Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · KARDOS LÁSZLÓ

KARDOS LÁSZLÓ [+] AZ INAS
A Nyugat novellapályázatán díjjal kitüntetett pályamű
I.

Fulladásos, nehéz levegő volt a konyhában. A sűrű ételszagot vágni lehetett, a pállott lélekzet terhes köddé állott. A krumplileves gőzében vaskos legyek nyüzsögtek az asztal fölött s a homályos, apró ablakon át látszott, hogyan borul tömör, kemény feketeségbe az égboltozat.

A tanító ráfeküdt a tányérjára, úgy kanalazta a levest, dühvel és keserűn. Nem mert felnézni, mert tudta, hogy baj lesz. Tudta, hogyha ránéz a fiára, csak felrobban az asztal mellől s neki annak a kölyöknek - az isten, ha kiveszi a keze közül... Nagyokat hörbölt hát s a délutánra várt, amikor a másik kettő elszéled az udvaron s a fiú egyedül marad véle.

Senki se szólt.

Mindenki tudta, az asszony is, a három fiú is, hogy Kecskés tanító úr ma délelőtt fennjárt a piaristáknál - érdeklődni. Megtudakolni, hogy mi sors vár a fiúkra, első renden az övére, Mihályra, azután a másik kettőre, a falusiakra, akiket Derecskéről vállalt koszt-kvártélyba. Senki se kérdezte, senki se mondta, de mindnyájan tudták azt is, hogy Kecskés Mihály szívszorító, szülegyilkos dolgokat hallhatott a szelíd, szemüveges atyáktól a Szent Anna uccai palotában. Meglátszott az arcán. Széles, eres homloka, amelyet a gyorsan kopni indult hajzat ijedelmesen megnagyított, érdes, rezes orcái, vastag, feketéllő orra, durvaszálú, délnek döfő, erős bajusza, hegyes, sovány álla meg a rángatódzó rengeteg ádámcsutka mind ezt beszélték. Ahogy a szilánkos csontról megdőlve s szinte acsarkodva marta a szívós, faggyus mócsingot, szótlanul is elmondott mindent.

Az asszony nem tudta, mit tegyen.

Valami közömböset szeretett volna mondani, egyszerű, könnyű hangon, hogy elhessentse ezt a néma izgalmat s elgáncsolja ezt az öldöklő készülődést. Apróka, elnyűtt madárkoponyáját, amely fura kis konttyal hegyelt a padlás felé, kapkodva forgatta jobbra-balra, de hiába. Semmi se jutott az eszébe. De hogy az ura letette a csontot és eltolta maga elől a tányért, mégis megszólalt. Az ablakra nézett és kelletlen unalmat játszott.

- Nna, esik már megint...

Csakugyan, hízott nagy cseppek zuhantak az égből. A szurokgyászú, hamukomor fellegek vad gomolygásban dúlták, gázolták egymást. Egész alacsonyra ledagadt a hánytorgó terhes ég. A verestemplom tornya szinte beleszúrt a nagy sötét kelevénybe. Errébb a katolikus temető fái a fellegekbe mártották poros arcukat. Kiszakadt az első villám és tüzes barázdát hasított a fortyogó fellegtelevényen. A zápor okádott tömege megzúdult s aztán esett, zuhogott, áradt.

Mindnyájan az ablakhoz csődültek bámulni a komédiát.

Az asszony fellélekzett. Érezte, hogyan mossa ki a kemény zuhogás a komisz, keserű mérget az ura lelkéből, hogyan hűti le a roppant víztömeg a beteg indulatokat...

Valóban, a tanító megenyhült, elcsitult. Az ebéd vidám ízei szétáradtak benne s megelégítették. Ahogy a lomos ablakpárkányra könyökölt, és jóllakott biztonságban nézte a szépséges és iszonyú fergeteget, dühe lassankint szelíd, jóleső szomorúsággá párolgott. Mintha az isten végezné el, amit ő tervelt, de sokkal jobban - s az ég dúlna - tombolna ki mindent, ami őt feszítette. A lángsávos villámok az ő ökle csapásai voltak s a földrontó dördülések az ő rettenetes torka dühei. A vaksi konyhaablak most szinházi páholy lett s ő maga költő, akinek a drámáját egy egész város, az elterpedt, nagy Debrecen, zúgatja odakünn. Remegő tornyok, csatakos házak és örvényes csatornák a záporzubogás és mennydörgés zenekarával s az éjsűrű fellegek drapériáival!

- Csudás! - mondta elragadtatva.

Mindenki felszabadult.

