Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 13. szám · / · Schöpflin Aladár: István vakációja

Schöpflin Aladár: István vakációja
IV.

Istvánt a pajtásai sokat csúfolták a nőkkel szemben való félénksége miatt. Voltak pajtásai, koraérett falusi fiúk, akiket a szülői felügyelet nélküli szabad diákélet időnek előtte megtanított durva, férfias szokásokra. Ezek esténként kettesével-hármasával elindultak az utcákon, kikezdtek a kapukban ácsorgó cselédlányokkal, gyakran akadt köztük szerencséjük, amivel aztán röhögve dicsekedtek egymás között. Voltak ismert cselédlányok, akikkel mindegyikük megpróbálkozott, s nem sikertelenül. Ezeket számon tartották, tudták, mikor hol szolgálnak. István egyszer-másszor elindult velük ilyen cserkészésre, de soha nem mert egy lányt megszólítani, s amint lehetett, hazaszökött a kalandozásból. Ezért kinevették, kisasszonynak csúfolták, s mikor az érettségit letették, sokat kötekedtek vele, el mer-e velük jönni olyan házba, amilyenekben érettségi utáni fiúk szokták ünnepelni férfiasságuk diadalát. Hát elment velük, az egész osztály ott volt, hiába tartott nekik a magyar tanár a bankett után búcsúzóban baráti hangú beszédet, hogy ne tegyenek ilyet. István kíváncsi volt a dologra, szégyellt volna el nem menni, pezsgőt ivott életében először, hát neki is volt bátorodva. Mikor aztán odaértek és körülvették őket a lányok, egyszerre kihűlt, olyan lett, mint a jégcsap, leült a fal melletti plüss-lócára, nézte a többieket, akik fesztelenül mulattak, táncoltak, disznólkodtak a lányokkal. Ő utálta őket s ha valamelyik bele akart kötni, kurta válaszokkal fizette ki. Egy szemtelen kis kövér egyenesen bele akart ülni az ölébe, ezt úgy félrelökte, hogy legurult a földre s a táncolók nagy röhögés közben hömpölygették végig a szalonon. István dühös volt, borzasztó rosszul érezte magát, amint rést tudott találni a mulatozók között, kilopózott és meglógott. Keserű érzéssel ment haza.

Ezek a fiúk most majd, aki jogász lesz köztük, bejönnek az akadémiára és újra elkezdenek vele kötekedni. Most azonban visszavághat nekik.

- Tinektek sohasem volt mással dolgotok, mint lompos cselédekkel, meg még rosszabbakkal. Nézzétek meg, nekem milyen szeretőm van; csinos, friss, tiszta, jóravaló mesterember lánya, majdnem úrilány.

Önérzete roppant megnőtt, büszke volt Erzsikére, mint valami titkos kincsre. Délután sétált vele a Duna-ligetben, olyan helyeken, ahol kevesen jártak. Válthattak néhány gyors csókot, keveset beszéltek, szorongatták egymás kezét, szótlanul élvezték a szerelmes párok vágyakozó érzéssel telített hangulatát.

Este pedig Erzsike megint kijött a kapu alá. Papucsban volt, mezítláb, István mikor megölelte, érezte, hogy nincs rajta más, mint a könnyű nyári ruha, meg az ing. Újra elkezdtek csókolózni, még forróbban, mint tegnap. Egyszerre azonban ijedten hagyták abba. Hallották, amint kívül az utcán valaki megáll a kapu előtt és megrángatja a csengőt. Olyan dróttal rángatni való csengő volt a kapun, amely nagy zajt okozott. István és Erzsike elállott szívveréssel álltak ott. Erzsikének már nincs ideje az udvaron át hazaszaladni, mert látták, hogy a házmester szobájában kigyulladt a gyertya. István mozdulni sem tudott ijedtében, de Erzsike átkarolta és ezt súgta neki:

- A szobádba.

Még éppen csak hogy idejük volt besuhanni, egy perc múlva hallották már a házmester csoszogását, a kapu nyílását. Dobogó szívvel leskelődtek pár percig az ajtó előtt. István hideglelősen, vacogó foggal nyúlt a lányhoz, de aztán, mikor az puhán, odaadóan a karjába adta magát, akart valamit, életében először akart erősen, szenvedélyesen. Rettenetes tűzláng csapott át rajta. Most férfi volt, bátornak, erősnek érezte magát. Átkarolta a lányt, aki nem állt ellent, inkább vitte, mint vezette az ágyhoz.

Derengett már a hajnal, mikor Erzsike elköszönt tőle. Az arca kicsit halvány volt, a haja kócos, de a szeme megelégedett bágyadtságot sugárzott. Még leült az ágy szélére, csókolgatta Istvánt, és kedves szavakat suttogott a fülébe.

- Kis szeretőm, most aludj, álmodj szépeket rólam...

