Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 13. szám

Szomory Dezső: Levelek egy barátnőmhöz (12)

Az a nagy, lármás ház a Király-utcában, ahol laktunk, olyan volt, mint egy shakespearei színpad, három síkra tagoltan, a három udvarával.

Még adja hozzá, angyalom, a három udvarban, a pincék vaskapuit, mindenféle sötét üregekre, barlangokra, műhelyekre, cukrászkonyhákra és lakatos-alvilágokra nyílva, s ahonnan mindenféle szagok szálltak, rossz szelek fújtak, dörejek szóltak, hangok zörögtek, kések csattogtak, csengtek és csörögtek, fűrészek zúgtak és ziháltak, vasak sípoltak s fények sugároztak. Még adja hozzá a gránitkő-lépcsőzetet a lépcsőház zárt falai között, mint a kulisszák, egy-egy sorvadásos gázláng fényével bennök bizonyos téli estéken, mint egy velencei éjben s ahol vasárnaponként a falnak tapadva, cselédleányok állták ki, mint a mártírok, izzó bakáik lendületességét a régi közös hadseregből. Még adja hozzá a folyosókat, a vaskorlátokat, rácsokat és szürke falakat vércsefészkekkel, s azt az igen magas égboltozatot, mely még magasabb mélységekbe ívelten, viharos felhőzetével borult rá az egészre, mint egy kupola egy székesegyházra, végérvényesen.

Az első udvarban, főleg a két első emeleten, a polgári előkelőség lakott, köztük anyai nagyanyám, jó Júlia nagymama, dúsgazdag özvegyasszony, hieratikusan szép, mint egy régi páva, aki büszke a tollára és származására. Kissé kövérded kontúrokban, de testalkatával arányos terebélyességgel tűnt fel úgynevezett nagyasszonyi méltósága a folyosón s öntudatlan grandezzával viselte, vastag bokákon, mint egy Bornemissza Anna, kortörténelmi jelentőségét, melynek még leendő hírnökségét s illusztrálását rámbízta a sors.

A második udvarban az alantasabb népréteg lakott sűrű szaporodással és körülmetélési ünnepségekkel, egy boldog Magyarországban!

A harmadikban, a hónapos ágyak menházszerű, de kollektív világában, az az ifjú Keszler József vonta meg magát rabbinisztikusan, akit már említettem s filozopteri melankóliáit a Sanhedrin s a Pesachim olvasásával üdítgette, valamint a jeruzsálemi és babiloni Talmudok tanulmányozásával s annak a Pirké Abóth című konzervatív könyvnek a mellreszívásával, amelyről hasonlóképpen már volt szerencsém szólani.

A régi ház! Mit mondjak? Hány kötetet kellene írnom, mondja!! Mert amit itt nyújtok, idáig, az oly kevés, amellett, hogy el is van nagyolva!

Ezeket a körvonalakat, állványokat, konstrukciókat s kereteket be kellene töltenem balzaci részletességgel, a három udvar és a három emelet hajszálnyi topográfiával, a zeg-zugok kiszínezésével, az ajtóküszöbök és ablakpárkányok leírásával, a farészek, kőanyag, vakolat, téglasor, mázolás, vízvezeték, padlásfeljárók, cseréptető s kémények bemutatásával, mint amelyek mind jellegzetes tényezők, a házmesterlak és illemhelyek ismertetésével, mint amelyek mind igen fontos dolgok. Az összes lakásokat, szalonokat, kamrákat, szobákat, alkóvokat és búvhelyeket ki kellene fordítanom, mint a zsebeket, a bennök zajló életekkel, sorsokkal és módozatokkal, jó- és balszerencsékkel, százfelé ágazó egzisztenciákkal s népséggel, sokféle típusokkal, figurákkal, bolondokkal, különcökkel, púposokkal, holdkórosokkal, kellő méltatásban egyéniség, ambíciók és egyéb nyavalyák szerint, mindazok feljegyzésével s jellemzésével, akik itt éltek, haltak virultak, szenvedtek, kéjelegtek, mozogtak s ordítottak e házban, a sok vénekkel imádságban, a sok fiatalokkal felbuzdulásban, a sok szobaurakkal poligámiában, a sok nőkkel magas frizurában, a sok gyerekkel orrpiszkálásban, a sok családdal békében és viszálykodásban, a halaskofákkal, üvegessel, verklissel, handlékkal, sorshúzó madarásszal az udvarban s a vak énekessel magas hangban, és azzal a nagy mozgató erővel, ami hajtotta az egészet, egymás ellen és egymás irányában - ezt mind ki kellene fejtenem, vizsgálnom s magyaráznom, ezzel mind be kellene töltenem a kereteket, már hogy is ne! milyen szívesen! ha regényt írnék s nem leveleket.

