Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám

LACZKÓ GÉZA: SALOME NYÁRÁDSZEREDÁN

Most, hogy itt ülök toronyszobámban ezen a lusta nyári délutánon s nézem a szomszéd paloták különös kupoláit, tornyait, ezeket a valószínűtlen légi mauzoleumokat s a fáradtságtól és unalomtól ködös tekintetem előtt a hiábavalóság áldozata gyanánt kavarog cigarettám füstje, eszembe jut az a régi nyári este, amikor ugyanilyen lustán, unottan és reménytelenül ültem az erdélyi nagy hegyek fenyérén valahol a Maros és Nyárád völgye között egy kereke pukkant autó hátsó ülésén s néztem cigarettám hiábavaló füstjét felkavarogni az olvadt acélszínű hűs levegőbe.

- Na, szállj le, fiam, új kereket kell tenni - szólt rám barátom, akinek autóján már egy hete jártuk Erdélyt keresztül-kasul.

Hát ez hamar megvolt. Fel is ültünk, most meg azonban a motor nem akart működni. Megint le kellett szállni. Barátom a motor kitámasztott bádogköpönyege alá dugta a fejét, kezét; ott piszmogott és káromkodott.

- Hát, fiam, itt nagy baj van. Meg tudom csinálni, semmi kétség, de eltarthat reggelig is.

Nem feleltem.

- Te - szólt ujra - hagyjuk most fenébe az egészet, itt alszunk a kocsiban, hajnalban, világoson majd könnyebben meg tudom csinálni.

Megint nem feleltem, mert most már bosszantott egykedvűsége és figyelmetlen ajánlata, hogy töltsem egy nyitott kocsin a hűs éjszakát az ischiászommal.

- Fiam, adj egy cigarettát - bujt elő végül igen kétségbeesett arccal a barátom. Rágyujtott s gondolkozva nézett szét a hegyeken, mintha a mesebeli manóktól, ezektől a híres mechanikusoktól várt volna segítséget. Egyszer csak fölkiáltott:

- Néddané, ott a túlsó hegyoldalban!

Odanéztem. A Nyárád völgyén túl, a lankás hegyoldalon egy égő piros kis felkiáltójel lüktetett lefelé két suhanó fehér gondolatjel között.

- Mi a? Mi lehet a? Hama csak azt a kukkert! - szólt a barátom s lépett vissza az autóhoz a látcsövéért. Rövid vizsgálódás után így szólt: - Netene, az egy nő, barátom, két óriás kuvasszal, tehát úri nő, parasztasszony nem jár kutyával s nem visel piros ruhát. Mondok én valamit. Ha ez úrinő, akkor az a helység ott a völgyben Nyárádszereda, ott lakik úrféle. Javaslatom tehát, mivel nem nagy lelkesedéssel üdvözölted az ötletet, hogy itt aludj a szabadban - ja igaz, ne haragudj, hogy csak most jut az eszembe, hogy neked a lábadra is vigyáznod kell - hát akkor antul inkább, fiam, szépen lesétálsz Nyárádszeredába, voltál már ott? nem baj, ha nem is voltál, bemégy egy udvarházba és segítséget kérsz számomra, lehet, hogy azoknak nincs is autójuk, ez esetben meg vagyok lőve, mindegy, te ott alszol, én itt várok estig, ha a sötétség beálltáig nem jöttök, tudom, hogy a magam erejére vagyok utalva, lefekszem, alszom itt a hátsó ülésen hajnalig, akkor rendbe hozom a motort, elindulok lefelé és lent aztán találkozunk, megtalálni megtalállak, mert idegen nem igen jár erre, jó?

- Én csak azt tudom - feleltem - hogy nem vagyok hajlandó a szabadban aludni.

- Hát akkor eriggy!

- S te?

- Én itt maradok.

- Nincs mitől tartani?

- Ugyan mitől? Haramiák? A Terente a Duna-deltában bujkál, Niculita pedig amoda Naszódon túl működik. Medve? Az itt nincs. S ha lenne se tudnám a hátamon elvinni a kocsit. Na, szervusz, eriggy.

