Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 21. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő
A filmművészet technikai lehetőségből, a kinematográfiából született meg és kialakulásában is, művészi hatásformájának megteremtődésében is olyan döntő és alakító szerepet játszottak a technikai változások, amilyenhez hasonló eset a többi művészet egész területén sohasem volt. Éppen azért annak, aki figyelemmel kíséri a film művészi formájának evolúcióját, nagy figyelemmel kell lennie a fel-felbukkanó, a kinematográfiát tökéletesíteni akaró kísérletekre, mert sohasem tudhatjuk előre, hogy melyik filmtechnikai javítás fogja gyökerétől felforgatni a film mai művészi formáját és fog helyette újat teremteni.
A filmnek az élet teljes és tökéletes reprodukálása szempontjából három hiányossága van: néma, monokróm és síkszerű. A filmtechnikai kísérletek kezdettől fogva ezeknek a feladatoknak megoldását tűzték maguk elé. A színes filmnek, a beszélő filmnek és a sztereoszkopikus filmnek problémája egyidős a kinematográfiával. Most, 1926 őszén mind a három kísérlet felújult erővel bukkan fel és így erősen aktuális a kérdés, megvizsgálni, hogy ezeknek a technikai feladatoknak megfejtése, a színes, a beszélő és a plasztikus filmnek megszületése hogyan befolyásolná a filmjáték eddig adódott lehetőségeit és milyen irányba terelné annak kiszámíthatatlan fejlődési irányát.
Az új szezon egyre-másra hoz majd olyan filmeket, amelyben a monokróm részek között egy-egy felvonásnyi színesen fotografált jelenetet találunk. Ezek közül néhány ("Miss America", "Kacagó New York", "Fügefalevél", "Mexicói párbaj", "Irene", "Víg özvegy", "Ripacs királynő") már a közönség elé került és rövidesen megjelenik még két színes betétű film "Ben Hur és a Fekete bohóc." A színes rész valamennyiben revüszerű betét. Az egyikben szépségverseny, a másikban garden-party keretében rendezett divatrevü, a harmadikban esti ünnepség és spanyol kastély udvarán és hasonlók.
A háború előtti kézzel vagy u. n. patronozással színezett filmeken kívül, amelyek az emberi ízléstelenség legszörnyűbb emlékei maradnak, amelyből nemrégiben is találtunk egy elrettentő példát az "Operaház fantomja" című filmben, már három évvel ezelőtt láttunk néhány filmet, amelyeknek betétei technikai fotografikus úton voltak színessé rögzítve. Ezek voltak a "Lángoló szenvedélyek" és a "Cifra nyomorúság" című filmek. Már ezek is egy tökéletesített és egyszerűsített eljárással készültek. Az első megoldásokban három lencsén három parallel futó filmre fotografálták a jeleneteket, sárga, kék és vörös színszűrőkön keresztül. A vetítés ugyancsak három filmről történt, külön e célra konstruált hármas gépen, amelyen az egyes filmszalagokat sárga, kék, illetve vörös színű fény világította keresztül. Nyilvánvaló technikai nehézkessége miatt ez a színes film nem tudott elterjedni. A három év előtt látott színes filmeknél a fotografálás ugyancsak három külön filmre történt megfelelő színszűrőkön keresztül, a vetítés azonban már egyszerűbben, mert a három filmről készült pozitívokat sárgára, kékre, illetve vörösre színezték és emulziórétegeiket egymás fölé egy közös filmszalagra préselték.
A "Lángoló szenvedélyek" és a "Cifra nyomorúság" filmek színes betétei még nem voltak elég tökéletesek, a színérzékenységük nem volt elég finom, a tónusok, átmenetek elvesztek, az árnyékosabb részek pedig monokrómok maradtak. A most látott színes filmrészeken ezek a hibák eltűntek és amit ellenük a természethű tökély szempontjából emelni lehet: levegőtlenek, a színek sokszor pasztellhatásokig lágyulnak, a vörösek pedig néha túl erősen kivillannak. A haladás azonban nemcsak a három év előtti eredményekhez képest szembetűnő, hanem a másfél évvel ezelőtt Budapestre került "Tízparancsolat" színes betétjeihez képest is.
