Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE

KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE
REGÉNY - ÖNÉLETRAJZ II.
XIX.

Alig hallottunk valami hírt az apámról. Több levelet írtunk neki azóta, hogy anyámék itt vannak, de ő nem válaszolt. Lehet azonban, hogy azt nem haragból, csak közömbösségből tette. Különös természetű ember volt, nem voltak barátai, nem rajongott semmiért és nem haragudott senkire és semmire. Ha valakivel összeütközésbe került, azt minden további nélkül kikapcsolta az életéből s harag nélkül, de végérvényesen meg tudott feledkezni róla. Bizonyára velünk is így történt, megszüntünk létezni az ő számára. Ha valaki hazai ismerősünkkel összetalálkoztunk, az mindig nyugtalanítókat beszélt róla.

Elérkezett a második sorozásom ideje, haza kellett utaznom. Kiöltözködtem a kölcsönkért ruhákba, hogy emberi figuraként kerüljek apám elé s valóban, mikor megérkeztem, szemmel látható különbség volt köztem, a nagyvárosi fiatalember, és az ottani legények között. A fiatalember és a legény szavak világosan meghatározzák a köztünk levő különbséget. Kora reggel a sorozás napján érkeztem meg s az én gyerekkori pajtásaim már részegek voltak, nagy, nemzeti színű csokrokkal dülöngéltek az utcákon kocsmától kocsmáig s ordítoztak s áradt belőlük az alkoholszag s a kisvárosi ember elvadult gőgje. Az állomás vendéglőjében találkoztam velük, voltak, akik észrevették a köztünk levő különbséget, megilletődve vizsgálgattak, s voltak, akikből kibuggyant a gúnyolódás. Mélyen kivágott fekete zakóöltöny volt rajtam, keztyűim voltak és csokornyakkendőm, mint a Gyagyovszkynak, Bodroginak és a Kis Károlynak.

- Nézd csak, hogyan elzsidósodott ez a kölyök - mondta valamelyik régi ismerősöm.

Röhögtek körülöttem.

- Olyan, mint egy cigányprímás - mondták mások s úgy néztek rám, mint aki megsértette őket, vagy mint akit ők mélységesen megvetnek, mint nem közéjük valót.

Az egyikük egy asztalos, akivel Pesten is dolgoztam együtt, nagy csomó nemzetiszínű szallagot tűzött föl kabátom fazonjára.

- Sohse szégyeld, pajtikám, hogy sorozásra mész. Csak a derék emberek lehetnek katonák.

Hagytam, hogy fölbokrétázzon, ellenkezésem csak egy általános verekedést eredményezett volna. Pedig mondani szerettem volna valamit ennek a megkótyagosodott fiúnak. Ő volt az egyike azoknak, akik az egyletbe beagitáltak, antimilitaristák voltunk s most, hogy visszakerült ebbe a kis városba, érzésben és gondolkodásban egy egész világ választ el bennünket egymástól. De ki szólhatna itt elvekről és magasabb rendű emberi célokról.

Nyolc óra felé négyes sorokban a kocsiúton bőgve és ordítozva bemasiroztunk a piactérre. Föltünően lármás és eleven volt a városka. Előző napokon esett az eső, a tántorgó emberek nyakig sárosak voltak, én józan maradtam, fáztam a hideg széltől s az átnedvesedett cipőimtől.

- Ott megy az öreged - mondta valaki felém az előttem menő sorból. - Jó pofa az öreg, olyan, mintha kinai lenne.

Alig ismertem meg az apámat. A téren jött át valahonnan a patika felé. Szakadt karimájú szalmakalap volt rajta, vékony nyári kabát és papucsok. Mintha tüskéken járt volna, sántikált át a sáron, vízen. Megdöbbentett ez a kép. Mi történhetett az öreggel? Siralmasan kiütközött a többi emberek közül.

Kiléptem a sorból, egyenesen utána mentem a patikába.