Mentem is. Talán egy órát gyalogolhattam lefelé. Szemben a hegyoldalon olyan vonalban lüktetett ugyancsak lefelé a két fehér gondolatjel s a piros kis felkiáltójel, hogy útamat egy pontban valahol távol majd metszenie kellett... Aztán eltüntek.

Leértem. Egy kőkerítés! Egy sarkát látom. Erre jobbra jó darabot szalad hátrafelé, balra derékszögbe törten egy kapuig ér. Jó nagy park. Öreg fák, zsúfoltan. A lombok közül ház fehérje csillan. Valamikor a tizennyolcadik században hasíthatta ki valami úri akarat ezt a darabot az ősi erdőből; körülkerítette féltékeny, rideg kőfallal s pár százados tölgy helyén udvarházat épített magának és maradékainak, akik, ime, meg is tartották.

A kapu tárva. A nagy, gyepes udvaron senki. Pár tyúk szaladgál őrült fontoskodással s egy májbajos gőgös gólya lépked el közeledtemre, mint egy angol külügyminiszter.

Most elém bontakozik a ház homlokzata. Remek barokk. Oeil de boeuf, felső mansard-ablakok. Csakugyan tizennyolcadik század. A lépcső is a terrasszal.

Sehol senki.

Már az első szobában vagyok. Egy pompás nagy Mária Terézia-íróasztal, igaz, hogy a sarokba állítva. Egy orosz empire sublót. Magas gallérú, parókás ősök a falon... és...

Nem, ez nem lehet... Hisz ez az én arcképem! Lássuk csak! Alá is írtam. Ott a nevem. Ez az én aláírásom. 1913! Ez hogy került ide? Vagy én hova kerültem?

Az íróasztalon könyvek. Mingyárt az első az én könyvem: Noémi fia... Ez is: Német maszlag... No, lám: Sey Tamás... Összes műveim. S milyen csuda bőrkötésben mind. S itt a másik oldalon? Verlaine, Baudelaire, Flaubert... kedves íróim eredetiben.

Lehet, hogy haza kerültem? De hisz én Pesten lakom egy toronyszobában... Hát hol vagyok?

Egy ajtó nyílt. Hirtelen megfordultam. Egy piros ruhás barna nő lelkendező mosollyal arcán.

- Bocsánatot kérek, senkit nem láttam... az autónk elakadt a hegyen... és én idejöttem...

- Milyen kedves... hogy eljött... vártam, tudtam, hogy egyszer eljön - lépett felém a piros ruhás nő, akinek a hangja nem csengett, de melegen, érzékien búgott, mint az oboa.

- Én Laczkó Géza vagyok - mondtam a lehető leghülyébben.

- Ne mondja? Tudja, hogy hány példányban van meg maga a házamban? Öt példányban. Itt lóg egyszer, az ebédlőben van a második, a hegyen van egy kis csukott filagoriám, ott alszom a nagy melegekben, ott van egy kis képe, egy az éjjeliszekrényemen és... az ötödiket nem mondom meg, hogy hol van.

Nem is kellett. Egy nagy médaillon lógott a nyakában, biztosan abban van körülnyírva szögletesen oválisra s egy hajtinccsel díszítve. Ezt a cinikus megjegyzést azért tettem magamban, mert már kezdtem unni ezt a regényes dolgot, amit nem is értettem. Ki ez, bolond vagy szerelmes? Titkos imádóm a görgényi havasok alján? Elhiggyem? Én nem vagyok tömegcikk, nem vagyok népszerű író, tőlem nem kérnek autogrammokat s ha valaha népszerű is leszek, a dolgok mai állása szerint 1940-nél előbb aligha.

Már valami éppen olyan buta ürüggyel, mint amilyen ostoba volt bebotlásom ebbe a házba, gyorsan távozni akartam, amikor a piros ruhás hölgy hangot váltott s ezzel ott is fogott:

- Miért van úgy megrémülve? Nem vagyok szerelmes magába. Jól ismerem tehetségének minden kitünő oldalát s a hibáit is. Ez nem fetisizmus, kedves Géza. Megmagyarázzam? Na, üljön le.

Leültem.

