Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 21. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Füst Milán: Panait Istrati: Kyra Kyralina
Regény - Horvát Henrik fordítása [+]

Romain Roland e műhöz írt előszavában "mesélő zseni"-nek nevezi Panait Istrati román-francia írót.

Megértem Roland elragadtatását. Bölcselkedő olyan sok van s igazi mesélő olyan kevés! S mi annyira vártuk, hogy hajlandók vagyunk őt azonnal zseninek tartani, mihelyt megszólal.

Hogy Panait Istrati az-e, vagy sem, nem tudom. De hogy vérbeli elbeszélő, azt kétségtelennek tartom. Az ember könyvét örömmel olvassa, szívesen adja magát oda neki - s mikor végére ért, sajnálja, hogy vége van.

S ha elégedetlen volt is vele itt-ott. A végén mégis azt a tiszteletet érzi, mely a teremtményt megilleti.

Nem egyszer sokalltuk az író önkényeskedését. Bizonytalan csapongásait sem voltunk hajlandók mindig a zseni korlátlan szabadságának javára betudni, - sem azt, hogy valósággal képtelen elszánni magát, hogy hol is kezdje mondanivalóját. Ez a regény voltaképp sehol sem végződik, - de ahol végződhetnék, azt mondja el az író a regény első harmadában, - miután azonban előbb már egész energikusan belekezdett, bel is szaladt magának az elbeszélő személynek regényébe. Mindez nem éppen művészi benyomást kelt és még kevésbé az, hogy az írónak semmi gondja, hogy be is fejezze, amit elkezdett.

Talán korlátlan szabadságra van szüksége, hogy egyáltalán szólni tudjon, épp ezért igyekszik lerázni magáról a nyűgöt, a tudatot, hogy az írónak kötelességei is vannak. ("Nem vagyok mesterségbeli író és sohasem leszek az," - védekezik előszavában.) Lehet, hogy már azzal magával is beéri, hogy végre csakugyan megindul benne az áradat - akárhol! - s ha bármilyen áron is: sikerült formába öntenie azt az ezerfélét, amit átélt, - s éppen ezért óvakodik, hogy maga elé még gátakat is állítson. - Nagyon is értjük ezt a félelmét és ezt a szerénységét. Mégis megmaradunk korabeli véleményünk mellett, hogy nem volna ártalmára, ha e tekintetben kissé gondosabb volna is. Nem is mindig művészi az a mód, ahogy megoldja feladatait: nagy könnyedségében nem mindig válogat az eszközökben. Vannak könyvében elnagyolt részletek, olyanok, amelyek valósággal mosolyra indítanak.

Egyszóval: egyenetlen munka ez még és túlontúl aránytalan. És mégis, csak sajnálni tudjuk, hogy ez így van. Mert: ha hibás kristály is, de kristály. Egy kicsit sok cafat, rög tapadt hozzá, mialatt e gazdag lélek káoszából kilépett.

*

Előadásának egyenletessége a természetes források eleven nyugalmára emlékeztet. Csak úgy buzog ajkáról a szó: halkan és olyan kellemesen, hogy nem lehet neki ellenállni. Szerény a hang, barátságos, szívet melengető s az ember örömmel adná át magát az írónak talán, ha akármit mesélne is. S egyetlen olyan tulajdonsága nem derül ki, mely ellentétben állna ezzel a kellemes szerénységgel. Igénytelen minden tekintetben. Nincsenek mesterfogásai, nem igyekszik remekelni, sosem tesz erőfeszítést, hogy gazdagabbá tegye leírásait, vagy tartalmasabbá alakjai jellemzését, - hanem úgy mondja, ahogy Isten adta mondania.

Folyik a szó - s egyszerre a Kelet napja csak úgy szikrázik a fejünk felett. Mihelyt a neki olyan drága Keletjéről szólhat, mindig kitesz magáért, talán anélkül, hogy akarná. S könyvében csakhamar a napsütés melegét érezzük. Szereti a Keletet, rajong érte, nem szégyelli könnyeit, - de az emberekből, az életből való kiábrándultságát is szereti. S mi anélkül, hogy észrevennénk, hogy történt, máris jó magasan cikázunk vele, - valahol abban a magasságban, ahonnan egy élettől fáradt lélek szokott letekinteni az alant nyüzsgő színes sokaságra.