A lidérces görcs eloszlott a szivekről, az asszony és a három fiú egyszerre frissebben mozgott. A vihar hirtelen csoda lett számukra is, megváltó csoda. Nem győztek érette rajongani. Hasonlatokat kerestek, felforrott mohósággal, hogy meghálálják a jó pillanatot. Mint egy festmény - mint a mozi - mint a tenger - riadoztak lelkendezve, vad versenyben, hogy túlszárnyalják egymást. De a tanító ünnepélyes arccal és egészen elmélyült hangon ezt mondta:

- Mint az isten.

Erre mindnyájan elhallgattak. Felzaklatott lelkük megpihent a boldog legyőzetésben. Mint az isten - igazán, mint az isten képe, ez a legjobb, igazán. Ezt még csak meg sem közelítették. Mint az isten - igazán - olyan - olyan - csodás. Mint az isten!... Kecskés Mihály tanító úr igazán a legjobb hasonlatot mondta. Hogyne, mikor ő a legbölcsebb, a legnagyobb köztük, hát persze... hogy is mertek csak szólani is!...

Elteltek iránta heves szeretettel.

Szorosan körülfogták. Az asszony szemérmesen a nyakába kulcsolta félkarját, Kálmán, az idősebbik kosztos diák, a hatodikos, egészen a mellére simult, Laci meg, a harmadikos, boldogsága zavarában a kabátjáról verte le a port. Csak ifjabb Kecskés Mihály állott továbbra is kamaszi, szepegő esetlenséggel. Formátlan, szeplős arcán, tömpe orrán és seszínű haján még ott sunyított a gyanakvás. A bamba kölyökfejben még ott tapogott, lábat váltogatva, a konok kérdés.

- Megvér?... Nem vér meg?...

A fekete fellegdunnák pókhálósan szerteszakadoztak. A nap roppant aranydárdái átdöftek rajtuk és felragyogtatták a beborult várost. A Timár ucca pocsolyái vígan csillámlottak, a gyalogjárók nedves kockáin már kopogtak a sietős lábak. A templom-térről újra idecsörömpölt a villamos és a Szent Anna sarkán égig szökött egy szabad gyerekhang. - Szivárvány, hű!...

Kecskés Mihály elérkezettnek látta az időt. Ha nem is úgy, ahogy eleinte akarta, ha nem is rúgva és vágva, ordítva és véresen, mégis csak el kell ezt intézni. Igen, így tán még jobb lesz, így mindenki előtt, az anyja fülehallatára, a kosztosok szemeláttára, mint egy törvényszéken - igen, így lesz igazán tragikus és méltó. Bánatos bíró, hajh - gondolta magáról s nagyot sóhajtott. Szomorú kötelesség - gondolta még és összehúzta a szemét.

Ellépett az ablaktól.

- Üljetek le.

Mindenki gyorsan széket fogott. Temetői csend lett.

- Fiam, te maradj állva.

Mihály meghökkenve oldalgott el a széktől. Elvér! - zakatolta a szíve. Az ajtóra pillogott.

A tanító maga is leült, a leszedett asztalra könyökölt és bal arcát szelíd szenvedéssel fektette a tenyerébe. Várt egy kicsinyég. Elrévedt az udvar felé, majd gyorsan visszakapta a pillantását és így szólt:

- Kedves fiam.

Nem nézett körül, de tudta, hogy most úgy figyel rá a kis család, mint az orákulumra. Ez jól esett neki. Szerette így váró, ijedt dermedésben tartani a házat. E sűrített, villamos pillanatokban tömör valóságnak élte meg szellemi és testi hatalmát. Ezek a felakadt szemek, amelyeket néha a csodálat, néha a tisztelet, néha csak a gyáva rettegés tágított feléje, felnagyítva tükrözték négy fal közé szorult tekintélyét. Tagadhatatlanul elégtételt adtak mindenért, ami künn a pimasz világban érte. Ilyenkor ő is úr volt a szemétdombján, úr, aki kéjjel tapos agyon és kéjjel bocsát meg.

- Kedves fiam - a hangját bánatos-nyugalmasra árnyalta - én ma délelőtt fennjártam a gimnáziumban.

Még a legyek se dongtak.

- Fennjártam - itt egy kis páthoszt feszített a dikció alá - és, kedves fiam, beszéltem a tanáraiddal.

A diákok szíve a torkukban verdesett.