- Tatárkeöy Edit vagyok. Az uramat Marosy Pálnak hívják. Két éve különváltan élünk. Nagyon viharos és nagyon boldogtalan volt a házasságom. Két éve jöttem ide, haza, a birtokomra, menekülve, összezúzva. Imádom az életet és ki is ábrándultam belőle épúgy, mint maga. Rengeteget olvasok s mindig egyedül vagyok. Két kutyával élek itt, Ajax I. és Ajax II., a két Ajax-vitéz! Nézze, társaságra azért szüksége van az embernek. Marosvásárhelyt megismerkedtem a maga édesanyjával, igen megszerettem, tőle kaptam a maga egyik könyvét kölcsön. Megdöbbenve és örömmel láttam, hogy maga épúgy gondolkozik az életről, mint én: kinyújtja karját a dolgok után, aztán nyomban engedi őket kihullani a kezéből. Szellemi társaságra volt szükségem s én magát választottam.

- Én nagyon zavarban vagyok, kérem. Őszintén, mi a fenét kedvel bennem?

- A menthetetlen társtalanságát - mondta komolyan, szinte tragikusan.

- No, nézze, kérem, mit tud maga ahoz? - feleltem idegesen.

- Előttem ne alakoskodjék, Géza.

- Kérem...

- Bántja, hogy a keresztnevén szólítom.

- Dehogy, dehogy, inkább hízeleg - vágtam rá minden meggyőződés nélkül.

- Most nem mondott igazat.

- De hogy jutok én hozzá, nagyságos asszonyom, hogy Nyárádszeredán engem vallasson egy ismeretlen nő?

- Most már goromba is!

- Nem csoda, kérem, - néztem félre restelkedve. - Bejövök ide éjjeli szállást kérni s kisül részint az, hogy én már régóta itt lakom, részint meg az, hogy az én dúlt és ideges, zsúfolt és mégis üres lelkem itt egy szoba, amelyben egy ismeretlen nő lakik. No!

- Hát ismerjen meg!

- Nézze, kis piros ismeretlen, ne kacérkodjék velem!

- Én?

- Maga... Edit! - feleltem féltréfás haraggal.

- Már a keresztnevemen szólít? - s mint a londoni Szent Pál templom harangkongása, olyan volt nevetése.

Hát igen, a keresztnevén szólítottam, mert közben a következő aljas férfi-matematikának jártam a végére: ebből a lelki szószból nem lehet kimászni, egész este pedig unni fogom becses enlelkem boncolgatását, aminél különb mulatságot ezret tudok, tehát itt nincs más hátra, mint csókra játszani ki az egész ügyet; így aztán én egy könnyű, de ízes kaland emlékét viszem el innen, neki pedig felejthetetlen élményt hagyok hátra helyben Nyárádszeredán. A nő nem gusztustalan, feje egy kicsit nagy, de kisebbé teszik gyönyörű nagy kerek szemei. Alakja kifogástalan: puha, fejlett felső test, fiús derék és láb. Gyerünk!

S megkezdtem az ostromot lelkiismeretlenül és könnyedén, mint az már ilyenkor szokás. Egy pillanatra ugyan eszembejutott, hogy ezzel talán az igazi boldogságot játszom el, mert, mondjuk, ha esetleg megmaradunk a lelki szószban, komolyan megszeretem, feleségül veszem s idejövök nyugalomba, kényelembe, gazdagságba - regényt írni dosztig; földesúr leszek, mint Jósika, lesz paripám, mint Wesselényi Miklósnak, lesz autóm, tán repülőgépem is, mint D'Annunziónak, a görgényi havasok alatt tán Sasfiók-okat fogok írni, mint Rostand a Pyreneusokban, egyszóval én leszek a nyárádmenti Walter Scott... De az ilyennel úgy van az ember, mint azzal, hogy találkozik egy barátjával. - Hová mégy? - kérdezi a barát. - Dolgom van! - felelem, pedig semmi dolgom, csak szabadulni akarok tőle. - Nem jössz fel a báróhoz? - kérdi. - Nem - felelem rá, természetesen. Ezzel elválunk. Két hét mulva megtudom, hogy a báró lapot alapít, a barátom lesz a szerkesztője őrült fizetéssel, mert a báró ugyan először én rám gondolt, de mivel elkerültem, a barátomat kérte fel szerkesztőül.

