Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 14. szám · / · Móricz Zsigmond: A vámőr

Móricz Zsigmond: A vámőr
7.

Mikor fent voltak a szőlőben, megállottak és körülnéztek.

Hó volt a csöndes dombokon, vékony hó, amely nappal erősen olvadt s a fák és bokrok sötétek voltak.

Sehol egy lelket se láttak. Sötét is volt. Holdvilág lett volna, ha olyan sűrű felhők nem lettek volna.

A fegyvert kézben tartották, úgy baktattak előre a mesgyéken. Halkan beszéltek. Hideg nem volt, szél sem volt.

- Menjünk fel a vámkunyhóhoz.

Volt egy földbeásott kunyhó, amit ezen a veszélyes ponton a vámőrök csináltak. Ez a kunyhó olyan területen volt, amely e pillanatban vitás volt, hogy melyik országhoz tartozik. Eddig magyar föld volt, de már megjött az értesítés, hogy a nemzetközi bizottság a határvonal kiegyenesítése miatt a románoknak ítélte. Még azonban nem volt kicövekelve s addig a magyar vámőrök magukénak tekintették és szabadon portyáztak, pedig már volt róla hír, hogy a román vámőrök is birtokba vették. Ennek még csak pár napja volt, s nem találkozott a két ellenség egyszer sem.

Ez még jobban izgatta őket s nemcsak a hideg levegő és a futó előnyomulás melegítette ki az arcukat, hanem a fokozott veszély érzése is.

- Nekik adták? - mondta Maklári, akit közönségesen csak Makinak hívtak, mert egészen majomszerű arca volt. Nagy szája, előreálló fogai, rendetlen szőre, hosszú karjai és oly ügyes és erős, mint valami állat.

- Igen.

- Tiszta magyar főd - morgott Maki.

- Az nem számít, hiszen a fél megye itt színmagyar, egész a székvárosig nincs egy oláh se.

- Akkor mi számít?

Megállottak a tetőn és a ködben, a kétes világosságban, néztek át a dombos tájon. Sehol egy falevél. Sehol semmi nem mozdul.

Mint két vadászeb, a vadászat szenvedélyétől űzve, lesték a titokzatos csöndet. De bennük valami magasabb érzés is volt, a megsértett hazafiság érzése, a nagy nemzeti fájdalom, amely most megkapta őket, valami roppant igazságtalanság keserűsége. Nem volt nekik sehol a hazában egy talpalatnyi földjük sem, és mégis ezen a helyen, amelyet most újonnan kellett elveszteni, a maguk ásta vámőrkunyhó előtt úgy érezték, mintha egy félig agyonvert nép kiküldöttei volnának, akik ma éjszaka a Végzet által ide volnának bocsátva, hogy a jogrendet megvédjék. A maguk hazája erkölcsei szerint.

Hirtelen leguggoltak.

Szót sem ejtettek. Vártak. Ösztönösen, mint két vadatálló állat, egyszerre túl minden filozófián és benne az ősemberi, az ősállati vérszomjban.

- Pszt! - hirtelen egy kicsit kivilágított a hold a felhőkből.

S most tisztán látták, hogy nagy, piszkos, fehér göröngyök mozdulnak meg, válnak le a leirtott kukoricaföld csutkái közt.

A csempészek.

Egész közel.

A fegyvert vadul szorították. Jobbról egy mély árok volt, fűzfabokrokkal, sötéten, azontúl a kukoricás, abban a lassan, nesztelenül mozgó batyusok.

- Várj - szólt Keresztényi. - Átmégy az árkon, és itt maradsz a hátukban - s a szava rekedt volt és parancsoló... - Én alájuk kerülök a híd felől... Megállítod: rám hajtod, én rájuk lövök. Te ne lőj!

És már futott.

Abban a pillanatban rémes kiáltás, pont a hátuk mögött:

Megdöbbentek. Megfordultak.

Két óriási román csendőr állt pont mögöttük a fűzfabokor előtt, lövésre emelt fegyverrel.

Az hitték, megüti őket a guta.

Egy percig mozdulatlanul maradtak és farkasszemet néztek.

Akkor egyik román csendőr tiszta magyarsággal, tömör, bihari-magyar szóval kiáltott:

- Dobjátok el a fegyvert! az anyátok istenit!

Látták, hogy az ellenség fegyvere nyitott závárral mered rájuk. Ők a magukét csövénél fogva húzták maguk után. Egy mozdulat s végük.

- De jó messzire! - kiáltott a magyar nyelvű - másképp halál fiai vagytok!

Nem volt habozni idő, mintha jég közé estek volna, hallották, ahogy a két ellenséges fegyver ravasza kattant s összeomlottak: eldobták a fegyvert, egyik jobbra, másik balra.

- Most forduljatok meg!

Fölegyenesedtek s megfordultak. Háttal az ellenségnek.

- Kezeket föl!

Feltartották a kezüket.

Akkor Keresztényi fölkiáltott.

- Tiltakozom!... Jogtalanság!... Mink itt a magunk országában vagyunk!...

- Ne beszélj!

A magyar szavú román csendőr odalépett hozzá és végigtapogatta a vállát, testét, derekát.

- Kötelességteljesítés közben jogtalan támadás! Orvul támadtak ránk. Alattomosan!

- Csend!

Kihúzta a derékszíjból a szuronyát és beledugta a saját övébe, mert az üres volt, fegyverükön volt a saját szuronyuk.

Akkor a Makihoz ment s azt is lefegyverezte. Annak a szuronyát a társa övébe akasztotta. A fegyvereket is fölvette s egyet ő, másikat a társa tette a balvállára.

- Most menjetek a fenébe.

Ők azt hitték, a lefegyverzéssel vége s egyszerre elindultak haza kis Magyarország felé.

A román csendőr valamit mondott románul, mire a másik magyarul rájuk kiáltott.

- Nem arra!... Gombafalvára megyünk...

Keresztényiből kitört a düh.

- Mit akarnak maguk velünk?

- Bekísérni.

- De az istenit! magyar fődön vagyunk! ez emberrablás!

- Holnap meg lesz vizsgálva!

Nem volt mit tenni, megfordultak s elindultak a híd felé... Keresztényi körülnézett, a csempészek nem látszottak sehol. Ki tudja, az a hóbucka nem egyikük-e ott a kukoricaföldön.