Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

LACZKÓ GÉZA: LE RUBAN

Történetíróknak és elméletgyártóknak fejedelmi joguk az eseményeket úgy magyarázni, ahogy akarják. Hisz épp az a történetírás, hogy az eseményt előidéző alkalmi, sokszor mindennapi ok mögül kibányássza az ember azt a távolibb és magasabbrendü okot, amely egy láncolatba fonva, értelmessé és vígasztalóvá teszi ezt az értelmetlen és vígasztalan életet.

Íme, a félreismert, majd brutalizált Magyarország két szellemi nagykövete a francia becsületrend lovagja lett.

A francia kormánynak ebben a mindenképp helyes és jóleső tényében van némi politika, európai is, meg irodalmi is. Az Európa Keletén barátságokat kereső francia - vallja be! - eddig sem volt valami szerencsés balkáni barátaival. A XIX. század végére egész Törökország franciás műveltségü lett, de jött aztán a XX. század hajnalán a német s brutálisan expanziv erejü kereskedelmével kiszorította utóbb még a francia könyvet is a sztambuli asztalokról. A szerb - másik szívcsücsök - értelme és kedélye mérlegnyelv-játékával ingadozott s ingadozik még ma is a francia s az orosz befolyás között. A csehek hiába nevelkedtetik majdani köztársasági elnökeiket, mint Massarykot, Párizs szalonjaiban, elszánt szellemükkel, de meg földrajzi fekvésüknél fogva is a német kultura impériuma alá tartoznak. Franciaország hovatovább rájött, hogy a cseh és szerb barátsággal nem sokra megy, ha e két kelet-európai ország közt fekvő Magyarország ellenséges vagy közönyös, különösen a dolgok mai állapotában, mikor az angol pénz, tanács és befolyás olyan kiváló szerephez jutott Csonkamagyarország talpraállításában. Megindult hát Franciaországban egy magyar orientáció. Mingyárt az összeomlás után történtek tapogatózások, de egy kissé céltalanul és mindenesetre rendszertelenül. Aztán azt kellett Párizsnak tapasztalnia, hogy régikeletű szellemi vágyakozás hajtja az Adykat, a munkásokat, henyéket és kenyérért hajszolódókat Franciaország felé. Ezzel a felismeréssel egyidejűleg erősödött meg az angol befolyás Európa Keletén. S most már nyilvánvalóvá vált, hogy Franciaországnak kulturális és politikai érdeke a magyar barátság ápolása. Ami nagyobb arányokat is öltött, francia kiadók magyar íróknak ingyen küldték új könyveiket, könnyűvé tették a Párizsba jutást, a francia követ személyét megválogatták, sajtópropaganda, sajtó-attaché, francia órák - sok mindenre kiterjedt a francia diplomácia figyelme.

Ebben a láncolatban egy szem Molnár Ferencnek és Heltai Jenőnek a becsületrend lovagjaivá kinevezése.

Az más kérdés, hogy mind a két kiváló magyar író rászolgált egyénileg is erre a kitüntetésre. Molnár Ferenc azzal, hogy diadalmasan áttörte a francia drámaírók sűrű frontját s bevonult a Hattyu-val az Odéonba. Tudják önök, mit jelent ez abban a városban, zárt kulturtáborban, amely még ma sem bocsátotta be sáncai közé Shakespeare-t és Ibsent s ahol csak hosszú küzdelmek után tudott színre kerülni Strindberg? Érvényesülni Párizsban párizsinak is nehéz. Hát még egy idegennek. S hozzá még szinpadon! Ehhez az kell, hogy a drámaíró a szellemi race-t tekintve latinos legyen, hogy a művészetről ugyanaz a magas, szárnyaló, harmónikus, nem nagyképű, a mindennapból fakadó, de az örökkévalóságba ívelő fogalma legyen, mint a franciáknak; hogy ezt a különös, légies és mégis test-tapintatú felfogást olyan alkotásban hozza érvényre, amely bravuros és mégis könnyed, vakmerően realista egy alig megközelíthető ideál szolgálatában, és elegáns sirályként úszik az embertelen mélységek fölött.