S ha nem is kérkedik életismeretével: érezzük, hogy mindazt tudja, amit mi tudunk. Egy-egy szava valósággal fáj: néha olyan állatian szomorú az, máskor viszont olyan elevenbe találó. S mindez együtt lágy, elbájoló álomba olvad össze újra meg újra. Szeretetreméltó, rokonszenves művész ő.

*

A bűvészek fajtájából való.

Alig találom párját, - még valakit, akinek bátorsága volna hasonló metszően kegyetlen történet a mesemondók elfogulatlan egyszerűségével és természetességével előadnia.

A szemembe néz és el meri hitetni velem, hogy e sok szörnyűség nemcsak természetes, sokszor még szép is. A szörnyűben: tudjuk, - lehet vad szépség - s az ő könyvében ezt nem egyszer állapítottuk meg újra. S ami túlontúl szörnyű, az néha már nevetésre indít: s benne nagy képességek vannak, hogy ezt a nevetést is kiváltsa belőlünk.

Regénye egy balkáni emberről szól, - egy csavargóról, aki gyerekkorában a nővérébe volt szerelmes (talán az anyjába is!) - s aki azután e szeretett lényeket hirtelen elveszíti. Gyerekfejjel indul el keresésükre, nekivág a messzi Keletnek, - de alig hogy egy lépést tenne, homoszexuális pasák hatalmába került. Kiszabadul s tovább csavarog. Tizenkét éven át hasztalan keresi gyönyörű nővérét, - végül is a honvágy hazakergeti Romániába. Szerencsétlenségére csakhamar beleszeret egy kedves, szép lányba, valami jómódú kocsmáros lányába. Addig mesterkedik, míg sikerül a lány ostoba háza népe bizalmába férkőznie, mindenféle hazudozással, tréfával, mesével...

S ekkor kezdődik a jaj! A lányt csakugyan hozzáadják. - S elkövetkezik a szörnyűség, a rettegett nászéjszaka. Hogy mondja meg a szeretett lénynek, hogy ő nem férfi többé, miután megrontották férfiasságát? S hogy csak a szeretet gyógyító hatalma adhatná vissza neki, amit elveszített? Hogy mondja meg neki, mikor a türelmetlen násznép már egy óra múlva bekopog a fiatal asszony ingéért?

Hát bizony ez elég furcsa, elég "modern" történet. Aki így a kivonatát hallja, nyilván azt képzeli, hogy Istrati freudista. S nékem jól esik egy nagyot nevetnem e hiedelmen. Lehet, hogy a szerző ismeri Freud kitűnő megállapításait, de hála Istennek, ebből semmit sem árul el. Műve nem ama kellemetlen írásművek közül való, amelyek a modern pszichológia eredményeinek adaptálását tűzik ki céljukul.

Ne Freudra tessék gondolni, hanem az ezeregyéjszakára.

Ami ott szerelmi vágy, itt is az. Alig vesszük észre, hogy anyáról, vagy nővérről van itt szó...a szegény fiú szerelmes s mi ezt szívesen elhisszük neki.

Minden olyan természetes e könyvben, olyan magától értetődő, hogy elfelejtünk megbotránkozni. S ami kegyetlen valóság: színes, szinte derűs, könnyed álomba olvad úgyis csakhamar - akár az arab regékben.

Ami igaz, kimondja, - nem szégyelli magát s mi ezt is erényének érezzük. - De emellett olyan gondtalan szívvel lábol át a nehezén, hogy akarva, nem akarva valamely könnyed mámor lesz úrrá rajtunk: talán a folyton zajló, kavargó élet látványának enyhe mámora. Mintha egy kis ópiumot szippantottunk volna. S ez az író nem is él vissza felettünk való hatalmával. Ő maga is kényes ízlésű és tartózkodó. Így hát semmi sem zavar, még azok a részletek sem, mikor arról ír, hogy e fiatal fiú ugyanolyan sápadt fogollyá, dédelgetett lénnyé lett a pasák hatalmában, mint a háremek hölgyei. S azt a kínos, feszélyező érzést nem éreztük, amelyet a freudista íróknál olyan gyakran: amelyet az önvallomás szemérmetlensége kelt, mikor az író helyett szégyelli magát az ember.

