Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 14. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Laziczius Gyula: Bonkáló Sándor könyve
Az orosz irodalomról

Két fehér kis kötetkében az egész orosz irodalom története. A kiadó csak most, 1926-ban tudta leróni nyomasztó adósságát a nagy olvasóközönséggel szemben, melynek érdeklődése az orosz irodalom iránt a háború óta meghatványozódott. Ezt az érdeklődést főleg az orosz kérdés nyitottsága táplálta, de kivette részét ebből az a kulturális rászkol is, amely nagy emigrációs centrumaival az orosz kultúrélet egy részét kihozta ide Európába, s az elevenebb európai vérkeringés útján egyre újabb és közvetlenebb anyagokat juttatott el hozzánk. Az érdeklődés növekedése azonban javarészt a felületen terjedt s volt benne valami egészségtelen és lázszerű, mert befelé és intenzitásban nem mélyült eléggé az elmaradhatatlanul szükséges tudományos alimentáció híján. Banalitás ide, banalitás oda, Bonkáló népszerűen megírt tudósi munkája, mint mondani szokták, biztos és határozott lépés már az intenzitás felé, a lépés megtétele azonban mindenesetre a kiadó érdeme.

Mert Bonkáló érdemeinek listája ezen túl kezdődik. Még csak nem is ott, hogy úgyszólván hiánytalanul dús anyagot hordott össze, hisz az internacionális szakirodalom szakadatlan, még a legutóbbi években sem szünetelő adatgyűjtésével majdnem minden részletkérdésben segítségére lehetett. Nem, Bonkáló munkáját és anyagát elsősorban az adatok külön is kivizsgált megbízhatósága teszi értékessé. Minden egyes adata mögött ott érezni gesztusát, amellyel mégegyszer és önmagának is leméri az adat jelentőségét még olyankor is, amikor bátran nyúlhatna már meglevő értékelésekhez. Empirikus irodalomtörténet-író, akit szkeptikus attitűd csábít a legapróbb ténymozaikhoz is és ez adja meg biztonságát, ez alapozza meg fölényét olyan megállapításoknál is, amelyekkel egyébként nem tudunk egyetérteni. Tudósi munka és az adatok szolidsága: az első pillanatra, mintha tautológia lenne, az elsőben benne kell hogy foglaltassék az utóbbi. Kelleni kellene, de sajnos, nem mindig van benne. Éppen egy legutóbb megjelent akadémikus kiadványban, mely Bonkáló témájának egyik részletét öleli fel, pl. olyan goromba tévedés is előfordul, amely egy nem fémjelzett dilettánsnak sem válnék becsületére, nem egy Szent-István-akadémikusnak. [*]

De nemcsak a jótékony szkepszis látszik meg Bonkáló adatain, hanem a biztos kéz is, amely mindjárt a lényeget tapintja ki. Különösen a legújabb irodalmi periódus kusza anyaghalmazának rendezésénél van leginkább szüksége erre a biztos kézre. Ha Áldánovnak, a történeti regény legfrissebb reménységének három sort tud csak szentelni, még evvel a három sorral is oda tud nyúlni a «Termidor 9.-é»-hez, a legreprezentánsabb Áldánov-regényhez, mintha csak azt mondaná: felesleges elolvasnod az «Ördög hídjá»-t, a «Szent Ilona kis szigeté»-t, ebből is megismerheted a fiatal emigráns író tollának minden erényét, hibáját.

Az adatok lemérésével azonban nem elégszik meg Bonkáló, genetikus sorokká kapcsolja őket össze. Megragad minden alkalmat, hogy még a legtávolabbi vonatkozások is együvé kerüljenek. Régi néphiedelmek mellé helyezi ezeknek a hiedelmeknek legújabb feldolgozásait, modern írók oeuvrejében kibontja a múltba fogódzó kapcsokat, végigkíséri az izmusokat, a szentimentalizmustól kezdve az imaginizmusig, a l'art pour l'art vékonyka erét a művészi didaktika végtelen óceánjában, megáll minduntalan azoknál az íróknál, akiknél felbukkan a XIX. század legérdekesebb lelkiségű alakja, az orosz Hamlet. Csíráiból kelti elénk a forradalmi anarchia, a politikai és vallási messziánizmus burjános szövevényeit, háttérnek meg odafesti a tragikus habozást, a különös orosz lebegést Európa és Ázsia között. Ezeknek a főszálaknak felsorjázása azonban nem kerül ilyen tisztán szemünk elé, ezek a vonalak nem mindig tudnak zavartalanul domináns szerephez jutni, a fejlődési rendbe bele nem fűzhető adatoknak néha egész serege furakszik közbe a történeti teljesség jogcímén. Az a lelkiismeretesség, amely annyira alátámasztja az adatokat, itt már káros hatásokat éreztet, engedményekre készteti az összefüggéseket kereső és meglátó Bonkálót. Szinte úgy tűnik, mintha a szkepszis az átértékeléskor valami imponderabilis szeretetté lényegülne és fontossági nyomatékot hagyna maga után. Az adatok nem halnak el önmagukban, nem merülnek el maradéktalanul a generális mondanivalók sodrában és a biztos kéz, ahelyett, hogy kizárólag a főkontúrok felépítését csinálná, aránytalanságokba tévelyedik el. A nem is szín-orosz, inkább ős-szláv mitológiának művelődéstörténetbe kívánkozó anyaga pl. olyan tág helyet kap az aránylag szűk keretekbe szorított könyvben, hogy egy egyetemi előadás vezérfonalában sem lehetne róla sokkal többet beszélni. Tíz oldalnyi mitológia, amikor Nagy Péter elhatározóan fontos kultúrhistóriai jelentőségére néhány bevezető sor futja csupán, vagy Lomonoszovra, aki mégis csak egyik legnagyobb géniusza az orosz XVIII. századnak, tíz-tizenkét sora marad Bonkálónak, tehát ugyanannyi, mint a nemcsak nálunk ismeretlen, de odahaza is jelentéktelen Ryljejevre. És talán még sem lett volna szabad ráolvasásokat közölni fordításban, amikor Ljermontovnak ragyogóan szellemes, örök-friss novellája, a «Mary hercegnő» alig fél sorban jut szóhoz.