Ilyenformán, szent mérséklettel, amint az szokásom, csak jelzem magának a sokféle képeket s emberi komédiákat, a sok hangokat és viharokat, rejtélyeket és világosságokat, melyek kápráztatón és színes tömegestül tódultak gyermekszívemre e házban s felváltották bennem, vagy fokozták és komplikálták szalkai impresszióimat, egy másik és talán szebb világból. De azt meg kell mondanom pontosan, hogy minden esetben, minden impressziómat, ösztönszerűleg belekevertem a képekbe s tényekbe, amiket láttam s ilyenformán nem annyira a képek s tények hatottak rám, mint inkább azok a képzetek, amelyek belőlük kifejlődtek, más szóval mindenben csak önmagamat láttam. Gondolom innen van, hogy távoli múltakból és gyermekkoromból még mindég érzek sebeket. Minden jelenségekhez többet adtam a szívemből, mint amit ezek megkívántak. S amint felidézem mindezt, csak úgy tudom megtenni, hogy magamat húzgálom magam után idáig, mint egy távoli borjat egy fájdalmas fonálon. A régi épület drámai monumentalitása úgy megmaradt bennem vastagon felkenve s dúsan felhangszerelve, hogy azóta is gyakran hintettem el belőle egy-egy színt vagy hangot különböző írásaimban, mint egy-egy dús adományt egy-egy végrendeletbe. Fulmináns egységét is megszerkesztettem A szerencsétlen ház címmel egy zajos novellámban, amelyet senki sem ismer ezen az égvilágon az egy Porzsolt Kálmánon kívül, akinek ezt Párizsban elolvastam egy este, mert különben sohasem jelent meg nyomtatásban.

- Mit szól hozzá? - kérdeztem Porzsolttól fölényesen és magamtól elbűvölten, amikor felolvasásomat befejeztem.

De ez a finom ember, egy kis selyemsapkával a fején, szótlanul ült az asztal végében, a lámpa alatt, abban a kis szobában, ahol laktam, a Casimir Delavigne-utcában és nem nyilatkozott. Nyilván nem tartotta fontosnak az egészet. Már az is figyelemreméltó és keresztényiesen jóságos volt részéről, hogy ellenállás nélkül, simán meghallgatta egy húszéves magyar dalnok novelláját Párizsban, ahol okosabbat is tehetett.

Még folytatom ezt, Annie, ne féljen semmit, csak egy kis lélegzetet veszek.

*

Ifjúságom a régi házban nyilvánvalóan nem hasonlított a Titus és dinasztiája ifjúságához korunk első századának pokoli világában s grandiózus tébolyában, ahogy ezt a történetírók mondják.

Sem az extravagáns Caligula, sem Claudius császár nem ismerhette zsenge tavaszában azokat a névtelen bánatokat, amelyekben elfürdött szívem, magányos kontemplációkban.

Holott a régi házban, mint egy római átriumban, valami történelmi zamat szállott a levegőben, a konyhák illatába és emberszagokba keverten és a karcsú fecskék, az udvar fölött lebegvén, mintegy idáig forgattak, változatlan technikájukkal, rég lezajlott századokat és őskori időket. Egész világokat fecskeszárnyak hordanak, ha elgondolja az ember, hogy a fecskék mindég így repültek, minden világokban.