A filmnél, dacára annak, hogy vizuális művészet, a színek hiányzottak legkevésbé a nézőknek. Miután azonban a színes film már itt van, meg kell vizsgálni jelentőségét, és ehhez feltételezni azt az esetet, hogy a színes fotografálás ki fogja küszöbölni a most még mutatkozó hibákat és tökéletlenségeket. Valahogyan éppen azért, mert a színek olyan kevéssé hiányoztak, a színek megjelenése alig jelent valami változást. Kezdetben, amíg újság lesz, el fogja terelni egy kissé a nézők figyelmét a film lényegéről, a mozgásokban megnyilvánuló történésről, a rossz rendezőket még inkább csábítani fogja a giccses tablóhatásokra, a filmrendezés mai szabad mozgását pedig a színes film szükségképpen kisebb fényérzékenysége és fokozott technikai nehézkessége miatt korlátozni fogja. Művészi hatásban annyiból fog állni a változás, hogy a monokrómia mai stilizáltsága után a színes film a naturalizmus felé való hajolást jelenthet, vagy legalább is lehetőséget ad erre.
Azonkívül pedig minél inkább közeledik a teljes valósághoz a film egyik oldalon, annál inkább zavaróak lehetnek a hiányok a másik oldalon, a plasztikusság irányában.
Végeredményében a film színessége nem rejt magában lényeges stílusfordulatot és miután feltétlenül drágább lesz a színes film előállítása, nem fogja tudni a régi monokróm filmet kiszorítani. Érdekes és értékes szerepe lehet azonban esetleg kulisszáiban is stilizált fantasztikus vagy mesefilmek művészi megoldásában.
A színes filmnél jóval nagyobb jelentőségű a beszélő film, amelynek feltalálására irányuló kísérletek szintén nagyon régiek. Edison már jóval a háború kitörése előtt szerkesztett egy meglehetős primitív készüléket, amely a kinomatográfgépet a fonográffal hangolta össze. Nem beszélve ez utóbbinak hangfelvevő és hangvisszaadó tökéletlenségéről, tökéletlen maradt ez az egyesítés már csak azért is, mert a fonográffelvétel időtartama négy-öt perces jelenetekre korlátozta ennek a beszélő filmnek folytonosságát. A későbbi kísérletek, amelyek közül a legszebb eredményt Engl és Vogt német mérnökök, majd pedig egy dán mechanikus berendezése tudott felmutatni, mind abban az irányban dolgoztak, hogy a hangot is fotografikus jelek közvetítésével rögzítsék meg és alakítsák vissza hanghatássá. A szelénes készülék közbeiktatása (katodophon és statophon) lényegileg megoldotta ezt a problémát, azonban két nagy nehézség maradt. Az egyik abban áll, hogy tudvalevően a filmvetítő gép a máltai keresztes fogaskerék segítségével nem folytonosan mozgatja a filmet, hanem ugrásszerű megszakításokkal. A szemünk az ugrást nem veszi észre, azonban ha hangjelek is a film margójára vannak fotografálva, a hang csak folytonos megszakításokkal volna hallható. Ennek a komikus és képtelen hanghatásnak kikerülésére szakítani kellett a máltai kereszttel és áttérni a jóval kényesebb és komplikáltabb forgótükrös vetítési megoldásra. A másik baj pedig abban mutatkozik, hogy eddig, ha a filmszalagban néhány képkocka megrongálódott, egyszerűen kivágták azokat, mert a mozgásnak ilyen kis, néhány másodperces zökkenését a néző alig veszi észre. A hanggal azonban nem lehetne ugyanezt megtenni, és ha abból egy-egy szótag elmaradna, akkor a hatás, a komikumról nem is beszélve, alaposan meg lenne zavarva. A beszélő filmnek tehát egyúttal elszakíthatatlannak kellene lenni.
Újságközlemények szerint amerikai filmgyárak kezében van egy synchronisation és egy vitaphone nevű készülék szabadalma, amelyek állítólag tökéletesen megoldják a problémát és felvágják a néma film nyelvét. Tegyük fel azt, ami valószínűtlen és képzeljük el, hogy ezek a készülékek valóban tökéletes teljesítménnyel dolgoznak és nézzük az eshetőségeket.
