Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

SZINI GYULA: COURTELINE ÉS A GONCOURT AKADÉMIA

A Goncourt Akadémia legutóbb megválasztotta tagjai közé Georges Courteline-t, számos bohózat és humoreszk szerzőjét. Ez a választás előzményeivel és irodalmi hátterével érdekes vitát indított meg, amelyben számos irodalmi kritikus vett részt. A vita lényege a következő: Komoly irodalmi értéknek tekinthető-e egy «auteur gai», tehát bohózatíró, általában humorista?

Courteline kétségtelenül világhírű nevet szerzett vidám egyfelvonásosaival, amelyek közül «Boubouroche», «A rendőrbiztos jó fiú», (Le commissaire est bon enfant), «Meguntam Margitot» (J'en ai plein le dos de Margot) a világ minden nyelvén és szinpadán szinre kerültek. A katonaéletből, a hivatalnoki világból és általában a mindennapi életből vett humoreszkjei iskolát csináltak, számtalan utánzóra akadtak.

A nevetők mindíg Courteline pártján voltak és művei népszerűségét semmise bizonyítja jobban, mint hogy olcsó, ponyvaszerű kiadásokban sok millió példányszámban terjedtek el. Sok élesszemű megfigyelés, párizsian találó gúny, bohó és nevettető ötlet van felhalmozva Courteline műveiben. Humorára jellemzőnek találom példáúl egyik kedves apróságát, amelyben a fiatal férj, aki mindenáron imponálni akar naiv feleségének, megmagyarázza, hogy a hegyoldalon legelő birkák miért állnak függőlegesen és nem ferdén. A férj így magyarázza: a birkáknak a hegyoldal felé eső lábaik tudvalevőleg rövidebbek. Ilyen buffonéria számtalan van Courteline műveiben.

Irodalmi értéke felől általában eltérők a vélemények. Anatole France, aki mindíg nagyszerű szavakat talált, «Moliere de poche»-nak nevezte el, amit így lehetne magyarul visszaadni: «Moliére a mellényzsebben». Élémir Bourges, a Goncourt akadémia tagja, 1917-ben, amikor először került szóba Courteline megválasztása, hevesen tiltakozott «a fiók-Gandillot» megválasztása ellen (Gandillot-ra, a «Kikapós patikárius» és egyéb bohózat szerzőjére való célzás). Ellene volt Gustave Geffroy is, Goncourték akkori elnöke. Courteline kisebbségben maradt Henry Céard-ral szemben. Lucien Descaves, a népszerű szinműíró és romancier, aki Courteline megválasztását indítványozta, ettől a naptól fogva nem jelent meg többé a Tizek Akadémiájának ülésein és legutóbb is szavazatát, amely természetesen Courteline javára szólt, levélben küldte el.

Kilenc év telt el Courteline megbuktatása óta (mellékesen: kétszer is kibuktatták az 1917. év folyamán) és most is talán csak azért választották meg, mert heves ellenzői, Geffroy, Bourges és Céard már nem élnek. Későn, megrokkantan került a Goncourték «Padlás»-ára Courteline, aki évek óta nyomorék, karosszékéhez van szögezve és akit barátja, Descaves, a háborúelőtti idők leghíresebb nyomorékjának nevez. «Philosophie» című munkája, amely művei közt időrendben utolsó, mutatja, hogy betegsége az egykori humoristát aggkorára elmélázó filozófussá tette.

Nem ilyen volt Courteline, amikor utoljára láttam, a párizsi «Café Napolitain» terraszán. Akkor még javakorabeli, vidám, elmésen csipkelődő ember volt, éles nyelvénél fogva rettegett kávéházi bohém. Furcsa, apró termetével zömök kis gnóm hatását keltette, aki szatírikus megjegyzéseivel óránként száz ellenséget szerzett. Catulle Mendés asztaltársaságához tartozott, amelynek bizonyos jelentősége van a francia irodalom századeleji történetében.

Maga a vita, amely Courteline neve körül most hullámokat vert, nem újkeletű. Senkise arat könnyebb sikereket, mint a humorista, de nincsenek is vitatottabb sikerei senkinek, mint a humoristának. A mindenkori nevetők hozzásegítik őt a korlátlan, de mindig korszakhoz fűződő népszerűséghez, a hálásan tapsoló olvasók és nézők aranyakat izzadnak a számára. De az irodalmi kritika lángpallosu angyala ott áll kérlelhetetlenül a Parnasszus kapuja előtt és a legszívesebben a humoristára sújt le.