Nem tudom, hogyan, de a hajdani Kelet víziója ébredt e házban, a hajdani Kelet cédrusfa-lombokkal! Százféle zűrzavarokban, hirtelen felvillanásokban, egy-egy hang, egy sóhaj, egy kiáltás, mintegy Jerikó tövéből tört elő azzal a rejtélyes fölzengéssel, visszatéréssel s megismétlődéssel, ami az emberi lélek visszhangossága az időkön át. Ez a hajdani Kelet, csak éppúgy, mint a régi ház, zord hitekbe s fajiságokba burkoltan, alacsony rajongásokkal, elfogultan és előítéletesen, sohasem ismerte, pálmái ellenére, a tiszta szépséget és sohasem szállott fel minden tudósaival arra az értelmi magaslatra, amelynek nincs szüksége csodákra, csodatevőkre és planétásokra, hogy elhiggyen gyönyörű valóságokat. Valami bánat is szállott, főleg nyári estéken az első s legtágasabb udvar fölött, amikor az égbolt, úgyszólván hanyatt dőlve a végtelennek, mint egy halálos tükör, sugározta vissza mindazt, ami valaha volt és sápadozva várta, legtávolibb sarkaiban, a legöregebb csillagokat, évezredes szakállal, hogy ismét megjelenjenek. Nem egyszer, az ajtó küszöbéről, hosszan néztem az eget a nyári alkonyatnak e szinte fagyos óráiban s öntudatlan pótoltam érzéseimben, amit egy keresztény katekizmus hiánya, tökéletlen születésemnél fogva, elmulasztott a szívemben. Ösztönszerű elepedéssel az estéli ég narancstavai és rubinmezői felé, valami naiv testvéresülését éreztem a magam bánatának a többi bánatokkal a világban, valami olvatag szerelmet minden szerelmekhez és gyermeki lelkemben apránkint megsejtettem mindazt a sok poézist, amelyekkel Jézus átírta vallásomat. Gyakran gondolok arra s hányszor mondtam is ezt magának, mennyire más lett volna velem sok minden, s hogy nyilván többre is viszem, művészi értelemben szólván, ha a szülői gond és megértés már korán kivonja a lelkemet őseim hitéből, ahol csak törvény minden és szabály, és átenged engem, hajlamosságaimmal, egy szabadabb gondolatnak, színesebb teológiáknak, misztériumoknak s a kereszt költészetének, annak a renáni szellemnek szóval, melynek Isten fogalma a legnagyszerűbb művészet. Oh bár! oh bár! így történt volna! ezt tette volna velem jó apám! Nem más vallásra gondolok, mert ez csak spekuláció dolga s ez művészt nem érint. Csak másfajta nevelésre, korlátok nélkül minden horizontokra, minden csillagokra nyíló más nevelésre, amilyet én tudnék adni egy királyi hercegnek vagy tulajdon fiaimnak, ha tudnám hol vannak elszórva a világban!

Azóta, igaz, micsoda tanulmányokkal, micsoda töprengésekkel, mint P. Weisshammer Pál A mennyei küldönc-ben, ahol ezt leírtam, micsoda virrasztásokkal, keservekkel, megértésekkel, micsoda kínokkal önmagamban s koplalásokkal a gyomromban a Collčge de France-on ahol ültem, micsoda hajléktalanságokkal a Luxembourg kertjében, mint egy Gethsamane-kertben ahol hasonlóképpen ültem, micsoda élettel szóval, még többet pótoltam, mindent pótoltam, amit csak tudtam és javítottam magamon egy Praxitelés munkájával, egy saskeselyű szárnyalásával, egy vak zongorás nyomorúságával, s úgy fejlődtem s úgy evoluáltam, evoluáltam evangélikusan!, hogy meg is lehetnék elégedve, ha olyan kétségbeesett nem volnék. Már II. Lajos király című színművemet, akár egy bencésbarát írhatta volna, ha költő is a csuhája alatt, nem is szólván a Rajongó Bolzay leány-ról, s később a Gloriá-ról, valamint számos novellámról, mint például A mikoi püspök s Az utánzó, ami mind vérzik jóságtól s szenvedéstől, hogy ily képletesen fejezzem ki keresztény irányzatukat. Merőben az ösztöneim fonalán, amelyet sok szenvedés fonogatott, talán még jobban vonzódtam, még izzóbban epedtem, hogy magamnak kellett keresnem az utamat. Talán még jobban is megértettem bizonyos eszményiségeket, ami a kereszténység lényege a szó szellemi értelmében, hogy, oly messziről jöttem hozzájok, mint egy távoli nőhöz, akit rég imád az ember! Az igazi költői szenzibilitás, főleg az olyan környezetbeli hatások alatt, mint amilyenekben nekem volt részem Párizsban majdnem két évtizeden át, szinte végzetszerűleg sodorja az embert a keresztény gondolathoz abban a határok nélkül való koncepcióban, ahogy Jézus gondolta azt. Az evangélisták inkább moralisták, mint keresztények és Verlaine talán inkább keresztény, mint ők. Születni! Ez nagyon fontos, szó sincs róla, főleg feudális szempontokból. De erkölcs és hit szempontjából kereszténynek lenni, a szó érzelmi s szellemi értelmében, nem annyira születés, mint inkább lelki hajlamosság, művésziesség s egy magasabb rendű, finom természet dolga, mert hiszen a legizzóbb keresztény mártírok is nagyrészt mint pogányok születtek. Jómagam se lehettem soha valami spekulatív szellem, ha anyagi boldogulásomat és hírnevemet magyar történelmi drámákra építettem. De sőt ezzel, bizonyos értelemben, úgyszólván én is mártír lettem. Nem panaszkodom érte, Isten őrizz! De talán mindez másképp is lehetett volna! Talán könnyebben is, simábban is eljuthattam volna lelki emelkedettségemhez és talán kevesebbet is szenvedhettem volna, hogy megértsem kereszténységemet.