Egy pillanatig úgy tett, mintha nem ismerne meg. Kezet akartam csókolni, nem engedte. Közömbösen kérdezte:

- Az a mit akarja, kérem?

- A sorozásra jöttem. Tisztelteti a mama s a kezét csókolják a gyerekek.

Fölhúzta a vállait s széttárta a kezeit.

- Ne fecsegjen bolondokat, kérem! Nekem nincsenek se mama, se gyerekei!

Sokáig hallgattunk. Nem tudtam, mit mondjak neki, éreztem, csak egy érintés kell ahhoz, hogy fékeveszetten kitörjön belőle a keserűség. Az ajtónál álltam, ő ide-oda tipegett, oktalanul egyik helyről a másikra rakosgatta a holmikat. Végre megszólalt:

- Magának hogy megy a dolga, kérem? Látom nagy úr lette, úgy néz ki, akár egy finom cigányprímás!

- Csak megvagyunk. Szeretnénk, ha tatácska is feljönne Pestre.

- Slusz, kérem! Ha azért gyütte, kérem, hogy itt fecsegjen, alászolgája! Én nem akarja semmit hallani a maguk dolgáról. A maguk anyja elmente - a jó isten segítse.

- Én elhiszem, hogy a tatácska haragszik, de mi mégis csak egy család vagyunk, össze kellene tartanunk.

Zsebre tette a kezeit s ott állt előttem gúnyosan és szigorúan.

- Ja úgy, kérem, már kirukkolja magát a szocializmussal. Szégyelje kérem, már itt köll meghallani az embernek, mi lette magából. Megmondtam, kérem szépen mindig, az ilyen emberből, mint maga, csak tolvaj, csirkefogó lehet. Szégyelje magát. Az apja előtt azt mondja, nincs isten meg hogy meg kell gyilkolni a királyt.

Nem tudtam, mit feleljek neki. Honnan veszi ezeket az értelmetlen szörnyűségeket. Biztosan így hallotta azt valamelyik postástól vagy vasuti baktertől s most könyörtelenül nekem ront. Nem tudtam megállni, hogy csöndben maradjak. Bizonyára minden támadást jobban elbírtam volna, de hogy valaki az elveimet kifogásolja, még ha az apám teszi is azt, elbírhatatlan. Meg akartam magyarázni neki, hogy mi az, szocialistának lenni, de mintha paprikát szórtam volna a szemei közé. Féktelenül megdühödött, belém fojtotta a szót s belőle gáttalanul áradt a szitok, az összezavart frázisok, amiket itt-ott összeszedett. S aztán, hogy lecsillapodott, az istenről, a templomról és a királyról beszélt megint.

- De hiszen maga sohasem jár templomba - mondtam - s talán azt se tudja, ki az ország királya.

- Amit én csinálom, kérem, ahhoz magának semmi köze. Kikérem magamnak, hogy valaki, akár az enyém taknyos gyereke, azt mondja, maga vén bolond szocialista.

Mégis csak az volt az egyetlen, amit tehettem, csöndben maradni. Be kellett látnom, hogy valami történt az öreggel az utóbbi időben. Ez már nemcsak a ruházkodásán, de a beszédéből is világosan látszik. Ültem és hallgattam és figyeltem, hogyan kalandozik el a zagyvaságokban, hogyan nyugszik meg lassan és közeledik megint felém, a fia felé.

- Elmegyek - mondtam -, tíz órakor kezdődik a sorozás.

Egészen megenyhülten beszélt:

- Nem köll, hogy félje, kérem szépen. Már beszélgettem a dr. Suszlinger úrral, nem köll magának katona lenni. Itt van, kérem, öt forint, igyon egy kis szíverősítő.

Nem akartam elfogadni a pénzt, megint felforrt, terrorizált.

- Beteszi, kérem, a zsebibe, vagy nem teszi be a zsebibe, kérem?!