István boldogan tűrte a gyors kis csókokat, ő a kezét csókolgatta a lánynak, aki aztán felkelt és elsuhant, még az ajtóból is kedves mozdulattal csókot intett neki. István menten elaludt. Az anyja ébresztette fel, kilenc órakor:

- Kelj fel! A hasadra süt a nap.

Aztán feddőleg tette hozzá:

- Biztosan éjfél utánig olvastál megint, hogy most olyan álmos vagy.

István belső mosollyal gondolta, hogy mennyire félreismeri őt az anyja. Most egyszerre meglett férfi módjára gondolkozott az anyjáról, némi gyöngéd fölénnyel.

A nap folyamán azonban aggodalmai támadtak. Ami tegnap történt, annak következményei is lehetnek, a dolog kitudódik, mindenféle baj lehet belőle. Aggodalmait közölte Erzsikével, mikor estefelé a temetőben sétáltak, de a lány csak nevetett rajta.

- Hát vigyázunk, hogy ki ne tudódjon. Ami pedig a másik dolgot illeti, azt csak hagyd rám, nem lesz semmi baj.

Erre István megcsókolta a lányt és azt mondta neki:

- Te leszel az én kis feleségem. Négy év alatt elvégzem a jogot, hivatalt kapok, elveszlek.

Erzsike megint csak rámosolygott anyásan, ahogy felnőttek szoktak, ha a gyerek valami kedves csacsiságot mond.

- Jól van, kedves, öt év az nagy idő.

Aztán bölcselkedve hozzátette:

- Ne gondold, hogy én számítok rád. Én boldog vagyok így is, ha szeretsz. Tudom, te úrifiú vagy, nem hozzám való, hát legalább szeretjük egymást. Aztán elvesz valami mesterember, annak akárhogy is jó leszek és legalább lesz egy emlékem, egy finom, kedves úrifiúról. Mindig nagyon kedves légy hozzám.

Istvánnak volt néhány garasa, vett a temetőőrtől egy kis csokor késői rózsát és odaadta Erzsikének.

- Ez a nászbokrétád - mondta neki szerelmes szívvel.

- Ezért még jobban foglak szeretni. Ma még jobban, mint tegnap.

A temetőbe vezető utca sarkán elváltak, különböző utakon indultak haza. Ez István kívánsága volt. Erzsike nem bánta volna, ha együtt látják őket, de István aggodalmaskodva óvta a lány jó hírét, félt a pletykától és még jobban attól, hogy az anyja meg a húga megtudnak valamit. Ez az utóbbi Erzsikére is hatott, ő is félt a komoly, hűvös külsejű úriasszonytól, akinek nagy tekintélye volt a jobbára alantasabb néptől lakott házban.

István nagy kerülővel, úgy kilenc óra tájt ment az utcájukban hazafelé. Találkozott Erzsike apjával, a lakatossal. Nagyon csendes, rendes ember volt ez a lakatos, pontos minden dolgában. Keményen dolgozott egész nap, amíg be nem sötétedett, aztán megmosakodott, levetette a bőrkötényt, átöltözött és elment a közeli kocsmába. Ott iszogatott kilencig, aztán kicsit bizonytalan léptekkel, beborozva ment haza és lefeküdt. Most is borosan lógatta a fejét, csöndesen fütyörészve botorkált. István köszönt neki, szeretett volna elsietni mellette, mostanában nem szeretett vele találkozni. A lakatos azonban jókedvűen, a boros emberek nyájasságával szólította meg:

- No, diák úr, hogy lityeg a fityeg?

István zavarba jött, nem felelt. A lakatos ravaszul hunyorított feléje.

- Szép lány az Erzsike, mi?

- Nagyon szép - felelte István ijedten. Hátha tud valamit ez a nagy ember és most számon kéri...

- Bizony szép - mondta a lakatos büszkén. - Látta a báró Marsallék új vaskapuját? Az nekem egy szép munkám. Meg az Erzsike. Aztán nem is várva, hogy István szóljon valamit, beszélt tovább.

- Tudom, szereti az ilyen diákféle a szép lányt. Hát csak mulasson vele. Úgy sincs szegénykének egyéb mulatsága. Anyja nincs, aki vigye, énvelem meg hova jöjjön? A kocsmába? Ilyen fiatal, csinos diák való neki.

Megállt és jókedvűen nézett Istvánra:

- Hiszen maga is olyan, mint egy csinos lány. Még bajusza sincs. De a lányokat már szereti. Ilyen egy diák.

A kapuban kezet adott Istvánnak.

- Hát Erzsikének mit üzen?

István nagyon neki volt bátorodva. Ezt mondta szemtelenül:

- Azt, hogy gondoljon rám este tízkor.

A lakatos elnevette magát.

- Este tízkor? No akkor már mi alszunk rég. Hacsak álmában nem gondol magára...

Magában nevetve ment végig a nagy udvaron.