Már nem állok itt, nyugtalan gyermekszívemmel, e hajdani küszöbön, mely rég nincs már, aminthogy az egész ház is elgurult, lebontva köveiben! De ahogy innen elszármaztam más estékbe és más küszöbökre, gyakran éreztem úgy, hogy igazi érzelmi világom hangját, igen helyesen, már gyerekkoromban intonáltam azokban a homályos harmóniákban, melyek később mind világosabb szólamvezetésre váltak. Már mint gyermek felismertem magam. S még ma is úgy tudok búsulni mint hajdan, névtelen bánatokkal s nem is tudom mért búsulok? De mind vitézebbül az életben, ami úgy értendő, hogy mind józanabb megadással, csakugyan voltak perceim, mikor úgyszólván megváltottam magamat minden földi hiúságokból. Mikor nélkülözéseken és szenvedéseken át, nem azért nyújtottam föl megbékült alázatom kincseit egy mennyei gondviselésnek, hogy még jobb és szebb dolgokat nyerjek kárpótlásokképpen. A keresztény vallás etikája csupa fokozat a gyönyörben és a fájdalom a legnagyobb gyönyör. Még ezen is túl jöttem, ha szabad mondanom. El tudtam menni határokig, ahol az emberi lélek, magányosságában, már-már elveszti magát s mint egy piros narancs le van hámozva, örökre! Meg kellett értenem, hogy voltaképpen semmit sem adok, ha béketűrésem és önfeláldozásom a legnagyobb örömet fohászkodja s alázatos mélyre szállásommal csak még magasabbra kívánnám emelni magamat. Beértem azzal, hogy emberi voltomban nyomorultnak ismerjem meg magam s amiért nem jár semmi jutalom. Beértem azzal, hogy a legmesszebb legyek Istentől, éppen amikor szenvedek. Beértem azzal, hogy semmit se vártam, semmit se reméltem szemtől-szembe önmagammal s oly messze az égi gondviseléstől, melynek nincs gondja rám. Beértem azzal, hogy a könnyeimben egész tengereket érezzek hasonló könnyekből s amelyekhez nincs vitorlám, amit kifeszíthetek.

Szóval csak ezt s csak ennyit, Annie, hogy a velőkig megismerjen engem. Már nem részletezek, nem analizálok, s nem vágok hétrét szőrszálakat, a többit azokra a finom ösztönökre bízom, amelyekkel a nő meg tud érteni, sőt szét tud nyársalni egy embert, mint egy pók egy legyet, látszólag csak azért, mert a hálójába akadt. A vallomások fonalán, éppúgy, mint a szerelemben bajos úgy a végletekig menni, hogy az ember decens is maradjon. A lélek szemérmetessége, úgy tűnik, oly szégyellős természetű, hogy még akkor is rejtené magát, mikor minden egyebekben már semmit sem rejt az ember. Nem tudom mi az, amit nem mondhatok meg. De minden ember érzi, hogy valami van, ami örökre titok marad benne.

