Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 5. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Földi Mihály: LACZKÓ GÉZA NOVELLÁI
Athenaeum-kiadás

«Sátán Trismegistos olvasója», - ezt a címet adta Laczkó Géza új könyvének, melyhez különös érdeklődéssel nyúltam. Hogy is írja Laczkó e kötet egyik novellájában? «Savanyú íze van ma az életnek számban... Megkoptam. Istenem, mindenem megvan: boldog szerelem, pénz, megbecsülés. Csak egy hiányzik: a nagy villódzások, a nagy lelkesülések... Váratlan esemény még csak akad, de váratlan érzés, nagy gondolat-nyitogató meglepetés már nem ér. Sem új csók, sem új könyv, sem új tavasz nem hoz már eddig meg nem éltet számomra.» Bizony, «sem új könyv»... A nagy válságok után s talán még súlyosabb válságok küszöbén izgalommal siet a megnyugvást kereső lélek minden új hang, minden friss könyv felé: hátha ez simítja el néhány percre a kétség redőit, hátha ez hoz enyhülést az utat kereső bizonytalanság számára. Az irodalmi piac Budapesten is, Berlinben is, Párisban és Londonban is szinte óráról-órára termi az új könyveket s az ember csodálkozva néz körül: uramistenem, ez mind fontos, ez mind nélkülözhetetlen, ezt mind el kell olvasni, ez mind szükségét érezte a megszólalásnak, a közlésnek, ez mind tudatni akart valami elmaradhatatlant s mind hoz valami szépséget? Aztán csüggedten ejti ki a kéz egyiket a másik után. Nem is azért, mert rossz ez a túlprodukció, hiszen a legtöbbjében van stílus, okosság, értelem és érzés; csak a megváltó szikrára sóvárgunk hasztalan. «A nagy gondolat-nyitogató meglepetésre.»

Szűkszavú író Laczkó Géza, aki igazán nem fordult meg sűrűn az irodalom piacán. Megírta a szinészélet egyetlen jó magyar regényét a Noémi fiában; a Német maszlag, török áfiumban pedig emléket állított páratlan stílusérzékének. Még egy-két - kisebb kötet, mint a Sey Tamás s néhány értékes kultúrkönyv szerkesztése jelü állandó jelenlétét, de ahogy múlnak az évek, feltűnik, hogy könyveinek száma nem halad együtt az emberi élet megsemmisülésével. Abban a szerencsés helyzetben van e sorok írója, hogy láthatja őt napról-napra. Az élete beosztott, munkás élet, amely szinte órára jár. És elnézem minden nap lopva, aggódva vetek rá egy-egy pillantást; nézem az idők barázdáját homlokán, a muló évek fehér hamúját a hajában, vékony, karcsú alakját, mely néha már fáradtan vonul végig a Kossuth Lajos ucca éjszakájában, nézem mosolyát, mely egyre finomabban és megbocsájtóbban borul finom metszésű arcára s hallgatom halk rekedtes hangját, mely egyre kevesebbet árul el, önmagáról s egyre megbékéltebben vész el távoli emberek történetének mesélésében. Szűkszavú író és zárkózott ember. Esztendőket tölt el ugyanazokkal az emberekkel s ha változnak is a hangulatai, a megcsillanó szavak sötétségből röppennek elő és homályba hullanak... A kor gyermeke, de a gyermek nem büszke a korára...

