Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám

Lehel István: Jászai Mari halálára

Meghalt a legműveltebb magyar asszony.

Betegségének második hónapjában, amikor már úgy érezte, hogy minden lehetőséggel számolnia kell, Montaigne Essai-it olvasgatta, régi francia nyelven, szótár nélkül. Az egyik fejezetet megkülönböztetett szorgalommal tanulmányozta. Mondatról-mondatra magyarázta: elvetette vagy helyeselte. Ez a fejezet: Philosphie, c'est apprendre mourir.

Tanult meghalni. Ez volt a legnehezebb szerepe.

- Nagyon erősen éltem ahhoz, hogy könnyen haljak meg - mondta. - Nekem többet adott az élet, mint más ezer embernek. Fáj, hogy itt hagy. Folyton csak adott, bőven örömet és bőven szomorúságot, dicsőséget és megaláztatást. Megveszekedett szerelmesévé tett, rabszolgájává és urává tett, belém adta, hogy minden porcikámban érezzem a lüktetését és most egyszerre elrúg magától, faképnél hagy. Tűrhetem ezt megadással? Most, hogy mindentől búcsúznom kell, még azt sem bírom el, hogy a levegőtől búcsút vegyek. Mindennél jobban szeretem a levegőt. A levegőt is itt kell hagynom, a levegőt, amely édes simogatással becézi az arcom, a levegőt, amelynek belélegzése végtelen gyönyörűség!

Később, mikor már lemondott minden reményről és megdöbbentő nyugalommal várta a véget, föl-följajdult:

- Azt vártam, hogy meteorként tűnjek el, mint ahogy föltűntem és lassan tövig égek, mint valami rossz gyertya. A gyors halálra vágytam és a lassú halál ért el. A szépségért éltem és nem tudok szépségben meghalni. Üres zsákká fogyott a testem és olyan gyönge lettem, hogy mások segítségére szorulok. Köpjetek le: hasznavehetetlen dög vagyok. Ó, hogy utálom magam!

Küzdött, lázongott utolsó leheletéig. Hosszú hónapokon át szörnyű fájdalmai voltak és szégyellte, hogy szenvedett.

- Nincsen barátom. Ha volna, mérget adna, vagy megfojtana. Aki szeret és becsül, nem nézheti ezt az oktalan szenvedést, amely nem termékenyít, csak pusztít. A pusztulás rút dolog: siettetni kell.

A vigasztalás felbőszítette.

- Ne vigasztaljatok! Nincs lábam, nincs kezem, nincs tüdőm és vigasztalni akartok. Én nem vagyok beteg! Én befejeztem az életem. Nincs tovább. A vigasz édes, ha van remény. A vigasz sértő gyöngeség, ha itt a vég. Aki fél a végtől, ne jöjjön ide.

Pár nappal halála előtt kissé megnyugodott. Néma szomorúság lepte meg, érdeklődése egy pillanatra sem csökkent, de ő maga már keveset beszélt.

A halálos ágyán, mikor óráról-órára vártuk a megváltást, megtört hangon, alig hallhatóan, tréfálódzott a halállal. Ki gondolhat könnyezés nélkül Jászai Mari utolsó anekdotájára?!

- Hogy hogy vagyok? Úgy vagyok, mint az egyszeri zsidó a hangversenyen. Odamegy hozzá valaki és megkérdi tőle: hát te mit csinálsz itt? - Várom a végét.

És várta a végét. Bölcsen, fenségesen, bátran várta a végét.

*

Az élni akarás olyan brutális erővel zuhogott benne, hogy nem és kor határokat nem szabhatott elébe. Természeti csoda volt: testi épsége és lelki rugalmassága agg korában is perzselő lánggal lobogott. Ellenállhatatlan egyéniségének varázsa mindent igazolt, amit tett és amit mondott. Sohasem uralkodott magán: ez volt gazdag életének titka. A test és a lélek ösztöneinek csillapíthatatlan martalékául égett, amíg ki nem aludt. Végletek végzetes csatatere volt az élete. Az egyetlen kiegyenlítődés, amire képes volt: az egyik végletet megölte a másikkal. Dühöngve gyűlölt és tombolva szeretett. Végiggondolni minden gondolatot és végigharcolni minden harcot: ez volt az egyetlen életlehetőség ránézve.