Majd maga egyszer eljön hozzám, mikor megint feljön Pestre.

*

Azt nem titkolom, hogy levélírási hóbortom már akkor kiütött rajtam, mikor azt még igen eredeti ötletnek tartottam s még fogalmam sem volt arról, hogy Voltaire már megelőzött vagy százmillió levéllel, nem is szólva az olyan kisebb gyárosokról, mint Sévigné asszony vagy Prosper Mérimé, de akik hasonlóképpen a Grossbetrieb barátai voltak.

Mindenféle rokonaimon, ismerősökön, ismeretleneken, házbelieken, szobaurakon, nevelőnőkön és cselédleányokon kívül, akikhez grafománikusan vonzódtam, főleg szüleimhez írtam lírákban ömledező s pátoszban kesergő leveleket, azoknak a sűrű és primitív metaforáknak sybillai homályosságával, amelyekkel egy tízéves gyermek túltesz az összes perzsa költőkön s Izsaiáson! E leveleknek, számtalan oldalakon át, annál kevesebb értelmük volt, hogy valamely magasabb rendű értelmeket pretendáltak, amellett, hogy élőszóval is kifejezhetők voltak, mert hiszen szüleimmel, természetesen, reggeltől-estig állandó kontaktusban voltam s csak a számat kellett kinyitnom, hogy mint egy királyi pár a trónon, meghallgassanak engem. De sajnos, kegyetlen ösztönöm, minden bajaim forrása, csak az írásban látta, már ily korán, a költői megnyilatkozások lehetőségét s végzetszerűleg sodort egy írótoll s tintásüveg csendéleti varázslatába, hogy soha boldog ne lehessek. Az ujjam, az orrom, a szempillám, a ruhám mind be volt kenve tintával, mert ezt így kezdi az ember. Csak később jut odáig írói készsége s technikája, hogy úgy tud kiírni egy liter tintát az üvegből sűrű mártogatással, hogy ez meg se kottyan az ujjának s legföllebb ha a körme szegélye lesz tintás.

A levélírásból tovaevaluáltam, amint azt kitűnően sejti angyalom, tovaevaluáltam egyéb műfajokba és majálisokba. Már ez időtájt kitűnően zongoráztam, s felváltva vittem át érzelmeimet papírjaimról a billentyűkre, mint egy angyal, aki röpül két ég között a végtelenségben. Egy olyan hosszú, komor, lapos és fekete zongora előtt, mint egy koporsó cölöpökön, órák hosszat elimprovizáltam zenei badarságokat és mennyországokat s kizengtem elbűvölt lelkemet önnönkíséretemmel, sokféle melódiákban, rögtönzött szöveggel s olyan hóvirágosan üde szopránhangon, olyan átszellemült boldogsággal az angyali dicsőségben, hogy egy kasztrált ifjú sem lehet boldogabb, sem dicsőbb a Sixtina-kápolnában! A sok háznép mind kijött a folyosóra filharmonikusan, a sok számos hölgy magas frizurában, a sok vének imádságban, a sok fiatalok felbuzdulásban s megállt a nyílt ablak tövében élvező ájtatosságokban, mint szimbolikus közönségem jövendő századokban! Je te possčde enfin! Már én is játszottam ezt akkor a Lahor királyá-ból, mindenféle parafrázisokkal, önkényes megtoldásokkal s hozzákomponálásokkal s jóval zengőbben s ifjabban az egészet, mint jó apám, aki már csak a second hand volt mögöttem, ahogy ezt az angolok, avult dolgokra mondják.

Nem tagadom, nagy hírem terjedt a házban, teológiaian szólván. A primitív értelem, vallási babonaságokkal magyarázta zenei képességeimet s azt a tág jövőt jósolta rejtélyes küldetésemnek e földön, részint prófétai, részint államférfiúi szerepkörrel, ami, tudvalevőleg, éppúgy nem vált be az én esetemben, aminthogy az effajta jövendőmondásokból soha nem lesz semmi, mert egyedül csak Isten tudja, mit akar egy gyermekkel. De Virág Gábor, első zenei tanárom, nyugodjék békében! sűrűn hozta a mindenféle kottákat a házhoz s eklektikus szelleme busásan megtalálta számításait azokban a kissé túlzott árkülönbözetekben, amelyekkel e zenedarabokat atyámnak átnyújtotta. Nem csekély megelégedésemre szolgált, hogy mikor egyszer önszántamból átcseréltem Rózsavölgyinél egy kottát egy másikra, még jócskán vissza is kaptam majdnem egy egész forintot. De hála e gábori vállalkozásoknak és sűrű bevásárlásainak minden zenei irányokban, már úgyszólván életem hajnalán élvezhettem a Waldteufel Les Violettes című keringője mellett, a IX. Szimfónia zongorakivonatát!