Megalázkodva elfogadtam. Nem mintha nem lett volna szükségem erre a pénzre, de szégyeltem magam ez előtt a letört, lelketlennek látszó és mégis nagylelkű ember előtt. A saját szempontjából bizonyára voltak igazságok azokban a vádakban, amiket ellenem mondott, de én mégis csak felnőtt ember voltam már s ő olyan szánalmasan eltorzultnak, összeziláltnak látszott előttem. Megértettem, hogy abba ment tönkre, mert elvált tőle a felesége, az az asszony, aki egészen közömbösnek látszott a részére, akivel havonta csak egyszer-kétszer találkozott s akkor is csak lamentáltak, csak panaszkodtak egymásra. Az ő történetükön át sok új oldalát láttam meg az életnek, fiatal fejemmel elhatároztam, sohse fogok megnősülni. Az élni akaró embernek szabadnak, mindenkitől függetlennek kell lennie.

Szép kifejlődött testtel álltam a sorozó bizottság előtt. A dr. Suszlinger is ott volt, láttam, hogy valamit mond rólam a katonaorvosnak.

- Mi a foglalkozása? - kérdezte tőlem a katona a mérleg alatt.

- Költő - mondtam.

- Micsoda?! - kérdezte mégegyszer.

- Költő.

- Keltő! - kiáltotta be a katona.

Az orvosok hangosan nevettek.

- Jöjjön előre - mondta az egyik. - Mi a foglalkozása?

- Ujságíró.

- Akar katona lenni?

- Nem!

- Miért?

- Beteg vagyok!

- Forduljon meg!

Megfordultam. Éreztem ennek a pillanatnak a jelentőségét, éreztem, hogy a sorsom fordulópontján állok, egy idegen ember igen vagy nem kijelentésétől függnek legközelebbi éveim, talán egész életem.

- Alkalmatlan - mondta az orvos. - Tovább!

Fekete, átláthatatlan falak húzódtak el előlem. Az egész sorozásból eddig semmit se láttam, szemeimmel és füleimmel csak önmagamra vigyáztam s most eszembe jutott Palágyi Lajos verse a sorozásról s ezeken a kegyetlenül egyszerű és igaz sorokon át láttam a körülöttem levő életet. Sovány és görbe és hatalmasan kifejlődött mezítelen testek sorakoztak a mérleg alá, lemustrálták őket és elkönyvelték őket és el voltak intézve. Kinek meghagyták azt, ami a legszemélyesebb tulajdona volt, kitől pedig ellenvetést nem tűrőn elvették a szabad élet lehetőségét. Az utóbbi esztendőkben akármerre néztem, újra és újra meg kellett arról győződnöm, hogy szocialistának lenni mindenkinek önmaga érdekében való kötelesség. Szerettem volna a szálloda előtti kőoroszlán mellé állni és kiszónokolni a gondolataimat, kiönteni a mérleg alá hajtott tömeg elé az érzéseimet, amik útálatosnak és embertelennek mutatnák meg ezt az egész szomorú komédiát. De talán meg se hallgatták volna, vagy talán agyonvertek volna.

A hosszú szallagok fonnyadtan lobogtak a nedves szélben, a legények pálinkásan és magukból kikelten üvöltöttek.

Az ivószobában várt rám az apám.

- No, lebo, kérem szépen?

- Nem vettek be.

- Fogja kérem a cókmókját és utazzon vissza az anyjához. Itt nincs semmi dolga, kérem szépen. Jövőre majd megint megcsináljuk, hogy ne legyen maga katona.

Kidobott a városból. Ebben a kimustrált öltözékben, megőszült lecsüngő bajusszal, tyúkszemes lábaival, amiken már alig tudott járni, meg akart maradni előttem tekintélynek, könyörtelen apának, harcolt ellenem és mégis félreérthetetlenül látszott rajta, hogy fél tőlem, fél az érzelmei megkisértésétől.

- Akarja, kérem, egy fiakkerbe ülni? - s mielőtt még válaszolhattam volna, füttyentett az egyik kocsisnak. - Az a kérem, Sándor, fusson az enyém fiával a vasutra, el akarja utazni Pestre.