- Nem vártam én, édes fiam, hogy majd dicshimnuszokat hallok felőled, nem szoktattál engem sajnos, édes fiam, ilyesmihez, de igenis - egy fokkal keményült a hangja - igenis elvártam volna, hogy negyedikes létedre legalább annyit megteszel, hogy tisztességgel elvégzed az esztendőt. Nem várok én sajnos, fiam, jeleseket, - csak egyszerű, szürke hármasokat vártam, de még így is sokat vártam. Nem tudom mit vétettünk az uristen ellen én meg anyád, hogy ezt meg kellett érnünk, de ma délelőtt a tanár urak - nem is egy, hanem három - kereken kimondták, hogy, fiam, a te iskoláztatásod teljesen reménytelen, legalább négyből elbukol, - legjobb, ha gyorsan kiveszlek az intézetből, még évvége előtt, és - igen, fiam, sajnos így van - legjobb, ha inasnak adlak.

Megállott.

Az asszony fakó arcán fáradt könnyek csurogtak, az idegen fiúk megilletődve néztek maguk elé. Mihály nyugtalanul, kivörösödve húzgálta az ujjait. Kecskés Mihály nagyot sóhajtott és elzajlott gyötrelmeket sejtetett a hangja, mikor folytatta:

- Én, édes fiam, téged nem bántalak. Más apa talán véresre verne, talán kitaposná, fiam, a beleidet, és méltán, fiam; valóban méltán - itt a tanító szemei egy pillanatra dühösen felszikráztak, de aztán visszapihentek tompaságukba - én azonban, fiam, egy ujjal se nyúlok hozzád - (Mihály képén majd elömlött a szabadulás boldog mosolya) - én nem ütlek, nem verlek, fiam, én csak annyit mondok: így is jó. Isten keze, isten verése, megnyugszom benne.

Itt már olyan fájdalom rezgett a hangjában, hogy a kis Laci szüpögni kezdett a meghatottságtól.

- A te dolgod, fiam, a te dolgod. Holnaptól maradj itthon, én majd valami hely után nézek, ha akad, ahol meghúzd magad. Lelek tán valahol egy boltost vagy egy csizmadiát.

Az asszony sírt, Laci zokogott, Kálmán elfogultan hajtotta le a fejét.

Kecskés is egészen elgyöngült.

Itt tulajdonképpen be akarta fejezni a mondókát, de olyan nehéz lett a szíve a többiek könnyétől, a csődnek, a kudarcnak olyan gyászos érzései lepték meg, amint szalmaképű, buta fiára nézett, hogy a lélek tovább csurgott belőle.

- Bizony, elég szomorú dolog ez. Éppen elég szomorú. Anyád is négy polgárit végzett, magam is, fiam, jól tudod, elsők közt voltam a képzőben, - s éppen a mi fiúnk... Az ember küzd, kínlódik, diplomát, állást, nevet szerez, tanít, fiam, irogat is, fiam - s akkor jön a gyerek...

Irogat is... Ez volt a Kecskés Mihály el-elcsukló életének egyik erős fogódzója. Néha cikket írt egyik helyi újságba holmi iskolai ünnepélyekről s egyszer a Néptanítók Lapjában egy másféloldalas hozzászólása jelent meg az erkölcsi nevelés kérdésében. A kivágott cikkecskék gondos csomagolásban hevertek az éjjeli szekrény fiókja mélyén s vasárnap délutánonként édes csemegéül kerültek elő és jártak végig mindőjük kezén. A tanítói karban csak Kecskés hivatkozhatott irodalmi munkásságra s ez valamely szerény glóriával vette őt körül.

- Akkor jön a gyerek, fiam, jössz te, fiam, s akit én végzett, mívelt, becsült úriembernek akartam nevelni - Kecskés megállott egy pillanatig, habozott, de aztán hozzávágta - európai látókörrel, édes fiam, igazi úrnak, fiam, az szétrombolja az ember minden álmát, minden reményét és egyszerű suszter lesz, tanulatlan iparos vagy még az se... Hát bizony ez elég szomorú, elég tragikus, hogy az isten - érezte, hogy dühbe sodródik, de már nem volt megállás - hogy az isten verjen meg minden gaz kölyköt...

Felpattant az asztaltól, a szája lilásan reszketett.

- Takarodj előlem, gaz dög te!...

Mindnyájan felugráltak. Mihály egy iramodással künntermett a locsos nagy udvaron, kirebbentek a kosztosok is.

Kecskés fáradtan visszaereszkedett a székre. Az asszony bement a szobába s könnyes, maszatos arccal tett-vett. Majd újra kijött.

- Hát igazán? - kérdezte csöndesen, remény nélkül.

A tanító ingerült lett a sírós szemektől.