Sajnos, második zenetanárom, mert erről is szólanom kell, már nem hozott kottákat, aminthogy, rideg pedagógiával, más irányokba is terelt s másfelé kerestette velem az utat az egekbe.

Ez egy Jeitelesz nevű férfiú volt, azzal a szőrmentesre beretvált, judeo-római arcéllel, amellyel, a pápaszem híján, bizonyos zsidószínészek Julius Cézárt alakítják a shakespeare-i drámában. Tagbaszakadt, kissé zord figuráját úgyszólván óránként lehetett látni Pest utcáin, amint a leckéi után sietett kemény lépdegéléssel, mint egy tüzérkapitány a katonai gyakorlatokhoz. Zenei családból származván, ritka kegyelettel, szigorral és pedantériával folytatta zenei oktatásában az atyai tradíciókat s valahogy szent sírköveknek tekintette a zongorabillentyűket s valahogy úgy volt zenész, mint ahogy vallásos az ember, mint ahogy minden elesz-végzésű névvel zenész az ember, mint ahogy Moschelesz és Pergoleselesz is zenész, mint ahogy nagyjában minden zsidó kitűnő zenész abban a második fokozatban, amelyben egy Mendelssohn nem lehet soha Bach és Meyerbeer nem Berlioz.

Ach, Jeitelesz! hogy így mondjam, nyugodjék békével! De megnyitotta előttem, mint zengő lépcsőfokokat egy földöntúli világba, a Gradus ad Parnassum minden harmóniáit, s a IX. Szimfónia helyett Beethoven legapróbb műveit játszatta velem, aki talán elég finoman s megilletődve hoztam azt, hogy elmélázva felsóhajtott mellettem:

- Das nennt er Bagatellen!

Az er, az Beethoven volt, hogy félre ne értse, Annie! Egyáltalán ne értse félre e zenei visszaemlékezéseket, amelyekből, tudatos szerénységemmel éppúgy nem következtetek semmi jóra, se nagyra s lelki javakra, mint apró, de számos verseimből sem, melyek ez időtájt már a múltam voltak, egy tízéves gyermek múltja! a Kis Lap című kisdedek lapjában, ahol nyomtatásban debütáltam. Hasonló szkepszissel, sőt reménytelenséggel értékelem azt a Diák Lapok című heti újságot is, melyet felváltva adtam ki nyomtatásban s kőnyomatban, felváltva illusztrációkkal vagy képek nélkül s amelynek egymagam voltam, szintetikusan, szerkesztője, előfizetője s kiadótulajdonosa tizenkétéves koromban, amint a Pálfi Tibor kisfia már egy vasgyárnak igazgatója, jóval fiatalabban, a szerencsés gyermek! (Lásd: Hermelin.) De így szárnyalván, angyali szárnyakon s szájtátva a csodálatokban, versből a zenébe s zenéből a prózába, hirtelen lendülettel, szinte sorsdöntőn úgy határoztam, hogy egy öreg bécsi íróval, aki nagyapám lehetett volna s aki Weilen József volt, gyorsan összetársulok és Dolores című drámai művéből megszerkesztek egy operát!

