Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 7.szám

MOHÁCSI JENŐ: FISZ-DÚR-SZONÁTA

1861 szeptember 17-én, kedden reggel, a martonvásári kastély egyik elsőemeleti szobájában Brunsvik Mária Terézia grófnő, a halotti szentségek fölvétele után, hirtelen szinte egészségesnek érezte magát, már amennyire egy nyolcvanhatéves vénkisasszonynál ez lehetséges. A rongyos tüdejéből szakadó száraz köhögés szünetelt. Valami meleg, zsongító érzés szaladt föl benne, valami boldogító fáradtság.

Egyedül, elhagyatva feküdt, közel a szoba egyetlen ablakához, mely nyitva volt. Az éjjeli szekrényen, kezeügyében csengő, meg egy pohár víz. A háziak, kiknél kegyelemkenyéren élt, ez órában nem értek rá vele foglalkozni. Sógornője, özvegy Brunsvik Ferencné Justh Szidónia reggel bent járt nála néhány percre, szava ma kevésbé parancsolónak hangzott, mint máskor. Pedig egyébként szinte erősebben fogta a gyeplőt, mint tizenkét éve elhalt férje. A köznemesi sorból fölcsöpörödött grófnénak szigorúsággal kellett öregbítenie a nem véle született tekintélyét. Fia, Geyza gróf, könnyelmű fiatalember, most talán vadászott, vagy Bécsben mulatozott. Az udvarhoz húzó elosztrákosodott arisztokrata, akinek hekuba a magyar nemzet minden fájása és reménykedése. Mária grófnő, Geyza nővére pedig vénleányos nekisavanyodó kedvével valamelyik németajkú vendégével most a parkban kocsikázik, a lovakat ostorozza, - hosszas betegsége, társasága és édesanyja elnézése zsarnokká tették. Német világ Martonvásáron! Szalonélet, Bécs majmolása! Istenem, mi lesz Geyzából, aki sem nem okos, sem nem szellemes, de hajlamos a dendiségre, bonvivant és bondormant! Vajjon meg fog-e változni Geyza? Vagy hugait megkárosítva, el fogja pusztítani azt, amit édesapja szerzett?

Brunsvik Mária Terézia, a nagy császárnő keresztlánya, a mult század egy ittfelejtett emberromja, most gyöngécske ereje megfeszítésével fölemelte egy keveset fehér főkötőbe börtönözött fejét. Kitekintett, mint hosszú életében annyiszor, a tágas udvarra. Hosszúlátó, elernyedt pillantása megtorpant az óriási hárs lombozatán, mely az őszbehajló nyárnak olaszos színeiben pompázott. Aztán távolabb nézett, a csillámló tavon át a szigetre. Ennek minden fája gyermekkora óta ösmerőse, barátja volt. Fenyők, jegenyék, füzek, nyírfák: ha becsukta a szemét, pontosan tudta, hol állanak. De kivált a gyönyörű hársakra emlékezett, amelyeket egy kerek tisztáson Ferenc öccsével és Jozefin meg Sarlott hugával maga ültetett. Minden hársfa egy-egy nemes lelkületű férfiút, vagy hölgyet jelképezett, aki tagja volt a fiatal Brunsvikok kis köztársaságának. Beethoven, igen, Beethoven, amikor Martonvásáron járt, szintén szeretett tagja lett a kiválasztott emberek e körének. Róla is neveztek el fát. És ha, fájdalom, távol voltak az emberek, beszélni, mulatni lehetett jelképükkel, a fával, tanácsért lehetett fordulni hozzá a reggeli imádság után. A fa pedig sohasem tagadta meg a feleletet.

Brunsvik Mária Terézia most visszarántotta tekintetét, mint a kaméleon odaragadt zsákmánnyal megterhelt nyelvét. Becsukta két szemét, hogy az emlékezésektől kivirult szigetnek képét magába nyelje. Amíg ezt a képet és a hozzátapadt érzéseket emésztette, jobbfelé révedezett, a koncertháznak kiugró, gótívű előcsarnokára, melynek a kastély első emeletével egyszinten nyugvó padlózatához törtvonalú lépcső vitt, két odafönt összefonódó karral.

