Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 5. szám · / · IGNOTUS: HELTAI

IGNOTUS: HELTAI
II.

A kedves, a humoros, a huncut hallgatás után hirtelen jókat mondó Heltai mindig ily komoly benyomást tett rám. A sok úgynevezett bohém napnak, estének, hónapnak, jó néhány évnek emlékeiből, miket együtt vagy gyakor találkozásban töltöttünk, bennem már csak egy kép eleven: mikor Jenő - akkor egyéves önkéntes - egy délután feljő az Otthon-klubba, bakaruhásan, panganétosan végigveti magát élben a keskeny veresbársony-pamlagon, fejét betemeti karjába, - nem zokog, látszik, hogy nem is alszik, de egy magyarázatát, egy szavát nem lehet venni éjfélig, mikor is nehányan, barátai; kifáradva mellőle, hazamentünk s otthagytuk magára. Mindenféle szerepléseinek s megjelenéseinek, éveken át volt hallgatásának, majd hirtelen új népszerüségének adataiból énbennem az az egy-két jelenet él, mikor ez a politikával sohasem törődött, közélettől idegen s feltűnni sohasem kívánt író a kétféle legvadabb politikai hajszák s rémületek idején mindkét ízben szinte egyedül állt helyt, csöndes tisztasággal, az írói önérzetért. S minden hallatlan bájos, hallatlan gyengéd, hol bolondos, hol ugrató, hol mulatságos, hol elragadó írásaiból, regényeiből, karcolataiból, novelláiból, darabjaiból, verseiből főképp ez a kis verse maradt meg bennem:

Hogy csókoltál és hogy csókoltalak,
Hogy együtt ültünk ákácfák alatt
Valamikor májusba... ketten...
Ma tél van, elfeledtem.
Hogy szerettél és hogy szerettelek,
Hogy öleltél és hogy öleltelek
Lopva, titokban, önfeledten.
Ma tél van, elfeledtem.

A tél havával mindent behavaz,
Téllé fagyott szivemben a tavasz:
Ma tél van, elfeledtem,
Hogy szerettél és hogy szerettelek,
Hogy öleltél és hogy öleltelek,
Hogy csókoltál és hogy csókoltalak,
Hogy együtt ültünk ákácfák alatt
Valamikor májusba... ketten...