A humor mintegy a legkapósabb szezóncikk. Viszont a legkönnyebben évül el. Olvassunk el néhány efemerebb humoreszket régebbi időkből, lapozzunk át néhány régi élclapot és csodálkozva kérdezzük, mit találtak az emberek ezekben nevetnivalót. Legtöbbnyire már nem is ismerjük azokat az embereket és életviszonyokat, amelyekre a tréfás vagy gúnyos célzások vonatkoznak. Elszállt a szellem, amely e gyorsan fonnyadó virágok színét, illatát alkotá.

Nagyon emberi és mélygyökerű legyen az a humor, amely a halhatatlanságra tart számot. A nevetés époly szélső hulláma az emberi kedélynek, mint a sírás. Azok, akik meg akarnak ríkatni, könnyen nevetségesekké válnak és akik meg akarnak nevettetni, azokat néha oly szomorúknak, unalmasoknak tartjuk. Az ízetlen vagy avult viccnél lehangolóbb nincs a világon. És a halhatatlanság előtt csak azok a viccelők kapnak kegyelmet, akiknek humora rendkívül nagy lélekből fakad. A zsenialitás hímpora nélkül a humor csak fluszpapirvirág.

Aristophanes, Rabelais, Moliére, Swift és talán Sterne és Mark Twain a humor örök csúcsai. Goldonit csak velencei bájossága menti meg a feledés porától. Azokat a nagy szellemeket, akiknek humora csak grandiózus életműveik csúcsát aranyozza meg - Shakespeare, Cervantes, Dickens, Heine, a mi Jókaink és Mikszáthunk - nem sorolom itt a nevetés tipikus géniuszai közé. Ezeknek a humorát, mint az előbb említettekét is, tovább viszik az évszázadok.

De hol vannak a humoristák, bohózatírók légiói, akiknek már a nevét is elfeledtük? Hogy közelebb maradjak Courteline-nál, hol vannak a mult század francia bohózatírói? Pedig ezek közt ugyancsak bőven akadt elmés, talán zseniális ember is. Megdöbbentő, mily hamar évülnek el a Bissonok, Xanrofok, Gandillot-k és tutti-quanti. Szinte azt lehetne mondani, hogy a könnyed, nevető gráciák feledésre, rút hálátlanságra serkentik a szívet. A nevető a leghálátlanabb olvasó. A halálnál csak a humoristák lovagolnak gyorsabban. És miért volna Courteline kivétel?

*

A Goncourt akadémiáról is szó esett Courteline megválasztása alkalmából. Alapítói büszke várnak tervezték, amely farkasszemet néz a hagyományok Akadémiájával. A francia Akadémia is, mint minden ilyen intézmény, konzervatív hajlamainál fogva, vagy néha szándékosan, nem vesz tudomást olyan nagyságokról, mint - hogy csak az újabb időknél maradjunk - Flaubert, Zola, Maupassant, Baudelaire, Verlaine. Ezért akarták Goncourték, hogy akadémiájuk első elnöke Alphonse Daudet legyen. Daudet azonban meghalt, mielőtt az akadémia valóság lett.

Bizonyára arra számítottak az alapítók, hogy minden francia írói nemzedékben akad tíz olyan halhatatlan író, akit a Richelien Akadémiája mellőz és akik dacos, tüzes, bátor ellenakadémiát fognak alkotni a Haladás szellemében.

A Goncourt akadémia jelenleg, 1926-ban a következő tagokból áll: J. H. Rosny, az elnök és tagjai: Jean Ajalbert, Lucien Descaves, a fiatalabb J. H. Rosny, Pol Neveux, Edmond Haraucourt, Léon Hennique, Raoul Ponchon, Gaston Chérau, Leon Daudet és legújabban Courteline. Valamennyi tiszteletreméltó név, de aligha csendül túl a francia szépirodalom határain. Courteline messzehangzó nevére félig-meddig szüksége volt az Akadémiának.

A névsor azt a gyanút keltheti az emberben, hogy a Goncourt akadémia tagjává csak az óhajt lenni, aki az önmagával való nagy és titkos leszámolás alkalmával rájött, hogy úgyse lehet már a francia Akadémia tagja. Hiába, az ezüsthajú francia író oly szívesen írja könyve tetejére: «membre de l' Académie française». Aki pedig belép a Goncourt-tagok közé, körülbelül lemondott örökre arról, hogy a negyven halhatatlan közé kerüljön. És valahogy így fanyalodhatott rá a Tizek akadémiája, hogy egy világhírü vaudeville-írót válasszon tagjává.

