Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 3. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

ELEK ARTÚR: A MAGYAR TÁJ- ÉS GENREKÉPFESTÉS SZÁZ ESZTENDEJE
A Műcsarnok kiállítása

Ugyanannak az elindításnak, mint a Műcsarnok tavalyi nagy aktkiállítása, mely száz esztendő magyar termését mutatta be nyilvános és magángyüjteményekből összeválogatott darabokon, köszöni létrejövetelét az a másik nagy kiállítás is, amely mostanában száz esztendő magyar táj- és életkép-művészetéről igyekszik áttekintést adni. A művészet területének tárgy szerint való felosztása ellen egy és más ellenvetés volna tehető. Van valami laikusi az elgondolásában. A művészet alapjában véve művészet és csak művészet, akármilyen témák feldolgozásában nyilvánul is. A téma szerint való csoportosítás annál veszedelmesebb, mert könnyű az abszurdumig folytatni. Az akt, a tájkép, a genre mellett ott van mint «műfaj» az arckép is, sőt hallottunk már történeti festményről is, egyházi festésről is, csendéletről és állatfestészetről is. S némi erőfeszítés árán nem lenne nehéz a műfajok számát még jobban megszaporítani.

Valamikor, sőt nem is régen, még magyarázó értelme és meghatározó értéke volt ezeknek a megkülönböztetéseknek. Valójában azonban megtévesztők, mert a művészet határán kívül való nézőpontok felé csábítják a kevésbbé tájékozottakat. Egyetlen mentsége a mi esetünkben csak az lehet, hogy száz esztendő rengeteg anyagát végül is osztályozni kellett valami módon, hogy egyáltalán kiállítható legyen. Azon a századéves kiállításon, mely hihetőleg sokáig immáron nem késik és melyen művészetünk a maga egyetemességében kerül majd bemutatóra, az anyag ilyenféle osztályozása úgyis lehetetlen lesz. A korok, korszakok, művész-egyéniségek szerint való csoportosítás mind megfelelőbb eredményhez segít.

A majdan elkövetkező százesztendős számadáshoz mindenesetre kitünő készület volt ez a két kiállítás. Megismertük rajtuk a színét-javát annak az anyagnak, mely a fővárosban élő magángyüjtők lakásán rejtőzik, Ma még alig méltányolható munkát végzett a magángyüjtemények legtöbbjének felkutatásával a fáradhatatlan lelkességű Majovszky Pál. Bizonyos, hogy vidéki városainkban és vidéki kastélyokban, főként pedig a megszállott részek nyilvános- és magángyüjteményeiben még hatalmas feltáratlan anyag lappang. A főváros magángyüjteményeit azonban, Majovszkynak hála, immár ismerjük. Kincseiket egy újabb nagy kiállításra összegyüjteni ezután nem lesz nagy feladat.

Hogy a mostani kiállítás a magángyüjtemények anyagán alapszik, abból bizonyos egyoldalúságok és bizonyos hiányosságok következtek. Noha a Szépművészeti és a Fővárosi Múzeum is kölcsön adta több darabját, egyes fontos művészek - sőt éppen a legfontosabbak - igen tökéletlenül vannak képviselve rajta. Az egy «Tépéscsinálók»-on kívül Munkácsy minden itthon őrzött jelentős munkája a Szépművészeti Múzeumban függ. Ugyanúgy Szinyei Merse Pálé is. Aki csupán ezen a kiállításon igyekeznék megismerni őket, vajmi tökéletlen fogalmat kapna művészetükről. A nagybányai művészet sem szerepel jelentőségének megfelelő darabokkal a kiállításon. Igaz, hogy például Ferenczy legjava művei szintén a Szépművészeti Múzeuméi, de a hiba itt mégis inkább az összehordásé, mert bizonyos, hogy magángyüjteményeinkből különb anyag is tellett volna.