No, mindegy. A kaland rövidebb s ma nem vagyok lelkiekre hangolva. Hát elkezdtem összevissza fecsegni szerelemről, kalandjaimról, híres írók híres eseteiről, a kis vidéki tanítónőről, aki levelet írt a neves írónak, hogy csak két hétig lehessen az övé, ami meg is történt, mert a neves író vasúti jegyet küldött a nőcskének, Velencében beemelte a yachtjába, két hétig járta vele a Földközi tengert s aztán partra tette ugyancsak Velencében. Minden meggyőződés nélkül a csók jogáról szavaltam, a művészek kivételes erkölcseiről, az erotikáról, mint az alkotó munka termőtalajáról. Liszt Ferenc nőügyeit apróra kiteregettem s Wagner Richard asszonyszöktetését dicsőítettem.

A végén, be kell vallanom, magam is lángragyúltam. Editet már csak kanállal lehetett volna felmerni az ebédlőasztal mellől, úgy elolvadt, mire a vacsorával elkészültünk.

De ahogy cigarettára gyujtottam s oszlani kezdett fejemben az étel, ital köde, elszégyelltem magam: mire való mindez? Alapjában véve nem kell a kaland, én szeretek valakit s hű vagyok hozzá, mit kavarjam fel ezt a szelid nyárádmenti libuskát?

Csakhogy, sajnos, Edit ezt rögtön észrevette, mert most ő ment át támadásba pillantással, közelségekkel, olvadékonysággal. Persze, hogy sikerül beugratni. Mikor a vén székely szakácsné lehordta az asztalt, a diványon derékon kaptam Editet s úgy szájon csókoltam, hogy belefájdultak amúgy is gyönge fogaim.

Nem is volt kellemetlen. S ismerik a váratlan csókoknak azt a gondolatbeli mellékzöngéjét, hogy közben az ember elkezdi sajnálni magát, azt, akit csókol, s az egész világot? Ismerik a léleknek ezt a tehetetlen lázadozását a test nem tőlünk függő törvényei ellen? Innen csak egy lépés ahhoz, hogy az ember belebolonduljon végkép abba, akit éppen csókol. A társtalan lélek vad küzdelme ez, hogy társra leljen, akivel összeolvadhat. De van-e két lélek teljes összeolvadása? Nincs, nincs! Ismerik ezt az érzést? Innen csak egy lépés választ el attól, hogy örökre megutáljuk a csókunkban fuldokló nőt, mint az ördög kelepcéjét.

S a csókolódzásból ekkor hirtelen kifejtőzött Edit:

- Mingyárt visszajövök - búgta feketén bársonyos és meleg hangja.

Eltünt a szomszéd szobában.

Nagyot fújtam és cigarettára gyujtottam.

Na tessék! Na?! Most pongyolát ölt, beparfőmözi magát, neki készül... Pfuj! Nem kell! Nem kell nekem ez az egész! Micsoda egy ostobaság! Gyerünk innen. Igen, de merre? Lássuk csak! S elkezdtem gondolkozni, hogyan mehetnék én innen ki. No, de éjjel van! Széttépnek ezek a székely kuvaszok, amelyek már alkonyat óta üvöltenek itt köröskörül a faluban. Talán hirtelen rosszul leszek...? Nem, nem, ágyba kell feküdni, mellém ül ápolni, ismerjük már. Mit lehet itt tenni, hogy testi magamtól visszajátsszam lelki-magamnak ezt a szegény asszonykát? Beszélni kell, visszabeszélni mindazt, amit idáig idebeszéltünk. Elő kell venni a nagy Halasztó Dumát. De hol van ez ennyi ideig?

Nyugtalankodni kezdtem.

Megnézem.

Fölkeltem, odaléptem ahoz az ajtóhoz, amelyen keresztül távozott. Óvatosan benyitottam.

A következő pillanatban egy kiáltás és egy sikoly hasított bele az éjszaka csendjébe.