*

A gazdag fiatal anya és gyönyörű leánya egy külön házban élnek a kisfiúval - s az apa, aki kerékgyártó, legényfiával egy másik városrészben. A férfiak hetenként kétszer-háromszor átrándulnak a nőkhöz, de csak azért, hogy megkorbácsolják őket. Az anya, mint a hős áll oda elébük s csak arca épségéért könyörög. - S mihelyt hóhéraik kitették a lábukat, a könnyek gyorsan felszáradnak. Senki sem zúgolódik: az élet ára a halál, - az ő kimondhatatlan örömeiké pedig ez a kis testi szenvedés.

Valami bódító álomban él a két nő itt együtt, mint egy elysiumi szigeten: az érzékiség mondhatatlanul szép álmát élik. Egész nap heverésznek, cicomázzák magukat, - de este aztán kigyúlnak a gyertyák s az arcok felragyognak...zenészek érkeznek nemsokára - a két nő pedig boldogan sürög-forog. Forr az illatos kávé, - a szoba közepén ott már a nargiléh, meg a frissítők, - a szoba teli van szórva virággal. S mikor a "vendégek" beállítanak, felhangzik a magányos házból az ének s a lázas tánc is kezdetét veszi.

Egy nap azonban mégiscsak összezúzza az anya arcát a férje. Erre az asszony elbúcsúzik gyermekeitől.

"Te pedig Kyrám, hogyha nem érzel magadban hajlamot, mint gondolom is - arra, hogy az erénynek élj, annak az erénynek, amely Istentől jön s amit örömmel gyakorlunk...akkor ne légy erényes! Ne légy erényes úgy, hogy megtagadod saját magadat és belső érzésedet, ne csúfold meg az Úristent, hanem légy inkább az, akinek teremt: légy élvező, sőt légy ledér nő, de olyan, akinek szíve is van! Jobb ez így" - mondja a lányának búcsúzáskor.

*

Két vad csempész, - az anya testvérei veszik aztán oltalmukba a magukra maradt gyerekeket! Ezek később az apát is megölik. (Homéroszi részlet!) A gyerekek pedig elszakadnak egymástól, - mind a kettőt elrabolják s a fiú sokáig sínylődik valakinek a hatalmában, de aztán kiszabadul. - S következik a könyv egyik legszebb részlete: egy gyönyörű nap leírása.

Először szabad életében. Ezerfélét szeretne csinálni. Végre rászánja magát s lovat bérel egy napra.

A kegyenc aranyos ruhájában, fehér lovon bejárja Stambult. - Valaki a hámjánál fogva vezeti lovát s az útban állókat félrelöki előle. Szemei kápráznak a zajló élettől, a napsütéstől, - eszmélete bódult. - Nevetni szeretne teli szívvel.

S két kézzel szórja az aranyat. - Hová menjünk Excellenciád? - kérdi a ló gazdája. - Mindenhova! - feleli ő. Mikor pedig alkonyodik, leszáll a lóról s leül a piszkos utca kövére. Vége az álomnak s neki nincs senkije.

*

Az ezeregyéjszakában is vannak korbácsütéstől forradásos testű nők, - abban is vannak napsütéses délutánok, amelyekben izzik az öröm. De itt az öröm árnyéka mélyebb. A keleti mesék hang- és színzavarának itt félre nem érthető jelentősége van: az élet céltalanságát tükrözi. S aki e kalandokat éli, okosabb, mélyebb érzésű s szeretet után csengőbb, mint az arab vándorok. A magunk fajtája: örökösen billenő lelki egyensúlyának rezzenéseit akkor is érezzük, mikor legszebb álmait meséli.

*

Horvát Henrik kitűnő művész, akkor is, ha magyarra fordít. Köszönettel tartozunk neki, hogy ezt a nem közönséges munkát ilyen pompás fordításban ültette át nyelvünkre.

 

[+] Megjelent Grünfeld kiadásában, Brassóban.