- Igazán!... Igazán!... Persze, hogy igazán. Ha nem tanul, dolgozzék! Aki csak ül a padban, mint egy bálvány, akit odatettek, - aki a száját ki nem nyitja, csak bámul maflán nyolctól egyig - mit lehet azzal kezdeni?

- Mi lesz belőle? - pityergett gyáván az asszony.

- Mi lesz! Ne félj, nem hal éhen. Hallottunk már ilyet... Hisz egyebet se olvasunk, minthogy manapság az iparospálya a legjobb, az a biztos kenyér... Vagy tán nekem olyan jó életem van a diplomával? Ezt a kétmilliós fizetést sajnáljuk?... Egy napszámos többet keres!

Az asszony megvigasztalódott, úgy ahogy. Ő tudta legjobban, hogy a tanítóságból aligha élnének meg. Mentő szerencséjük a két Szappanos-gyerek, ezek majdhogy megduplázzák az ura fizetését.

- Csak valami jó helyre akadna - nyugodott meg nehéz sóhajtással. Mosogatni kezdett.

A tanító felkelt, bement a szobába, végigdőlt a zöldes plüssdiványon. Szundikálni szokott ilyenkor, de most nem jött a szemére álom. Csontos, nagy testét meg-meghányta a sírós rugókon, ujságlapot is kerített az arcára napellenzőnek, hiába. Felizgatta a fia dolga. Az asszonyt meg tudta nyugtatni, szerencsére, de ki nyugtatja meg őt?

Ki vigasztalja meg ezért a kegyetlen pofonért, amelyet a sorstól kapott, most újra?

Most három éve, hogy az igazgatóságtól olyan gyalázatos praktikával elütötték, arra gondolt, hogy majd a fiában kárpótolja magát.

Abból nevel olyan embert, amilyennek ő indult, amilyen ő lett volna, ha el nem gáncsolják buták és gonoszok...

S íme mi lett a fiából?

Tudatlan, idegen kamasz, aki lopkodja a cigarettáit és lehazudná a csillagot az égről...

Miért is verte meg az ég ilyen kölyökkel?

A két Szappanos-fiú, a kehes, falusi órásmester gyerekei, lám hogy elboldogulnak... Fúr-farag mind a kettő, vagy olvas, vitázik, verseng - az övé meg csak ül a suton azzal a színtelen, szeplős pofával, legyet fogdos, s ha hármat csapott egyszerre, elvigyorodik...

Micsoda isten csapása!

Micsoda isten csapása!

Másik oldalára lökte át magát. Az elgyötrött alkalmatosság nagyokat nyögött-nyekkent.

Nem sikerült bizony ez, a fiúval...

De hát mi is sikerült még neki az életben?...

Semmi!

Istenverte szerencsétlen ő, felemás tehetetlenség!

Csupa jószándék és csupa kudarc... Pompás virág és rothadott gyümölcsök...

Marcangolva vájta fel lelke takartabb sebeit.

Hát nem így volt mindennel?...

Nem jött-e nagy, megváltó lendülettel a tanítói pályára?... az elhivatás mámorával, a tanítás, a nevelés legszentebb szándékaival?...

S mi lett belőle?

Úgy nyit be reggelente az osztályba, mintha taszítanák hátul, valami piszkos verembe. A szabadító csengőszót mohóbban lesi, mint az utolsó imposztor, s a módszert, amelyet eleinte szentül megtanult, kitervelt, már régen elejtette, elfelejtette...

Nem fogadta-e föl, hogy soha gyereket meg nem üt, hogy szép szóval javít, jó szóval gyógyít?

S nem öklöz-e meg minden délelőtt elöntött dühvel néhány szerencsétlent?...

Minden dolga ilyen balul üt ki!

Az irodalom is...

Hát azt álmodta ő, hogy néha bekullog a vidéki harsona szerkesztőjéhez és alázatosan elébecsempész húsz sort az iskolai március-idusáról?

A házassága is...

Elvett egy viruló, sudár leányt s már réges-régen egy aszott kóróval él, egy gyomorbeteg áldozattal, aki csupa sírás... és csupa vád...

Csupa... csapás... csapás... sors... sors... csapás... sors...

Elaludt.

Álmában szilajul huzakodott a vén háziasszony Anna cselédjével, akit háromhetes töprengés után először ma reggel tapogatott meg a homályos kapualjban s aki buja ingerkedéssel fogta le a kezét.

- Meglássák, tanító úr!...

 

[+] A pályázaton Szunyogh Imre álnévvel vett részt.