Kétségtelen, hogy legtöbb esetben anyaggyűjtésének csábító gazdagsága viszi kísértésbe Bonkálót, egy ponton azonban tisztán elvileg kalandozik el az aránytalanság felé. Felállítja legmerészebb tézisét a régi és új orosz irodalom szorosan genetikus kapcsolatáról, s hogy ezt bizonyíthassa, majdnem annyi időt kénytelen szakítani a régi irodalomnak, mint az újnak. De hiába mutat rá a szlávofil-zápádnjik küzdelem múlti gyökereire, hiába fűzi át a régi irodalmat az új vonatkozásaival, főérve mégis csak az marad, hogy mindkét periódusnak ugyanegy a jellege és ez a nyílt, vagy burkolt tendencia. S ez elől az érv elől nehéz kitérni. A nyugati irodalmak az egyházi befolyás lecsökkenéséig párhuzamosan moralizálnak, az elvilágiasodással ez a moralizálás eltűnik, a régi kor lezáródik és helyet ad a népenként egyéni új fejlődésnek. Az új orosz irodalom azonban úgy látszik, mintha átvenné a régi örökségét, sőt mintha nem is tenne hozzá alapvetően lényegeset: tovább moralizál. De minden látszat ellenére kétségtelen, hogy egészen más a régi irodalom tendencia-jellege, mint az újé. Ami ott egyházi, külsőleges ráhatás, az itt nemcsak szociális és politikai determináltság, hanem belülről jövő megnyilatkozás, a néppsziché feltörése, amely viszont csak akkor tudott kibontakozni, amikor a művészi előfeltételek már adva voltak. Ha néppszichológiai sajátság a messziánizmus gyökere, néppszichológiai sajátosságban, sőt ugyanabban kell gyökereznie annak a hitnek is, amely tendenciával tölti be az új orosz irodalmat, hogy az író küldetést teljesít saját népéért és az egész emberiségért. Ha ez igaz, a régi irodalom még genetikus vonatkozásaiban is elveszti legfőbb jelentőségét és filológiai, vagy művelődéstörténeti jelentőségébe hanyatlik vissza. Ezzel aztán kárbavész Bonkáló sok erőfölöslege az első kötetben, egyúttal meginog a szlavofil kritika által is támogatott tézis, viszont Bjelinszkijnek és vele együtt a klasszikus orosz kritikának az álláspontja arra vonatkozólag, hogy az új orosz irodalom nem hosszú történeti fejlődés eredménye, akaratlan erősítést kap. Bonkáló tudatosan helyezkedik szembe Bjelinszkij nézetével és bár működésének megítélésénél korrekten tárgyilagos tud maradni, ehhez a ponthoz érve elfogult lesz vele szemben. Elfelejti, milyen magas korlátokkal veszi körül Bjelinszkij a tulajdonképpeni irodalom fogalmát és mennyire csak a fejlődési folytonosságot keresi ezeken a korlátokon belül.

A régi és új irodalom összefüggési kérdéséről sokat lehetne vitatkozni, mert végeredményben mindkét álláspont igazolására bőven akad érv, s egyik sem tudja végérvényesen meggyőzni a másikat. Talán egyszer még a klasszikus és szlavofil kritika is megköti majd a maga ötven-százalékos kényszeregyezségét. Bonkáló a modernebbik oldalon áll, a gyengébb, de harcosabb oldalon és ez meglepő, de egyúttal szimpatikus is.

Talán a legjellemzőbb Bonkáló könyvére, hogy lényegileg csak egyetlen egyszer véti el a biztos igazságot. Amikor Bérczy kongeniális Onjegin-fordításáról nyilatkozik a legelítélőbb formában. Tulajdonképpeni témájának határain kívül.

 

[*] Dr. Szémán István: Az újabb orosz irodalom, Budapest, 1926. A szerző könyvének 120. oldalán közli Kozma Prutkovnak életrajzi adatait és kortörténeti szempontból értékeli irodalmi munkásságát, pedig Prutkov soha nem élt, soha nem irt, fiktiv szerzője azoknak a brilliáns paródiáknak, amelyeket a Zsemcsuzsnjikov-fivérek és Tolsztoj A. irtak.