Sokan attól tartanak, hogy a megszólaló film színdarab- és operareprodukálássá süllyeszthetné a néma filmet, amely éppen némaságánál fogva szorítja íróit, rendezőit és színészeit a művészi kifejezésnek olyan területére, amely eddig terra incognita volt és amelynek kibányászása a jövendő feladata. Ez az aggodalom teljességgel indokolatlan. Egyszerűen azért, mert ez a beszélő film olyan drága lesz, hogy semmiképpen nem válhat konkurensévé a néma filmnek. Két okból: a beszélő film elveszti internacionalizmusát, ami által piaca összezsugorodik, azonkívül pedig komplikáltabb technikája is költségesebbé teszi. Anyagilag csak annyi előnye van, hogy feleslegessé teszi a mozizenekarokat. Ez azonban olyan kis előny, hogy megközelítőleg sem tudja ellensúlyozni a másik két gazdasági hátrányt.
A néma filmet tehát nem kell félteni attól, hogy a küzdőtéren olyan vetélytársa jelenik meg, amely többet tud, mint ő, mert azt éppen ez a tudása fogja gúzsba kötni, vagy legalább is szoros korlátok közé szorítani. A beszélő film maga természetesen feltétlen visszatérést jelentene azokhoz a színpadi és irodalmi hatásokhoz, amelyektől minél teljesebben megszabadulni a néma filmek legfontosabb feladata. A beszélő film kénytelen volna lemondani a film igen sok előnyéről, térben és időben mozgó határtalan szabadságáról, élettömörítő módszereiről, az élet sokrétűségének szimultán megmutatásától. A beszélő film legjobb esetben kifejlesztene egy új filmműfajt, amely stílusában feleúton állna a néma film és a színpadi dráma között.
Legyünk azonban nagyon optimisták a beszélő film jövőjét illetőleg és képzeljük el, hogy a beszélő film legyőzve minden akadályt, kifejleszt egy olyan kifejezési lehetőséget, amely egyesíti a színpad és a film minden előnyét. Ebben az estben már nincs baj, mert ha valóban megcsinálja ezt az egyesítést, akkor azzal már egy hallatlanul nagy értéktöbbletet produkált. Másrészt pedig az internacionális és olcsó néma filmet, éppen e két tulajdonsága miatt, úgysem fogja tudni gyengíteni és kiszorítani. Legfeljebb még inkább kényszeríti azt sajátos feladatainak megkeresésére. Ez pedig csak igazán haszon lehet.
Arról pedig nem is kell sokat beszélnünk, hogy a filmopera új lehetőség és miután az operák nyelve úgyis nemzetközi, ezek internacionális elterjedésének semmi akadálya nem volna. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy ez a beszélő film, ha tökéletes, nemcsak a beszédszöveget reprodukálja, hanem a zenét is és így a zenének és a játéknak együttes megrögzítésével új és beláthatatlanul szép eredményeket teremthet meg.
Nem lesz ártalmas a film továbbfejlődésére a plasztikusságnak, a sztereokopikusságnak feltalálása sem, amely hírek szerint küszöbön áll. A plasztikusságnak, ha csak meg nem nehezíti a filmfelvételeket, a filmstílus fejlődése szempontjából nem igen várható döntő hatása. Az egyes képek rendezési felépítését, a mozgásnak, a gesztus és arcjátéknak eddig kialakult módszereit befolyásolná csupán.
Végeredményül leszögezhetjük tehát, hogy a filmtechnika várható fejlődése sok előnyére válhat a mai filmnek. És akármilyen fontosak is a filmnél a technikai befolyások, a filmművészet sorsát és jövőjét mégsem kizárólag ezek fogják eldönteni, hanem nagy erejű, de megfoghatatlan tényezők. A végső eredményt még nem látjuk, de az evolúció irányát annál biztosabban: teljes emancipálódás a színpadtól és az irodalomtól, az igazán filmszerű filmtémának megtalálása, a film kifejező nyelvének kialakulása, a tiszta film, amely a felírások mankóját elhajítva, megkeresi önmagát, a keveretlen képmozgások művészetét.