Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám

Móricz Zsigmond: Vízcsöpp a tengerben

Addig ment, addig ment, míg az a jóleső érzése nem volt, hogy most aztán abszolúte nem tud tájékozódni ebben az idegen városban. A pályaudvar irányát is elvesztette.

- Na, most az emberek között vagyok, - mondta magában s kissé fölmosolyodott. - Elvesztem...Senki sem ismer, senkit sem ismerek. Még a nyelvüket sem tudom. Isten áldjon Múlt. Egy csepp a tengerben. Visz a Duna. Lássuk, lássuk, hogy jut a vízcsöpp az Óceánba.

Az utca végén, sárga lámpák éjjeli fényében néhány fiatal fiú állt sportruhában. Fehér dressz, fehér nadrágocska, verseny-cipő, hatalmas tüdők, izmos, barna, szőrös lábak s karok. Treníroztak a holnapi versenyre s olyan komolyan vették, suttogva, összebújva beszélték s nézték a stop-órát s a város egyetlen vízszintes utcáján, ahol száz métert síkban tudnak találni, - mert különben az egész város imbolygó terepen épült, - komolyan, elszántan, szinte összeesküvésszerűen dolgoztak. Szép volt, ahogy egy-egy gyönyörű fiatal test repülve és idomosan beleveszett az éjszakai világításba s szinte feloszlott, foszforeszkált, repülő holdfény.

Hirtelen tovább ment. Semmi sem újság, semmi sem idegen, ezt jól ismeri. Két perc alatt tájékoztathatja magát...

A házak olyan egyformák az egész világon! Rendes, tiszta utak, az Erzsébet-tér tájéka, unalmas paloták, különös, hogy az emberek mennyire félnek, mennyire iszonyodnak egyéniségük kimutatásától. Cél, hogy egész egyformára nivellálódjon az élet. Ungarn oder Austria, oder Schweiz: ne lehessen megismerni a helyet...Egy gyárban készül az összes ruha, az összes ékszer, az összes lakás, az összes ízlés, az összes élet. Szatmáron van egy ház, amelynek a falába paraszt-cserép tányérokat rakatott be az építő s itt van egy ház, amely kőből épült, de fagerendák vannak belenyomva, hogy svájcias legyen. Egy-egy ilyen naiv ötlet árulja még el a helyet. Azontúl semmi.

Egy szűk téren, sőt nem is tér, utca kissé széjjelebb dagadva, - nagy tömeg ember álldogál síri csöndben.

Ez igen...itt bele lehet veszni...

Közéjük állt.

Trombitások s hangászok pengették, nyekeregtették hangszereiket. Térzenét várt a nép. Már fel volt állítva az ideiglenes pódium s minden muzsikus a helyén ült. A közönség türelmesen s olyan hallgatagon állt, mintha álomemberek volnának. Aki szólt is, olyan halkan és súgva, mint aki fél, hogy kinevetik együgyű megjegyzéséért...

Térzene. A Szt. Márk-téren szebb volt. A Szt. Márk-tér szebb. Húsvét volt, gyönyörű este, fényes világítás, mesébe való gazdag és csillogó illusztráció. A pompázatos templom, a félelmetesen különös Campanile s a Procuratiák komor nyugalma...És az a tömeg, a világ minden részéből összeverődött gazdagok hullámzó tömege, tízezer milliomos a világ legszebb fogadótermében...Az egy pillanatra hangulatot adott...

De itt. Elfanyarodott a szíve. A vastag kis karmester, Ferenc-József-kabátban izgett-mozgott, kurtán, szemüvegesen s a veres sörázott képű polgárok a rézhangszereknél.

Oda pillantott egy pulpitusra: Wagner Tannhäuser.

Olyan ijedtség fogta el, hogy gondolkozás nélkül elszaladt.

Egyes boltok még nyitva voltak. Minden kirakatban ugyanaz, mindig ugyanaz...Miért él olyan sok ember, hogy csak egyet produkáljon? Minek ahhoz annyi nép? S olyan kínosan kommunizálják ugyanazokat az értékeket...Senki sem akar egyéniség lenni...Persze: az egyéniség egész világ és egész világ felelősségét viseli...

Már egész sötétek lettek az utcák és szűkek és kezdtek idegenné és félőssé lenni.

Egy helyen hatalmas jódlizás hallatszott. Öblös, fiatal, éretlen bariton öblögette vékonyan és vastagon. Megállt. Ez jó volt. Valami ősi, kedves és mély. Megkereste a kocsmát és benyitott.

Ez is jó volt. Alacsony és füstös, barna hely. Barna, súrolt asztalok, amilyen sűrűn csak lehet s két lépcsőfokot lefelé kellett menni: faoszlopok tartották a mennyezetet, faragott négyszögletes komoly fák s jobbra a belső asztalnál ült két diák, vagy mesterlegény, olaszosan fölkefélt roppant hajú fiatalok s egy lány, ezek daloltak.

Leült az ajtó mellett a sarokba s alázattal olvadt bele a miliőbe. A mestergerendán góth betűkkel hosszú verssorok: "Wo der Gastwirt selber sauft, wird sicher kein Getränk gekauft.""Wer hier streitet oder hetzt, wird an die frische Luft gesetzt."

Jó sokáig ült, senki se törődött vele. Nézte a dalolókat. Nagyon vidámak voltak, kevés ital mellett túlfűtött melegen. Három-négy fiú kacagott együtt egy túl fiatal lánnyal, aki közöttük ült. A kislány, ha rájött, úgy beszélt, mint a csicsergő madár, aztán elhallgatott és jelentéktelen lett. Kis kerekarcú barna lány, masnival.

Most bejött egy magas lány s neki megállt a szívverése. Magas, karcsú lány, apró szemű, kicsiny orrú, vékony szájú. De a testében, a mozdulataiban valami királynői. Szép?...Nem szép. Vékony bőrű, picit szeplős. Kegyetlen. Valami ősi gonoszság benne.

Egyenesen odajött hozzá.

Hogy mit akar?

Sört. Vacsorát.

Biccentett s ment.

S ő utána nézett fájóan, olyan roppant fájdalommal, hogy azt hitte, megszakad a szíve.

A lány észre sem vette, figyelemre sem, egy rápillantásra nem illette, ment e félhomályos kocsmában, a súrolt asztalok között, egyenesen s mégis könnyelműen, szeme a víg asztalon járt, odaheccelődött a fiúkhoz, kezében valami papír volt, összegyűrte s belevágta az egyik legény kacagó arcába.

Olyan furcsa volt ez a mozdulat. Olyan öntudatos. Olyan mindenen túl levő. Aki mindent tud, próbált, megunt. Akinek már minden mindegy, de élni akar, mit neki, nevet! S mennyire nem áll jól a nevetés, mint egy fegyver, úgy használja. S hogy lép. Milyen egyenes és mégis lompos. Sírokon táncol. De táncol.

- Miért van maga itt? - mondta neki. - Ki van itt s a világon, rajtam kívül, aki magát szereti?...S ki volt?...Soha, senki...lehet az, hogy maga itt él és ilyen vad és kegyetlen...Hm...elrontott élet...Most már nem lehet segíteni?...Ki az oka?...

A lány hozta az ételt. Elébe vetette. Volt a mozdulataiban valami példátlan könnyűség és közöny.

- Wos sogen Sie? - kérdezte az utast. És az ezt mondta:

- Was? dass: fene egye meg az egész világot...tengerestől, vízcsöppestől.

S lemondóan s bánatosan nézett a lányra.