Én kiáltottam a meglepetéstől s ijedt sikoltással menekült tovább egy másik szobába - teljesen ruhátlanul - Edit, aki, ha jól emlékszem, hisz mindez csak egy villanás volt, igen, mégis, jól emlékszem, egy pillanattal elébb nagy földig érő tükör előtt nézegette magát.

Odarohantam a becsapódott ajtóhoz, amelyben nagyot csattant a hirtelen ráfordított zár:

- Nézze, Edit kedves, öltözzék fel, itt megvárom, ne féljen tőlem, nézze, esküszöm magának, nem az vagyok, akinek gondol, nem élek vissza a helyzettel... - ilyesmiket suttogtam vagy kiáltoztam, magam sem tudom már, a bezárt ajtón keresztül. Semmi válasz.

Hallgatóztam. Semmi nesz a szomszéd szobában.

Ujra kezdtem a fogadkozást s bizonyisten, egész őszintén, hogy tőlem igazán ne féljen, félreért engem is, a helyzetet is.

Nem felelt.

Most aztán végkép elhallgattam és figyeltem: majd megunja odabent s most már ő nem fogja tudni, mit csinálok, mi van velem és majd csak megszólal.

Egy jó negyedóra mulva csakugyan hallom hangja orgonabúgását:

- Géza, itt van még?

- Itt, kérem és várom, menni szeretnék már, pirkad és búcsúzni akarok - így mondtam és komolyan így is gondoltam.

- Mingyárt jövök, maradjon addig nyugodtan.

Maradtam is, vagy egy félóráig; gondoltam, ha türelmetlenkedem, azt fogja hinni, hogy nekibőszülten mindenáron akarom a csókját; de végre aztán megsokalltam: nekem igazán menni kell.

Bekopogtam. Csönd. Lehajoltam és benéztem a kulcslyukon. Beláttam a szobába, a kulcs nem volt a zárban. A szoba, úgy láttam, üres; szembe egy nyitott ablak, mögötte zöld lomb a hajnal málnaszörpös szürke szódavizében.

Hát én nem is búcsúzom, úgy sincs kitől, megyek. Visszajöttem a két szobán ki a terraszra s közben eszembejutott, hogy megkerülöm a házat s puszta kiváncsiságból megkeresem annak a lezárt szobának túlsó ablakát.

Így is tettem. Határozott lépéssel toppantam a nyitott ablakhoz, amely előtt öreg diófa zöld lombja bókolt a párás hajnal szürkés rózsaszínében. A szobában, amelynek csak egy ajtaja volt, senki. Ez az ablakon mászott ki! - nevettem magamban s az elmenekültnek lábnyomait kezdtem keresni a puha földben. Itt van ni! Két hegyes sarok. Női cipő sarka. De mi ez a papir? Fölveszem. Karton. Megfordítom. Egy nagy fényképemről a fejem leszakítva.

Őrület! Mi ez? Salome Nyárádszeredán? S az új, pesti Jochanaán feje a sárban?

Hangosan elnevettem magam.

Egy távoli pulyka glugluzott csak rá választ dühösen. Sehol egy lélek, egy kutya.

- Jónapot! - kiáltottam.

Azt hiszik, felelt valaki? Senki.

- Hát akkor alásszolgája! - harsogtam s megindultam a kapu felé.

Az országút távolából vadul üvöltözött felém a barátom autójának tülke.

Hamar hozzám ért.

- Szervusz. Hogy aludtál? Én kitünően. Pirkadatkor rendbehoztam a kocsit. Ülj föl, mehetünk. Te, kik is laknak itt?

- Valami Tatárkeöy Edit.

- Hű, az híres frigida. Nem volt vele valami különös kalandod? Hisztéria, miegymás?

- Nem. Kellemesen megvacsoráztunk s mentem aludni a számomra kijelölt szobába.

- Na, antul jobb.

S amint kirobogtunk a faluból, fölpillantottam a hegyoldalba: két fehér gondolatjel között egy piros felkiáltó jelet láttam, amely mintha valami fehéret lobogtatott volna.

Most zsebkendőlobogtatással búcsúzik? Nem értem. S külömben is, hány piros ruhája van ennek a nőnek, hisz egyet ott hagyott a nagy álló tükör előtt...?