tegnap, nem tudni miért... hirtelen csak sírva fakadt és kilökte az utcára... Azóta itt van, a többi között, az út porában a szegény, gyanútlan levelezőlap...

- Na, ne búsulj... hajolt alá a gázlámpa, hogy elolvassa a levelezőlapra írt szerelmes sorokat, de az eső elmosta már azokat, nem lehetett kivenni belőlük mást, mint a mély és nevetségesen hiábavaló, eltorzult szomorúságot.

Eközben az aranytallér, aki előkelő származásának veleszületett gőgjénél fogva lenézte és megvetette ezeket a roncsokat, tovább illegette magát a holdfényben.

- Piha!... mondotta - elhasznált szemetek vagytok mind. Mocskos és utálatos népség, olyanok, mint a gazdáitok, a szegény emberek... Nem úgy, mint az én uram . .

És elborzadva gurult el a koldus kinyujtott karjának közeléből, amelyet csak most vett észre és amelyen az öt ujj hirtelen remegni kezdett, görcsök és rángások futottak át rajta, mintha utána kapaszkodott volna, hogy megragadja.

- Nem, nem... tehozzád nem! - tiltakozott a tallér - utállak és megvetem szennyes ujjaidat.

Odébb gurult és hetvenkedve támaszkodott meg kifolyó csap kávájánál de az hirtelen összerázkódott és öblös, mély hangon így bugyborékolt rá:

- Pusztulj innét semmiházi; te hitvány, te ostoba, te szennyes... Hiszen a te nemességedet még a rozsda is utálja, te sápadt, átokszülő fém, te bűnök és iszonyatosságok bálványa, te céda, pöffeszkedő aranytallér - pusztulj innét...

- Eridj vissza gazdádhoz és őriztesd magadat tovább a páncélszekrények odúiban, de eridj el innét, a jámbor szemetek közül, akiknek szent és nagyszerű az életük, mert teljes az és az öröktől fogva lévő igazságok szerint való.

- Mi élünk, használunk és elpusztulunk. Aztán ujra születünk, sokasodunk és elhanyatlunk. Mindig itt vagyunk, mindenütt ott vagyunk és bennünk lakozik a minden kincseknek kincse, az örök születés és örök hullás parancsszava.

- Hogy volna hasonlítható a te sápadt fényed, csak egyetlen elhullott krumplihéj életének, halálának és az ezenközben elvégzett cselekedeteinek csodálatosságaihoz... Először vagy itt közöttünk, gőgös aranytallér, nézz tehát jól körül és aztán menj vissza oda, ahonnét jöttél...

Az aranytallér nem értette ezeket a dolgokat és csodálkozva nézett körül.

De a többiek mind elhúzódtak mellőle. Egyik sem közeledett hozzá, még a gránitkő is mintha izgett-mozgott volna alatta, mert nem akarta hordani testét.

- Dehát mit vétettem én tinéktek?... kérdezte - hiszen én is olyan vagyok régi természetemben, akár a vas, a kő, a gránit.

- Nem igaz! - kiáltottak rá - nem igaz, mert te változatlan vagy és megátalkodott. Azért rejtett el anyánk, a föld, mélyen a fekete rétegek éjszakájába, mert szégyenkezett miattad és nem mert kihozni a világosságra. Te vagy az eredendő vétek, amelyben a bűnrehajló, testetlen gondolat formára és eszközre talált.

- Én ártatlan vagyok - szepegett a tallér és most már félni kezdett, úgy komorlottak, ágaskodtak, sokasodtak fölötte a dolgok, a tárgyak és jelenségek.

- Mit cselekedjek tehát? - kérdezte végül is megadással.

- Eridj vissza legelőbb is a halott hársfalevél takarója alá, ne mozdulj és várd meg a sorsot, amely eljő majd és eligazítja dolgaidat az ég és a föld között.

Így aztán a megfélemlített aranytallér engedelmesen visszabujt a levélke szemfedője alá és mert hűvös is kezdett lenni, vacogott és dideregve lapult oda a járdakőhöz.

...Világosodni kezdett már és elhallgattak a többiek is. Várták a hajnalt és azt a másik életet, amely vitte, kavarta, ágyúzta és formálta őket. Engedelmesek voltak a többi dolgok és béketűréssel hagyták magukat morgattatni, mintha érezték volna annak a véghetetlen, csodálatos kéznek szelid taszítását, amely le tudott nyúlni a legparányibb résekbe és meg tudta rengetni a hegyek és tengerek kolosszusait.

Legelőször a koldus riadt föl.

- Hajnal... - sóhajtott - olyan különöset álmodtam...

De mert nem jutott már eszébe az álomból semmi, föltápászkodott és elballagott az utcán végig, anélkül, hogy észrevette volna az aranytallért, amely mellett egész éjszaka pihent.

Aztán az utcaseprők jöttek és nagy porfellegekbe burkolták az utcát. Minden hulladékot, szemetet eltakarítottak, csak az aranytallért és a hozzáragadt hársfalevelet hagyták ott a fal tövében.

A seprűk ágai átsuhantak a sárga falevélen, amely alatt a tallér rejtezkedett és senki sem hallotta a panaszos, gyönge síránkozást, amit az hallatott a szemfedő alól.

- Oh... söpörjetek, söpörjetek össze engem is... Oh, élni, élni akarok és mozdulni, sokasodni, változni és táncra perdülni én is...

De hiába volt minden... a boltok kinyitottak, a szekerek dübörögtek, a kis gyermekek szaladoztak, a kis madarak csicseregtek, a méhek döngicséltek és a hársfa virágai boldogan illatoztak tovább...