Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 24. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő

Hevesy Iván: Erich Schönfelder: Csákó és Kalap

Meg kell néznie ezt a nagyon kedves és nagyon mulatságos filmvígjátékot mindenkinek, aki az eddigi rossz tapasztalatok után elfogult a német vígjátéki filmek iránt. A német filmvígjátékok - alig-alig akadtak kivételek - otrombák, laposak, humormentesek, nehézkesek, unalmasok. A "Csákó és Kalap" pergése közben alig akarunk hinni a szemünknek: tempója friss és eleven, mint a legfrissebb és legelevenebb amerikai vígjátéknak, humora, szellemes ötlete és fordulata több, mint egy jó francia színpadi bohózatnak.

Pedig a rendező és összes munkatársai vérbeli németek. Mit bizonyít mindez? Azt, hogy a rendező egyéni képességei az eredményt túlemelik a faji temperamentum adottságain. Nem akarjuk ezt a kitűnő Schönfeldert nagy kollégája mellé helyezni, de önként vetődik fel egy még erősebb bizonyító erejű név, Ernst Lubitsché, aki ugyancsak német és mégis a legfrissebb, legszellemesebb és legelegánsabb vígjátékokat rendezte.

Erich Schönfelder érdeme, hogy Roda Roda színpadi vígjátéka nem halványult el a filmváltozatban, hanem ellenkezően, finomult, színesedett és gazdagodott. Gazdagodott a rendezői ötleteknek hallatlan bőségével, olyanokkal, amelyek csak a filmből születhettek meg és amelyek sokszoros kárpótlást nyújtanak az elmaradt élő dialógusért.

Általában a gazdagság a legszebb erénye ennek a filmnek. Minden "Einstellung" hoz valami újat, tovább viszi a cselekményt, amelybe így nem kerülhetnek bele henye és unalmas jelenetek, lanyhítva és lompossá téve a dráma dinamikus pergését. Azonkívül fontos ez is: Schönfelder a modern filmrendezés alakulóban lévő alapelvei szerint dolgozik. Szereti a kiszakításokat az egybefüggő tablókból, a second plant teszi uralkodó síkká a totalokkal szemben. Azt is tudja, hogy milyen hálás lehetőséget ad a az átkopírozás és gyakran virtuózan is alkalmazza azt. Az átkopírozást (helyesebben és precízebben összefotografálást), amely ma már sokkal több filmtrükknél: gondolat és érzés képszerű kivetítésére szolgál. Jó erre akármelyik példa: amikor a nyugdíjba és civil életbe vágyódó ezredes lelki szemei előtt megjelenik önmaga, cilinderben és polgári öltözékben.

Az egészből kiszakított jellemző rész alkalmazásának legszebb példája a "Csákó és Kalap"-ban az a jelenet, amikor bejelentik a kissé túl molett ezredesné érkezését. A keményen lépkedő vaskos női lábakat látjuk előbb secondban, amint alattuk recsegve hajlanak be a padló deszkái, majd az asztalsarkon álló, rezdülve összecsörrenő poharakat és csak harmadiknak az okozatok okát, a tenyeres-talpas ezredesnét.

A film gazdagságát és frissességét nagyon fokozza a játékprodukció gondos kidolgozása. Schönfelder tisztában van vele, hogy az eleven tempó elérésének egyik titka: minden jelenetet csak addig játszatni, ameddig az éppen szükséges és egy pillanattal sem tovább. Sehol nem engedte, hogy színészei beleessenek abba a hibába, ami német színészeknél olyan gyakori, hogy túljátsszák a jeleneteket. Kár, hogy ebből a szempontból éppen egy epizódfigurával, a tisztiszolga alakításával szemben volt túlságosan elnéző, aki nemcsak elnyújtotta jeleneteit, hanem mindig igyekezett szerénytelenül - mondhatnánk: szemtelenül - kitolakodni a filmből. Igazán megérdemelné, hogy még utólag jó néhány métert kivágjanak egyébként is elég ízetlen és mesterkélt alakításából.

Annál több dicséret illeti mg a főszerepek alakítóit, Harry Liedtkét, Hans Junkermannt, Olga Csechovát és Mindszenthy Máriát, akik nemcsak játékkészségüknek adták szép tanújelét, hanem művészi ökonómiát érvényesítő fegyelmezettségüknek is. Egyben újabb bizonyítékul szolgálnak arra, hogy a játékprodukció milyen nagy mértékben érdeme a jó rendezőnek. Liedtkét, Junkermannt és Csechovát már az idei filmszezonban is láttuk vígjátéki szerepekben, némelyiküket többször is, ilyen kifogástalanul jók azonban egyik filmen sem voltak.

Az egyik kis szerepben maga a szerző, Roda Roda is bemutatkozik mint a színész. Ez is olyan lehetőség, amit csak a film adhat: az író nemcsak művében, hanem a maga testi mivoltában is megörökítheti önmagát.

A film zavartalan hatásához hozzátartozik az ügyesen megírt és elrétegezett felírásanyag. Szerzőjük Mihály István, aki ma kétségtelenül a legjobb vígjátékfelírás-fordító és szerző. Nem tudjuk azonban, nem az ő lelkét terheli-e az, ami szándékosságnak érthetetlen volna, feledékenységnek pedig megbocsáthatatlan, hogy a rendező neve, amint azt Star-filmeknél bosszankodva vagyunk kénytelenek megszokni, megint hiányzott a filmről.