Ebben a hangversenyépületben, a művészeteknek e templomában, melynek akkor, hatvan év előtt, még ampíros külseje volt, Beethoven is játszott. Ó az a tavasz itt Martonvásáron, mikor Beethoven itt volt és komorságából fölolvadozva szinte kikelt mogorva lényéből! Mária Terézia ezidőtájt Tóniba volt szerelmes, a délceg császári tisztbe - Beethoven pedig valami szerelmi bánatát hurcolta magával: talán még mindig Jozefin után sajgott a szíve? Valami bolond boldog öröm szállta meg Mária Teréziát, amikor most arra gondolt, hogy talán rajta múlt, a Beethoven elutazása előtt való estén, azon a kőpadon a sziget hatalmas ikerhársa alatt, hogy a meghatódott nagy mester nem őbelé szeretett halálosan! Most már szebb volt; ennyi évtized után, hogy nem történt meg!

Ők aztán, Mária Terézia Jozefinnel, a nyár elején leutaztak Erdélybe Sarlott hugukhoz, Teleki Imre grófnéhoz, akinek akkor született első leánya, Blanka. Teleki Blanka! A nemzet vértanúja, tíz évig Kufstein lakója - csak nemrég szabadult ki rabságából, most halálos betegen valahol külföldön senyved - Blanka, lelkének jobbik fele, igazság szerint lelkéből lelkedzett gyermeke!

Az udvarról, a napfényes ablakrámából most fölcsapott egy kocsis durva káromkodása. Mária Terézia fülében ezek a szitkok - ó csodálatos transzponálási tehetsége a forróhidegen ide-oda cikkázó gondolatnak és érzésnek - zenévé magasztosultak. Igen, zenét hallott, lágy zongorahangokat, egy ösmerős, annyiszor feléje mélázó melódiát!

Hiszen ez, hiszen ez az annyiszor játszott preludiuma az ő szonátájának, a Brunsvik Mária Terézia grófnőnek ajánlott Fisz-dúr-szonátának, ópusz 78! Hányszor celebrálta néki Beethoven, hányszor, de hányszor a megjelenés éve, 1809 óta! És ő maga, aki már 1799-ben tizennyolc napon át a bécsi Arany griffhez címzett fogadóban Beethoven papnőjévé avatódott, nádori és nagyhercegi szalónok ünnepelt zongoraművésznője, milyen gyakran mélyült el e szonáta multakba varázsló világába!

A vénség görcseibe merevedett ujjai vajjon rájárnak-e még a régi művészetre?

Brunsvik Mária Terézia kínlódva odafektette két karját a fehér paplanra, egy imaginárius zongora fehér és fekete billentyűire. És mozgatni kezdte ujjait. Az elképzelt zongora szólni kezdett égi tisztasággal.

Adagio cantabile, édes kis ének, lassú, rajongó melódia, fölötte halkan köd lebeg, mint a sziget buja lombozatú fái fölött, kezdő ősszel. Rajongó, a világűrbe kizengő beszélgetések a csillagos ég alatt, az ikerhárs alatt fehérlő hűs kőpadon.

Allegro, ma non troppo, ó milyen tiszta érzések, vidám kis anyáskodó érzések, az öreges ujjak fürgén kergetőznek, mint ahogy a budai Angyalkertben, Mária Terézia első kisdedóvójában vidáman hancúroztak a gyerekek - csak valami melléktéma kisért, a lélek még mindig visszaálmodja magát a hársak alá; ahol Tónival, a délceg főhadnaggyal is oly szép volt a jövő tervezgetése - ó, de most vigyázat: ez az a hely, ahol ujjcsere van hangismétléssel, a kéz szinte egy helyen marad. Most pedig még egyszer, fürgén, az egészet.

Szinte szárnyak nőnek az ujjakra, tíz kicsi szárny - gyorsan, csak gyorsan, át kell siklani a vidám életen, már várnak a küzdelmek, melyekben megedződik a lélek!