Estére Pesten voltam.

Egy csomó versemet vittem magammal haza, meg szerettem volna mutatni az apámnak, most unalommal kiszórtam a zsebemből. Egyre inkább éreztem az egyedülvalóság terhét. Élni emberek között, akik gondolkozásban és érzésben egészen távol vannak tőlünk s mégis beszélnek hozzánk, éreztetik a színeiket és formáikat és könyörtelenül ránk akarják erőszakolni a szokásaikat. Dolgozni, dolgozni, mondják, pénzt keresni. S mindennek semmi értelme nincs. Mindez alig különbözik valamit a lassú öngyilkosságtól. Én pedig élek s ha azt mondom, jól akarok élni, ez alatt egészen mást értek, mint ők. Egészen mást, mint a családom és egészen mást, mint szervezett társaim a gyárban. Én is sokat beszélek a munkáról, de ilyenkor mindig valami olyan munkára gondolok, ami nem kell a munkaadónak, aminek az értékét nem tudják a napi árfolyamok lemérni. És egyáltalában kinek kell ennek a munkának a kész eredménye. Azt mondják, az emberek kenyérre éhesek és fáznak a rossz ruhákban. Ez igaz, ezt én megértem, de nem értem meg azt, hogy ezek az éhes és fázós emberek miért nem szánják rá magukat arra, hogy kenyeret és ruhát követeljenek maguknak. Mért nem tudják felfogni a szavaik értelmét, mért vetetik föl magukat a gyárba, ha minden további nélkül ki is hagyják dobni onnan magukat. Egyre elszabadultabban dolgoztak bennem az érzések és gondolatok. S nem rettentem meg tőle, ha a munkás társaim azt mondták rám, hogy anarchista vagyok s nem keseredtem el amiatt, ha Gyagyovszkyék azt mondták az írásaimra, hogy szemenszedett bolondságok. Szolidáris voltam a saját cselekedeteimmel - verseim megtagadása, éreztem, egyenlő lenne önmagam megtagadásával.

Mégis jó lenne, ha megvolna az ember mindennapi kenyere és a hideg elől megvédő ruhája. Érzem, hogy ez a kérdés belém kapaszkodik és nem lehet vágyakkal és gondolatokkal megoldani. Enni kell s a hidegtől fázunk, testestől és lelkestől az életnek ezekbe a külsőségeibe vagyunk elhatárolva. Ahhoz, hogy verseket írhassak, ennem kell s ahhoz, hogy enni valóm legyen, dolgoznom kell, alkalmazkodnom kell mások, jóllehet az enyémmel teljesen ellentétes akaratához. Naponta bejárok a kávéházba, de az ehhez szükséges kis pénzt elő kell teremtenem. Bemennék a gyárba dolgozni, ha valahol felvennének, de mivel sehol sem fogadnak be, az anyámtól kell a kávéházi költséget megszereznem. Nincs bennem szentimentalizmus, ez a másokon élősködés, ez a kitartottság mégis rettentőnek, embertelennek tűnik előttem. Mennyit dolgozott már értem ez az asszony. Emlékszem rá, még egészen kis gyerek voltam: hajnalban felvett a hátára és így vitt magával a városba, hová mosni járt. Estig ott lábatlankodtam a teknő körül, jól tartott étellel s éjjel volt, mikor ismét a hátára batyúzott s elvitt haza, hogy néhány órát pihenhessen mellettem s hajnalban megint elindulhassunk a néptelen utcákon, a szennyes ruhahegyek alá, a fullasztó gőztengerbe. S mindez nagyrészben én értem történt így, ugyanúgy, mint most is nagyrészben csak értem dolgozik. Hajnalban indul el most is és csak néhány órára jön haza napközben. A főkapitányság detektívosztályára jár takarítani. Rongyokat mosni és padlót súrolni, amit bemocskol az idegen emberek lába és... Sokszor mesél azokról a szörnyűségekről, amiket a detektívszobák falai között lát és hall. Az utca-lányok megaláztatásáról, a tolvajok és ligeti csibészek elpáholásáról és a munkások szenvedéseiről, akiket a tüntetéseken és sztrájkok alkalmával fogdosnak össze.