Kíváncsian vágtam fel hosszú idők óta új könyvét: vajjon elzárkózott-e a korától vagy hangszerévé szegődött-e ő is, aki odaadta makacs ajkát, hogy zavaros hangjai hangosabban szólaljanak meg? Nagy meglepetés ért. Ez a finom író, aki eddig az epika stílusművészetéből épített magának megközelíthetetlen várat, most alig tudja fékezni líráját. Sűrű soraiban a ma válságos, szürke, megsebzett lelke hánykódik. A sikkasztó, aki menekül asszonyától, pénze bábeljéből, önmagától s országokon, nőkön, mámorokon röpíti át magát újabb válságok, újabb örvények felé, martalékául a véletlennek, a kiszámíthatlan sors szennyes hullámainak. A férfiak vonulnak el soraiban, sápadt és gyűrött csapatok, akik keresik a nőt s helyettük mártírokat és rabszolgákat találnak; az öngyilkosok, akik neuraszténiás vágyódással keresik az utolsó percek kéjét s elvesznek a mulatóhelyek füstös kéjében, hogy keserű undorral nyujtsák torkukat az életet robbantó golyó felé; fehér arcú milliomos gyerekek sikongnak e könyvben, akik elszakadtak pénzhajszoló apjuktól, pénzszóró anyjuktól s egy közömbös miss gondjaira bízva a károgó varjak beszédét szívják magukba anyanyelvül; itt sirdogálnak a Vera Janok, a hősök és férfiak, akik életükben egyetlen egyszer voltak boldogok, akkor, amikor egy műkedvelő előadáson hangot adhattak az idegeikben bújkáló nőnek; itt raboskodik a Károly-kaszárnya daliás hazafia és női robotosa, akit börtönbe vonszol egy asszonyi szeszély, itt kóvályog a vitriolos arcú oroszlánszelidítő, aki heges sebeiben az állat és a nő titkát vonszolja csapszékeken és kínokon át, itt rendez kísérteties estélyt George Brummel, a dandyk királya, itt főz pokoli ebédeket forrószívű barátoknak «az mester az konyhán» őfelsége az ördög, személyesen, itt búslakodik a lengyel menekültek magyar ivadéka, Niedzelsky lovag, aki elvérzett egy mindennapi kis nő csókszeszélyeiben... fájdalmak, kínok, válságok és szörnyű enyhülések, kutyák és tigrisek, puszták és tengerek, élő halottak és holt halhatatlanok tépett serege botorkál e könyv lapjain és rázza, marja láncait, napjaink bilincseit, Sátán Trismegistos olvasóját... Ott van köztük az író is, aki ezúttal nem vonult el epikája sáncai mögé. Ismerős, túlságosan ismerős szavak és korszakok vonulnak el előttünk, lépten-nyomon felvillan: “kommün", “fölfordulás", “megszállás", “gazdasági megrázkódtatás", “erkölcsi megrendülés", “politika", az egész lázas, lázas élet, amely elfárasztotta, összetörte, kétségbeejtette az embereket. “Mint magyar, írja egy emberről Laczkó, reménytelennek láttam a közel jövőt, ezt a tíz-húsz évet, amely még enyém a földön; mint ember csalódva, tanácstalanul ődöngtem a hernyóéhségű rohanók közt; mint dolgozó, elkeseredetten állapítottam meg, hogy újra kezdem negyven évemmel majdnem ott, ahol huszonnégyesztendős koromban először kezdtem el..." Ezek az emberek ebben a könyvben mire “megtanulták a világnyelveket, elfeledték a világ nyelvét"; fáj az életük, mely torzó maradt: az idő ellőtt valamit belőlük, amikor növésben voltak. Legtöbbje harminc-negyven éves; derékben roppantak meg s amikor sorsukat siratja az író, egy kissé saját temetésére is gondol. Forrók a szavai, lávás a mondanivalója; a szíve az alakjaiban dobog, csak a keze maradt hideg és tiszta.

Mert ez adja meg ennek a novellás könyvnek különös varázsát. A regényíró lírája ez a kötet, a naplója a közelmúlt tíz esztendejéből, mondhatnám: a versei, amelyekhez minden írásai közül talán a legszemélyesebb köze van. De a forró anyagot különös ötvösművészettel kristályosan tiszta sorokba fűzte, egy laczkóiasan egyéni, csillogó ércből kovácsolt, színes, kifejező, magvas stílusba öntötte... szíve vérét, mikor csurgott, szeme könnyét, mikor romlásunkon folyt, remekművű kristályba fogta fel... szenvedéseinkből és elbukó hőseink figuráiból tökéletes kis szobrokat faragott s összefüzte egy pokoli olvasóvá, hadd teljék benne gyönyörűsége Sátán Trismegistos úrnak.

Egy sátáni kor sátáni tartalmú könyve az angyali művészet tiszta formájában.