Életfilozófiája az intenzíven élő egyéniség cáfolhatatlan lényegét hirdette:

- Az élet célja: az élet. Nagyon élni, jól, rosszul, ahogy jön és ahogy az ember hajlamai akarják, teljesen azzá lenni, ami az ember: ez az élet célja. Rúgni, ha rúgni kell, ölelni, ha ölelni kell és küzdeni, küzdeni, mint a méhek, mint a hangyák, mint - az emberek. A méh és a hangya sokkal tökéletesebb lény, mint az ember, de azért életük célja csak ugyanaz: a nyüzsgés, a hemzsegés. Csak az nem él, aki megáll. És hogy mindez miért? Talán azért, mert a mozgás: fejlődés és beteljesülés. A megállás pedig: visszafejlődés, megöregedés, a semmi. Vagy talán az egész csak körforgás és mi a fejlődés illúziójával áltatjuk magunkat. Így is jól van! Csak előre, ha azt hisszük, hogy előre megyünk! Higgy az életben és élsz!

*

Jászai Mari nem a legnagyobb színésze volt a magyar színészetnek, hanem a legnagyobb egyénisége. Nem alkotott iskolát, mint Duse. Senki sem követte, mert utánozhatatlan volt. Aki túlnő minden tipikus sajátságon, az csak karikatúra-anyag lehet, iskola-alapító soha. Jászai Marit nem érintette az, hogy egyéniség nélkül való színészek abból éltek, hogy az ő féktelen és példátlan egyéniségét persziflálták. Jól mulatott rajtuk és tovább bűvölte a közönségét azzal, hogy az maradt, aki volt. A közönség meg hódolt előtte vagy föllázadt ellene: közönyös senki sem maradt.

Híre és hírhedt mondása volt: csak kétféle ember érdemli meg az ember nevet, a tehetséges és a rajongó. A többiek, a közönyösek, a szemétdombra valók. Rohadjanak el.

Őelőtte, a művészete előtt a közönyösek is életre keltek. Rajongtak érte vagy szidalmazták. A szidalmazók azok közül kerültek ki, akik túlságosan kicsinyek voltak ahhoz, hogy a nagyságnak ilyen szédítő magasságába föltekintsenek.

Jászai Mari nagysága egyes-egyedül abban volt, hogy káprázatosan színes saját magát töretlenül, minden megalkuvás nélkül tudta és merte adni. Kivételes egyéniségeket ábrázolt kivételes egyéniségének mindent magára formáló erejével. Az atmoszféraember a tudatosság legmagasabb fokán. Belépett a színpadra: az emberek lélegzete elállt. Tehetett, amit akart, a lenyűgöző atmoszféra csak hódolatot vagy fölháborodást váltott ki, bírálatot nem.

Elragadó volt vagy visszataszító: mindig olyan, amilyen akart lenni. A János király Constanciájában a szépség és a szomorúság áradt róla, a Csongor és Tünde Mirigy boszorkányában a rútság és a gonoszság. Mindig a keveset akarta és adta, s ezt olyan agyba- és szívbe-markoló intenzitással, hogy több volt a soknál.

A magyar színészet legnagyobb eseménye Jászai Mari Electrá-ja volt. Egy európai színpadon sem tudták a világhírű tragikák ezt a kétezer éves rémdrámát műsoron tartani. Nálunk a Nemzeti Színház kasszadarabja lett és nincs magyar város, amely legalább egyszer ne ünnepelte volna Jászai Marit ebben a szerepében.

Ez az Electra-láz magyarázza legteljesebben Jászai Mari példátlan népszerűségét. Az emberek tódultak a színházba, hogy egy rongyokba öltözött vén leány jajgatását és ujjongását órákon át hallgassák.

De mi volt ez a jajgatás és ez az ujjongás? A művészetté egyszerűsített és nemesített emberi fájdalom és öröm. Minden mozdulat és minden hang belényilallott a szembe és a szívbe.

És ez nem volt az élet ábrázolása és nem volt az élet eszményítése. Fölfokozott élet volt, az élet lényege volt: az érzések duhaj harca, megrendítő összefoglalása annak, hogy az ember...ember. És Jászai Mari nem tett egyebet, mint hogy saját magát, zabolátlan életimádatát, telhetetlen harci készségét, mindazt, ami benne sűrítetten emberi volt, beleélte Sophocles szavaiba.

*

Akik ismerték, többek lettek azzal, hogy ismerték. Mindenkit önmagára ébresztett, ha csak pillanatokra is. Ezek a pillanatok a szabad és teljes emberiesség pillanatai voltak. A közelében mindenki érezte, hogy van ember, aki tanultságon és eltanultságon túl az mer maradni, aki mindenki szeretne lenni: önmaga.