Viszont a magángyüjtemények bőséges igénybevételének köszöni a kiállítás sok olyan értéknek kibányászását, melyet az elmult évtizedek feledésbe temettek; és nem egy olyan művésznek felbukkanását az ismeretlenségből, ki múzeumainkban vagy egyáltalán nincsen képviselve, vagy korántsem jelentőségének megfelelően. Nem egy olyan művésszel találkozunk a kiállítás falain, ki a maga korában ünnepelt nagyság és szerte az országban becézett híresség volt. A múzeumban azonban nem rá jutott hely számukra, mert nem a kvalitás, hanem inkább a pillanatnyi korízlés és divat képviselői voltak. Az ilyen művészek és munkáik, minden egyébtől eltekintve, kultúrhistóriai jelenségek, mert koruk ízlésének tanúságai és az egykori népszerűség fokmérői. Hogy eltűnt a színről például Margittay Tihamér, ki a nyolcvanas évek elkényeztetett kedvence volt és kinek művei jelentették a maga korának nagyközönsége számára - Ráfáel után - a festés művészetének tetejét! Az öregebbek közül még sokan emlékeznek reá és hozzá hasonló kortársaira. És sokat emlegetik - olykor reklamálják is - a nyilvánosság elől eltűnt munkáikat. Most szemközt állhatnak velök. És megmérhetik rajtok, mennyire volt helyes, vagy téves egykori ítéletök, mely oly jelentős alkotásokat látott bennök.

A képek időrend szerint való elhelyezésére nem vethetett súlyt a rendezés. Érthető is akkora és olyan különnemű anyag és annyira különböző méretű darabok esetében. Talán az öregebbik Markó Károly a legkorábbi művésze a kiállításnak. Köréje sorakoznak az egy vagy több nemzedéknyivel ifjabbak közül Böhm Pál, Ligeti Antal, Keleti Gusztáv, Brodszky Sándor, Molnár József és mások. Mint tájképfestő, és ha művészetük jellemét vizsgáljuk, a velök egykorú müncheni és düsseldorfi festés ismertetőjeleivel találkozunk képeiken. Ligeti Antal gyöngédlelkű poéta volt sorukban, ki azonban sűrűn ismételte azt a kifejezésmódot és azt a színhangulatot, amelyre egyszer rátalált. Finom érzékenységgel tudta megfigyelni a tájnak kevésbbé kézzelfogható motívumait - a párázatot, ködöt, egy szóval a levegőt - Keleti Gusztáv is. Ez a tájfestőnemzedék általában egy szinten volt felkészültség és tudás dolgában az egykorú német és osztrák tájképfestőkkel, de megragadó egyéniség egy sem támadt közöttük. Tájképfestésünkben az első egyéni hangot Munkácsy hallatja. Igaz, hogy mindjárt telibe is szól a hangja. Sajnálatos, hogy ezen a kiállításon csak jelentéktelenebb alkotásai képviselik a tájfestőt. Ott van azonban helyettük a halhatatlan «Tépéscsinálók». Minden újabb találkozásra az elmult esztendőkkel is megteljesedettebbnek és érettebbnek tetszik ez a pompás festmény. Pedig Munkácsynak fiatalkori munkája. Barnából - sajnos, egyre szurkosabban fekete barnából - fejlesztett finom szürke a színakkordja. Az ecsetnek minden húzása rajta íz és zamat, valami olyan lágyság, amely egyben erő is. És micsoda biztossága a rajznak a részletekben, a kézfejek és ujjak kialakításában! Ilyenkor mindig eszébe jut az embernek a szemrehányás, mely pályája mentén végig üldözte Munkácsyt, sőt sírjában sem hagyja nyugodni: hogy nem tudott rajzolni. Voltak ennek a genienek tehetetlen napjai és hetei, semmi kétség benne. De amikor megszállta az alkotás boldogsága, akkor nagyon is tudott rajzolni.