Ilyen szellemi arculatot mutat Molnár, a drámaíró s ilyet Heltai, a regényíró, különösen A 111-es-sel, amelyet mintha Villiers de l'Isle-Adam írt volna, de olyan, aki Courteline mosolyával néz az életbe. Ezért van olvasóközönsége a franciák között, akiknek kézzelfoghatóbb szolgálatokat is tett «az elnök úr», a sok francia vigjáték, operett átültetésével, a. magyar-francia irodalmi kapcsolatok kimélyítésével, a Pesten francia és Párizsban magyar propagandával.

*

S most tekintsünk el a személyektől, a mától s igyekezzünk a magyar irodalomtörténet távlatába állítani ezt a mindenképp örvendetes és megtisztelő tényt, hogy M. M. François Molnár és Eugene Heltai megkapták a «ruban»-t.

A nagy Kazinczy, aki kis magyar sajkáját a Goethe-féle nagy, német noébárkához kötötte, a magyar irodalomnak műfajilag, művészi kifejezésben, módszerben és stilusban német kereteket szabott. A magyar irodalom ő alatta s még aztán is jó ideig olyan függvénye volt a német irodalomnak, mint a régi Provence Itáliának, mint a finn a svédnek, mint a dán a porosznak. Már Petőfi és Arany, sőt még előbb Vörösmarty ebbe a német keretbe angol és francia szellemet hoztak Victor Hugo, Beranger, Shakespeare és Byron útmutatása nyomán. Azért olyan izgatóan érdekes a Petőfi-Arany korszak, mert ezt az angol és francia szellemet csak annyiban és addig szívta át, amennyiben és ameddig együtthangzó volt a magyar múltból és magyar népiből merített örök emberi és mégis kuruc művészi igazságokkal. (Röviden csak a skót és magyar népballadának az Arany-balladákra gyakorolt hatására utalok.)

A XIX. század vége aztán annyira angol és francia szellemmel együtthangzó magyarsággal gyúrta meg a Kazinczy-féle német kereteket, hogy éppen Heltai és Molnár fellépésének idején furcsa és érdekes vegyi bomlás állott be: a német keret eltűnt, helyébe francia, kisebb mértékben (lásd Mikszáth) angol lépett, hogy a franciasággal és angolsággal már homogénné olvadt új-magyarságot keretezze.

Ezt a homogénné olvadást - örök dicsősége! - Arany vitte végbe úgy, amilyen módon például Attila Európa ura lett s nem szünt meg hún lenni.

Heltai és Molnár generációja kiszórta a magyar irodalomból a német műfajokat, művészi kifejezést, módszert és stílust s végérvényesen az angol-francia nyugathoz csatolta a magyar irodalmat. Ez az az idő, amikor eltűnik Pestről a német brettli, vicc, hálósapkás ujságírás, amikor a kotzebuei szellem eliszkol Moliere, sőt Courteline elől, amikor megszületik a magyar kabaré, magyar chanson, amikor a svábzsidó-magyar Budapest megtanul német otrombaságok helyett franciás érzelmes-gúnyos finomságokon mosolyogni. Ez az az idő, amikor a németes «beszély»-t felváltja a maupassant-i novella, amikor a hétmérföldes csizmákban járó németes regényeket kiszorítják a daudet-ien könnyű és új magyar regények, amikor a magyar nevetés franciás csengést kap. Az amúgy is kinőtt német keretek minden vonalon való lerombolásában elsőrangu szerepe volt Molnárnak és Heltainak, akiknek vékony vörös szalagja nemcsak személyi érdemek jutalma, nemcsak baráti tény a francia kormány részéről, hanem - mint az előbbiek rámutattak - történelmi események és érdemek regisztrálása és elismerése.