Beszél és vigasztalan panasz és megalázkodás van a szavaiban. És néha hoz haza fél üveg bort és egész szelet húsokat, amit a lefogott emberek hozattak maguknak, de elfogyasztásuktól elvették a kedvüket. Ezek a szerencsétlenek! Én pedig otthon ülök, verseket írok, regényeket és egyéb könyveket olvasok és jóllakom a maradék ételeikből. Látom, hogy ez gyalázatos lealjasodása egy fiatal munkásembernek, de nem tudok rajta változtatni.

Egyszer azzal jött haza az anyám, hogy beszélt az egyik detektív csoportvezetőjével s az azt mondta, hajlandó lenne engem próbaidőre felvenni a csoportjába.

Arra még sohasem gondoltam, hogy detektív legyek. Hirtelenében alig tudtam felfogni az ajánlat értelmét és jelentőségét. Az anyám azonban már kiszínezte maga előtt eljövendő életünket, már megtervezte, hogyan is lesz akkor, ha ismét keresni fogok, sőt állami alkalmazott leszek, idővel majd csoportvezető, talán kapitány is nagyszerű fizetéssel és nyugdíjjal öreg napjaimra.

- De hogyan is lehetne azt összeegyeztetni az én elveimmel, hogy detektív legyek. Mért vettem részt akkor a sztrájkokban, mért dobattam ki magam a gyárakból, ha most elmennék besúgónak?

Az anyám kitartással beszélt a lelkemre:

- Nem kell neked a politikai osztályra menned. Az a csoport, ahová hívnak, az utcalányokkal foglalkozik. Ha jó ember vagy, még segíthetsz is a szegényeken. Hidd el nekem, hogy a jó természetű ember mindenütt jót tehet. Istenem, hát mért is kell ezeket a szegény teremtéseket ütni. Menj és segíts rajtuk. A jó szocialistának mindenütt ott kell lennie, ahol segíteni tud az embereken.

- De detektívnek lenni - mondtam - gondolja csak meg, ki hinné el nekem, hogy én nem árulkodok a munkásokra? És biztosan rá is vennének, ha közéjük mennék. Nem, én ezt nem tudom megtenni.

- Igen - felelte az anyám - csakhogy sehol nincs rád szükség, ide pedig, ahová hívnak, nem akarsz elmenni. Istenem, a szegény ember nem válogathat a munkában.

Mind igaz volt, amit ő mondott, de mégse tudtam magam rászánni. Azt mondtam, majd gondolkodom még a dolgon, reggel keltsen föl, mikor elmegy s megadom a választ.

Rossz éjszakám volt, nehezen ébredtem és hümmögtem és tétováztam. Valóban, hátha még hasznára is lehetnék a mozgalomnak. Csak föl kellene őket világosítani. Ők is csak emberek. Mi az általános emberi jómódot akarjuk.

Az utcák még üresek voltak, a villamosok se jártak. Hangtalanul mentem az anyám mellett. Ő rábeszélőn súgdosott, én csak magamban feleltem neki és vitatkoztam saját magammal. A Váci-úton mentünk befelé, aztán a Károly-körúton a Bazilikáig. Befordultunk, a szűk, csendes utcák egészen agyonnyomtak. Az anyám már biztos lehetett benne, hogy elfogadom az állást, mennyivel jobb, rendezettebb élet következik ezután.

A kapunál, mikor a posztoló rendőrt megláttam, egyszerre magamra ijedtem.

- Nem megyek be! - mondtam -, majd keresek magamnak valami munkát, de ezeket útálom. Ezeket még csak látni se tudom.

Meg se vártam, mit felel az anyám, elváltam tőle. A hídon át átmentem Budára.