Kifejlődik a téma, ó kinek van már érkezése a szerelmes ábrándozásokra! Háború, háború, Jozefin özvegy, négy gyermekét Mária Teréziának kell nevelnie, Jozefin férjhez megy újra, erősen várandós, este van, a bábaasszonyt már nem lehet megkeríteni, és Mária Terézia, a finom grófkisasszony bábáskodik húgánál, megragadja a magzatot, fölfogja tálban az ömlő vért -

Visszatérés a főtémára, de rávágás erős akkordokkal, meg kellett állnia helyét az életben, öccse kiforgatta atyai jussából, milyen szegény volt - de anyagi nyomorusága soha nem érzett energiákat ébresztett benne, koldulni járt a főúri palotákba, kisdedóvóiért, élete nagy műveért, ó most már nyugodtan halhat meg. elhagyottan, koldusan, mert nyolcvannyolc kisdediskola nyolcezer gyermeke hirdeti Brunsvik Mária Terézia elévülhetetlen érdemeit -

Halkan, ti melléktémák, megszólaló szívhangok, vénülünk, a szívnek hallgatnia kell! ne szóljatok bele, érzések, a kötelesség búgásába. Kóda gyöngyöző futamai, milyen nehezen pergetlek már benneteket, játszi buborékok, milyen idegenek vagytok már tőlem -

A két öreg kéz fáradtan roskadt le a fehér paplanra, mely már csak paplan volt. Valami nagy üresség támadt az elhaló akkordokban kizengő szegény vénkisasszony agyában, nőttön nőtt és már kifeszíteni készült a koponya csontjait.

Ekkor megnyílt az ajtó a szobafenéken és a haldokló, bár szemét most nem tudta fölnyitni, hallotta, érezte, hogy sógornője lépett be lábújjhegyen, az öregecske, de még mindig délceg Szidónia, és leánya, Mária grófnő.

Nem a megszokott gyűlölet áradt belőlük, hanem valami kényszeredett jóság. Odaléptek az ágyhoz, és ez nem volt fölbőszítő, nem volt rossz.

- Mária, - inkább sóhajtás volt ez, mint emberi beszéd, - Mária, a széken az ő életrajza, olvasd föl a leveleket, kérlek, Mária -

És csontos ujjával a végtelenbe mutatott.

Mária fölvette a székről a nyitott könyvet, Schindler Beethoven-életrajzát. Olvasni kezdte a leveleket, melyeknek nincsen címzésük, nincsen évkeltük, de halhatatlanok, mint az, aki valamikor írta őket:

- Július hatodikán reggel. Angyalom, mindenem, Énem - csak néhány szót ma, még pedig ceruzával (a tiéddel) - csak holnapig határozódott meg lakásom biztosan, micsoda alávaló időrontás - miért ez a mély búbánat, ahol a szükségszerűség beszél - fönnállhat-e szerelmünk máskép, mint önfeláldozások által, a nem mindent megkívánás által, tudsz-e azon változtatni, hogy te nem vagy egészen az enyém, én nem vagyok egészen a tiéd. Ó istenem, tekints a szép természetbe és nyugtasd meg kedélyedet afölött, aminek meg kell lennie - a szerelem mindent megkövetel és joggal -

Brunsvik Mária Terézia az utolsó mondatokat már nem hallotta. Agyában valami feneketlen fekete mélységből egy szörnyű látomány emelkedett. Deym Victoiret látta maga előtt, Victoiret, a család fényes csillagát, Victoiret, Jozefin elsőszülött lányát, akit tetszhalottan temettek negyven év előtt a bécsi Szent István-templom egyik sírboltjába. Ott feküdt halotti ingében, a föltört koporsó mellett, lerágott karral. Ó, gyehenna!

- Victoire! - ezt hörögte fölágaskodó fejjel, kiköpte életét és visszazuhant, nagyot koppanva az ágyon. Kimeredt üveges szemében borzalom tükröződött.

A két nő riadtan állt.

- Mária, - szólalt meg azután halkan Szidónia és megfogta lánya kezét. - Hallottad? Victoire! Győzelem!

És megkönnyebbülve, szinte föllelkesülten mentek ki a szobából.