Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · FÖLDI MIHÁLY: HALÁLFIAI

FÖLDI MIHÁLY: HALÁLFIAI
BABITS MIHÁLY REGÉNYE
I. A nagy regény

A csonka ország válságokkal küzdő irodalmi életét már hosszú hónapok óta egy nagy esemény közeledésének híre foglalkoztatta, egyre fokozódó érdeklődéssel, végül a várakozás izgalmával: Babits Mihály készülő, hatalmas regénye. Az író dolgozószobájából, a nyomda szedőterméből ellenőrizhetetlen hírek keltek szárnyra: a mű elkészült, a könyvet nyomják... nem, még nem jelenik meg... Babits beteg... az író küzd az anyaggal... tíz ív hiányzik, újabb öt ív... a költőnek el kell utaznia... A hírek jelezték: iszonyú küzdelem folyik a költő írógépén, évekre nyúló harc, melynek szintere változik ugyan a budapesti Reviczky-uccától Fiesolen és Esztergomon át a messze tünt Tátráig, de a küzdelem oka és anyaga hónapok és esztendők múlásával változatlanul egy: a regény; a Halálfiai, sorsunk regénye. Végül most, pár héttel ezelőtt lezuhant az asztalunkra. Magyar irodalomban: nem nagy, hanem óriási könyv. Hétszáz széles, tömött oldal. Első forgatásra is döbbenetes erő csap meg belőle. Nevek, korok, emberek, évek, nemzedékek robognak el az ijedten hátra húzódó szem elől. Szavak ugranak a figyelem elé, jelzők sikítanak fel, egy-egy szó éles tűzzel világít fel, egy másik csöndre int. Élet és halál babonás hatása. Az életben, mindnyájunk életében megérzékenyedett lélek aggodalommal hajtja össze a lapokat és eltünődve teszi kezét a könyv fehér fedelére: hétszáz oldal!... az írónak hány töprengő, sorvasztó, életet perzselő esztendeje, mennyi elpusztult idegerő, mennyi eltüzelt potencia, az agynak micsoda hallatlan megfeszülése, a léleknek milyen aszkétikusan kegyetlen mártiriuma, mennyi gond, mennyi lemondás, milyen hősi elvonulás a munkába, négy fal közé, a magány kínjába és megdicsőülésébe... és mennyi papiros, az ólomnak milyen borzalmas tömege, betüvé öntve, betüknek micsoda hengerlő orosz hadserege, munkásoknak, egy egész nagy nyomdai üzemnek hónapokon át való foglalkoztatása... miért? Milyen becsvágy és milyen elkerülhetetlen kötelesség hajszolta ezt az írót? A könyvtáraknak elolvashatatlan tömegei után mi maradt mondanivaló s magyar gondolat, ami hétszáz oldalt követelt s csak hétszáz oldalon volt az emberek tudomására hozható? Ebben a vitustáncos korban, amely tízmillió ember halálhörgésétől hangos, e züllött esztendőkben, amelyek méltatlanul temetnek történelmi korokat és ájult tehetetlenséggel szülnek újakat, e tépett magyar földön, melyben barát nem lel a barátra, melyben az ellenség préda hijján már saját húsát vájja, melyben már-már a politika, a szociális harc, a korlátoltság és a lelki betegségek gazdátlan árvájává satnyul az irodalom, ebben a zűrzavarban mi kényszerítette ezt az Isten végtelenségétől, a kultúra erejétől, tehetsége szentségétől szerénységre nevelt írót, hogy mázsás könyvet hengerítsen fejvesztetten futkosó, kapkodó habzsoló embertársai útjába és megállítsa őket: ne tovább! Csöndet kérek, figyelmet, odaadást! Most én beszélek, ti hallgassatok el hosszú időre! Vegyétek ezt a könyvet! S ha kezetekbe veszitek, hosszú napokra félbe kell hagynotok tragikus munkátokat, céltalan zsivajotokat; velem kell gyötrődnetek, velem kell sóhajtoznotok, velem kell fuldokolnotok. Ezt a könyvet nem lehet átfutni, ezzel nem lehet néhány játékos óra alatt végezni. Itt szenvednetek kell velem...

Tanácstalanul, aggodalommal mozdul meg a kéz a könyv fehér fedelén, a szem pedig napokig tartó munkára fegyverkezve borul az első sorra: «Évek».

Rendkívüli expedícióra indul az agy.