A művészet egy-egy korszakát annak kimagasló egyéniségei szokták meghatározni, de csak akkor, ha hatásuk a közöttük élő kisebbekre is átterjed és azok mintegy népszerűsítőivé lesznek a nagynak, egyéniségét kicsiben mintegy megsokszorozzák, stílus-sajátosságait elterjesztik és az egész kort megszinezik vele. Munkácsy azonban egymagában magaslott ki korából. Köréje nem gyűltek sem ismétlők, sem utánzók, sem igazi tanítványok. Tanítványai egyrészt nem voltak hozzá méltó tehetségek, másrészt a kor újabb áramlatai hamar elszakították tőle. Ilyen volt Rippl-Rónai József, kinek Munkácsy környezetében festett nagy bretagnei képe közvetetlenül tükrözi a mester hatását. A kor árama azonban végre is más irányba ragadta el. Munkácsy stílusa közvetítők és népszerűsítők híján nem lett művészetünkben korstílussá.

Pedig az övével rokon egyéniségünk több is volt. Paál László művészeti hajlandósága, izlése és kifejező képessége szerint akár testvére is lehetett volna. De ő is elsodródott s azonfelül korán meghalt. Erre a retrospektív kiállítására két fiatalkori művét sikerült felhajszolnia Majovszkynak, két tájképét, melyeknek egyike az 1869-es évszámot viseli. Érdekes zsengéi a művésznek, de köztük és végső érett alkotásai között nagy a távolság.

Ami Munkácsy művészetét meghatározza, a temperamentuma, az persze kortársai és tanítványai egyikében sem ismétlődött meg. De bizonyos festői sajátságai az utána következett nemzedék némely művészében is jelentkeztek. Ha nem is fejlődtek ki, vagy ha elkorcsosultak is utóbb, de művészéletük java korszakában megvoltak bennök. Baditz Ottó is e Munkácsy-lelkűek közé tartozott művészetének egy bizonyos korszakában, abban, mely «Angyalcsináló» című nagyméretű festményében örökült meg. Ezzel a művésszel korunk nagyon igazságtalanul bánik. A Szépművészeti Múzeumból csaknem kiszorult, minekutána régebben túlságos nagy helyet is juttattak neki benne. Az «Angyalcsináló», ha egészében nem is, bizonyos fontos részleteiben mestermű. Milyen kiváló a gyászruhás úrinő alakja fekete ruhájának ízesen festői előadása. Vagy a háttéri fal, a reá aggatott tárgyaknak csöndéletszerű megfestésével. A vén boszorkány és a halálnak szánt gyermek elképzelésében és megrajzolásában pedig félreismerhetetlenül megérzik Munkácsy megihlető szelleme.

Munkácsy hatásától függetlenül serdült föl Münchenben és fejlett ki itthon az utána következő nemzedék. Legjobb képviselői az alakos festésnek azt a módját művelték, mely genre- vagy életkép néven valóságos műfajjá szélesedett abban az időben. A megindult és elszabadultában a radikalizmus felé igyekvő naturalizmusnak a polgári igényekkel való összebékítése volt ennek a műfajnak a törekvése. Olyanféle művészeti mozgalom, mint a XVII-ik századi hollandus kismestereké, akik a hétköznap mulatságos, vagy kevésbbé mulatságos jeleneteit dolgozták föl képpé. A tárgy természeténél fogva a népiesség elemei is belejutottak ebbe a stílusba. Belejutottak nálunk is: a falusi élet, a magyar paraszt és a kisvárosi ember. A kornak a természetesség felé tartó törekvése, mely talán Pilotyval és tanítványaival kezdődött, a pazar históriai környezet helyett a mindennapi élet nyilvánulásaiban kereste megérzéküléséhez a tárgyat. S mint ahogy Pilotyék az egykorú szinháztól kapták az elindítást és a kompozíciós schémát, az utánuk következett genrefestők is a szinházi rendezők elképzelése nyomán igyekeztek vásznaikon «az életet» elrendezni. Pilotyék a korukban divatos történeti darabokat vitették át vászonra, vagy falra, a genrefestés kora pedig a népszinművet. Különös felemás hatás lett az eredménye ennek a szinpadról transzponált természetábrázolásnak. Minden, ami részlet a képeken, igaz, hű és eleven. Az egész kép mégis hamis. Legjellemzőbb és egyben legkiválóbb példái ennek a felemás stílusnak Bihari Sándor festményei, azok a maguk korában annyira népszerű, olajnyomatok útján még ma is annyira elterjedt képek. Talán legtökéletesebb darabjuk a «Vasárnap délután» című festmény. A falu «előkelőségei» kávéznak és kártyáznak kerek asztalok körül. A kép minden alakja rajzban, mozdulatban kitünő. Olyan, mintha magából az életből vágták volna ki. Igaz és élő, nem fotografusi, hanem művészi hűségű. És mégis: ahogy a csoportok elhelyezkednek, ahogy egybefoglalódnak s maga a szándék is, melyet az egyes csoportok és bennük az egyes alakok kifejeznek, olyan, mintha szinházi rendező gondolta volna ki a maga művészetének sajátos céljai szerint. Egészében a kép nem igaz hatású. A csoportok különböző színfoltjai nincsenek egymáshoz igazítva, s nincsen megábrázolva a levegő, mely a nyers igazságot, a közömbös életet művészivé nemesítené.