Az idők folyamán a Goncourt akadémia inkább közeledett, mint távolodott a hivatalos Akadémiától. Akaratlanul is afféle fiók-akadémiává alakult át. Kivívta, hogy hivatalos közleményei a «Journal Officiel»-ben jelennek meg, mint az Akadémia kommünikéi. Nagyobb irodalmi díjak odaítélésében a goncourtisták épúgy résztvesznek, mint a negyven halhatatlan képviselői. És lehet, hogy hovatovább a Goncourt Akadémia «gradus ad Parnassum» lesz az Akadémia felé, vagyis teljesen elveszti ellenzéki jellemét.

A Goncourt akadémia igazi jelentőségét ma már csak a Goncourt-díj megítélése teszi ki. Évente egyszer a tíz akadémikus összeül a Drouant-vendéglőben és az ismeretlenség homályából kihalásznak egy új regényírót. Néhány igen szerencsés fölfedezés tekintélyt adott a díjnak, amelynek összege egyébként nem valami nagy. Nem versenyezhet se a Toirac-, se az Osirisz-díjjal, amelyek jóval magasabbak. Igaz, hogy az utóbbiak sokkal kevesebb lármával járnak. Mégis, ha egy ifjú regényíró a közismerten citromsárga kötetére ráhúzhatja a manzsettát: «Prix Goncourt», máról-holnapra hírneves íróvá lehet és műve néha hihetetlen példányszámot ér el.

Igy lett a múltban híres íróvá Claude Farrére «Nyugati bestiák» (Civilisés) című regényével, a Tharaud-fivérek «Dingley»-vel, újabban René Maran, a néger író «Batouala» című regényével és Henri Béraud «A kövérség martiriumá»-val. Marcel Proust megkoszorúzása olyan tett volt, amely hozzájárult a díj tekintélyéhez. A hadirokkant Thierry Sandre és Maurice Genevoix a «Raboliot» cimű vadász- és vadorzó regény szerzője a legújabb évjáratok Goncourt-díjasai. A prix Goncourt jelentősége az elkövetkező években csak fokozódni fog, mert a nagy vérözön után olyan dús kalászba szökött a francia regény, hogy alig múlik el hónap, szinte hét is, hogy újabb és újabb izmos tehetségek ne jelentkeznének. A Goncourt-díj már szűk meder az új regényírók árjának és a Tizek Akadémiája soha olyan zavarban nem volt, mint most. Ez az igazi «embarras de richesse». Az idén az 1926. évi díjat Henry Deberlynek, a «Supplice de Phédre» regény szerzőjének ítélték oda. A kritikusok ítélete szerint legalább tíz oly mai veretű francia regényíró van, aki épp úgy rászolgált a díjra, mint Deberly és rámutatnak a mellőzöttek díszes névsorára: Giraudoux, Henry Pourrat, Dorsenne, Jean Cassou, Valéry Larbaud stb. Egy olyan korszakban, amely szinte egyremásra termelte azokat a regényeket, amelyekről közönség és kritika egyaránt beszél, szűknek látszik a díjnak az a föltétele, hogy csak abban az évben megjelent regény pályázhat.

A Goncourt akadémia bizonyos mértékű visszafejlődése egyébként alkalmasint azoknak a zavaros időknek a következménye, amelyek egész korunk irodalmán súlyos nyomokat hagytak. A francia Akadémia is megérezte a nehéz időket. Ha névsorán végigtekintünk, csupa olyan nagyságot látunk, aki már a háború előtt is híres volt. Bourget, Port-Riche, Brieux, Donnay, Flers, Lavedan, Marcel Prévost, Régnier, a minap elhúnyt Richepin a békeidőkben is vezető írók voltak. Az utánpótlásból talán az egyetlen Paul Valéry emelkedik ki jelentőségesen. Az olyan nevek, mint Raymond Poincaré, továbbá a három leghíresebb francia marsalé: Foch, Joffre, Lyautey, csak azt mutatják, hogy a háborús idők szelleme ott uralkodott a «kupola» alatt is. Most két szék üresedett meg. René Boylesve-é és Jean Richepin-é. Talán a francia Akadémia ezúttal igyekezni fog - mint ahogy mindig igyekezett lépést tartani a haladó korral, - kipótolni az elmúlt idők mulasztásait és az ifjabb nemzedék nagyságai felé fogja irányítani meggondolt lépéseit. Az Akadémia nem haragtartó. Meg tudta bocsátani Flersnek, hogy a «Zöld frakk»-ban kifigurázta az akadémikusokat és elnézte Maurice Donnay-nak, hogy montmartrei kabaréköltő korában zöld akadémiai frakkban énekelt a szinpadon sikamlós kuplékat. Talán ha Courteline kissé kacérkodott volna az Akadémia felé, neki is elnézték volna a gúnyos töviseket, amelyeket az Akadémia agg testébe szurkált.