Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Ez a könyv tele van sötét reflexiókkal. Írója legszívesebben befelé néz, önmagába, - nem csoda, hogy az élet külső jelenségeit jóformán meg se látja. Más kérdés: szabad-e a műalkotásban olyasmit keresni, ami
Csakugyan, a
A kötet három ciklusa (két vers hijján az egész könyv), elsősorban metafizikai problémákat érint. De már a bevezető vers holmi álmélységekbe siklik:
Ejteni messzi dalt
hí a ködökbe halt,
egymás húsába mart
bizonytalan birok.
Nem értem. Sőt nem is érzem. Csak az írás végén búg fel tisztán e bús sor, hogy György Oszkár költészetét pontos távlatba állítsa:
Sötét múzsám: halál...
A
por leszel s a kéz,
mely tündököltet:
kioltni kész
tüzed, hogy ujra váltsa
és por leszek, ki érintettelek...
Közben állandóan szemünk elé bukkan egy szó: «csoda.» Nyilván azért, mert ebben oldódik fel György Oszkár tűnődése, félsze és borzongása, amikor az anyatestben a jövő csirájának növését figyeli, amikor az anya elé a kisded köd-arcát ringatja, vagy kislányát föltartja az ég arany-világai felé. És a csoda érzését mégse tudja belénkszuggerálni. Nem, mert írásai általában nem eléggé átéltek: a vers eleje rendszerint szépen fölível s a vége (ugyancsak rendszerint) zűrzavarba fúl. Egy példa:
Mesélő kedved most mesélhet
és ámulásod madár-seregét
szállathatod, hogy új szemek egét
cikázza át az ősi élet.
Gyermek születik gyermekeknek.
Tested bizsergi még anyád ölét
s már gyermeked köd-arca ring eléd
s még benned is csodák remegnek.
Később, ugyanebben a versben, kijelenti, hogy az istenek
hagyják, az évek hadd gyűrűzzék
törzsünkre a jegyző gyűrűt,
hadd törje ágasabban a sűrűt
agancsunk, hogy könnyebben űzzék.
Mi ez? Forog velem a világ. Nem tudom, hova jutottam.
Másik példa. Ezt mondja gyermekének:
Téged is fogtak szűk szobák,
honnan vakok és ostobák
nem kérdő porral sírba hágnak.
Itt még csak a rím kényszere se sodorta a költőt, - bár a költőt a rím kényszere nem is sodorhatja. Ez az
A harmadik ciklusban
De azért György Oszkárnak vannak hibátlan zengésű teljes versei is; a «Vadlúdak», valamint az Anyaság-ciklus IV. és a Napló-rész XII. darabja líránk szép magaslatai. Formaművészete viszont mindenütt erős és biztos.
Aki jól figyel, e szelid és gyakran elhibázott, de mindig komoly írásokból sok elfojtott gőgöt olvashat ki, a különb sorsra született, félreismert ember gőgjét. György Oszkár egész fiatalkora óta vidéken tanárkodik; társtalan lélek, most már végképp magába fordult. Amikor idegen égtájak hívják, Baudelairet és Verlainet fordítja; erejére vall, hogy önállósága e kirándulásokon csak megedződött.