Bihari a legjobb képviselője volt ennek a stílus-törekvésnek, a legnagyobb tudású és a legkomolyabb szándékú művésze. A kisebbek művein fokozottan érzik a mesterkéltség, mely két különféle elemnek: az irodalomnak és az ábrázoló művészetnek nem megfelelő összekeveréséből származik. Abból, hogy az irodalmi sugallat, motívum és szándék nem oldódik föl teljesen a festői elképzelésben és kifejezésben, hanem keresztül üt rajta.

A nagy genre-képek termébe kerültek, bizonyára méretüknél fogva, a kiállítás egy érdekes fölfedezettjének, Karcsay Lajosnak festményei. Karcsay Gyárfás Jenőnek volt kortársa. Együtt tanult vele Münchenben, s miként ez, ő is egész ifjan jutott el az érettségnek meglepő fokára. München után letette az ecsetet s azóta sem nyúlt hozzája. Kevés munkája teljesen eltűnt a nyilvánosság elől, nevét és emlékét is csaknem elfelejtették. Karcsay is genre-t festett, de már abban a korszakban, melyben Münchenben a festőiség fölébe került az irodalmi hatásnak. Néhány évvel utána már Hollósy is megjelenik a szintéren s megkezdődik az a korszak, mely Nagybányát megelőzte. Karcsay annak a korszaknak volt egyik előkészítője, igazi pre-nagybányai festő (hogy Réti István terminusát idézzük), vagyis a természetet félénk kézzel és szűzi érzéssel tapogató művész, rajzban a zsengét, színben a halkat kereső. A művészet nagylendületű korszakait mindig a félénkek és szűzi érzésűek készítették elő. Közülök való volt Karcsay Lajos.

Nagybánya története és a ma között még nem képződött eléggé látható határvonal. Nagybányáról tehát nem beszélünk - ez a kiállítás is csak szűkszavúan beszél róla - kevés és nem éppen jelentős művét mutatja be művészeinek. Nagybánya még eleven része mai művészetünknek, s különben is a Szépművészeti Múzeumba kellene átmennünk, hogy kidomboríthassuk jelentőségét.

Ezek azok az irányok és korstílusok, melyeket a Műcsarnok nagy kiállítása bemutat. Bennük éltek, de tőlük illetetlenül és reájuk nézve hatástalanul olyan nagy művészek, mint Székely Bertalan, Lotz Károly, Szinyei Merse Pál. Az előbbi kettő azonban se «tájfestő», se «genrefestő» nem volt, noha lehetett volna, ha erre a műfajra veti magát. Székely apró tájképvázlatai a Keletiek és Brodszkyak egész színtelen korát megszínesíthették volna, ha mesterök a nyilvánosság elé viszi őket. És Lotzban is megvolt a nagy tájképfestő minden eleme. Nem úgy, mint Mészöly Gézában, kit érthetetlen módon, még mindig szertelenül túlbecsül a közvélemény. Ha olyan tömegével látja az ember aprólékos előadású tájait, mint ezen a kiállításon, nyilvánvalóbbá válik, milyen csekély fantáziájú és milyen száraz kedélyű művész volt ez a nagyra tartott festő.