Ach, Dolores! hogy így szóljak megint, mert nem találok más szavakat ez epedő felsóhajtáshoz! Szerelmes mindenem, hogy mondjam meg magának azt a határtalan gyönyört, hogy hozzam magának az álmok minden rózsáját s halálát, ami e drámai műből a szívemnek szakadt s még a Brohl Samu-t is túlszárnyalta, holott ennek társa is volt! Mint általában a bécsi írók egy ambiciózusabb időben, Weilen is kivonta lelkét, Grillparzer és Dóczi Lajos módjára, a császári Bécs kedélyességéből, s úgy szárnyalt el, oly vadkeserűn s tájékozatlan egy középkori Spanyolországba, mint jelzett társa a Medeá-ba s a másik a Széchy Máriá-ba! De hatása e Doloresnek, megvallom, annál maróbb s elbűvölőbb volt, hogy az egész történet már nem lehetett badarabb, s kábító rémregényessége úgyszólván jelenetről-jelenetre súlyosbodott és kidagadt pokoli lehetetlenségekben, melyeknek a gyermek legjobban örül, mert az nem izgatja lelkét, ami a világban minden lehetséges! Azóta újra elolvasván, egy kétségbeesett percemben s a régi Pfeifer kiadásban e hajdani gyönyörűségemet, rájöttem, hogy úgy valahogy a legsötétebb pornográfiáknak a visszájára van építve, az erény értelmében.

Holott már a nyitányt is megkomponáltam, az első felvonás bevezető játékát is s mindezt eljátsztam, lámpafénynél, jó apámnak, sőt eljátsztam egy Ilonda Mihály nevű felejthetetlen fiatalembernek is, aki társam volt a Zeneakadémián s egy kész operája is volt, a Hildebrand, oly gyönyörűen meghangszerelve s oly kalligrafikusan lemásolva, hogy bele is halt szegény a kották töméntelenségébe! Weilen is úgy írt engedélykérő levelemre, oly finoman és megtisztelve és postafordultával, hogy kéjesen élveztem kitüntető elképzelését, amellyel legalább is Verdinek gondol engem. De munka közben, elkínlódva, szinte üdülésképpen tértem át, régi szisztémám szerint, a kevésbé fáradságos műfajokba s felváltva kezdtem bele hosszú regényekbe francia nevű szereplőkkel, valamint súlyos drámákba is, hasonló franciákkal. Nem tudom, miért, de gyermeki képzeletem, idegen olvasmányokból táplálkozva s jórészt ezeknek hatása alatt, valahogy könnyebbnek érezte a dolgot franciákkal s valószínűbbnek is az egész történetet. Szóval úgy írtam, mint Cherbuliez, minden tájékozottság és igazság nélkül. De viszont merőben, jóhiszeműen, mint ahogy egy gyermek kell, hogy írjon, ha már e betegségre átkozta a sors.

Talán úgy hiszi, talán úgy hiszed, ha mernélek tegezni, kéjvirág, hogy mind e kilengéseimet, csak a kellő ellenőrzés és felügyelet hiánya tette lehetségessé. Oh, Annie, nem! Ez időtájt már elkoptattam finom nadrágjaimon kívül, egy kimondhatatlan helyen, két fiatalembert azokban a Kara s nem Karamasoff fivérekben, akik respektív személyökben követték egymást pragmatikusan, a rajtam való uralkodásban, mint szegény bérmunkás-házitanítók.

I. Kara, medikus létére, jóindulatú nemtörődömséggel figyelte hóbortjaimat s abban a magasabb rendű hitében, mely csak az orvostudományoknak élt, nem igen vette komolyan működésemet. Elvégezvén tanulmányait s kitűnően leszigorlatozván, átadta tisztjét fivérének s elment orvosnak Bonyhádra, ahonnan jött s ahol talán még ma is él.

II. Kara, aki ilyformán követte az uralkodásban, már filozopter volt, amellett kevésbé filozóf, mint bátyja, de sőt, mindenféle szigorúságokkal és rejtélyes haragokkal telített fiatalember, mint oly számos egyetemi hallgató szegénysorban s akiket az élet elkeserít. Könnyedén bicegő is és némi zord külsőkkel, szívesen bosszulta meg ragyogó ifjúságomon tavaszi lendületben, a maga korai vagy karai rokkantságát testben és lélekben, s irtózva tartotta be a fülét, szarkasztikus kiszólásokkal, mikor szopránhangom a magas c-k felé süvített zongorakísérettel, keserű filozopter! Nem volt ez vétek, se gonoszság, csak a fény és gyöngédség hiánya abban a krisztusi értelemben, mely akkor is szereti a gyermekeket, mikor énekelnek. De apámnak elég volt, hogy menessze e Karát, aki eltűnt a végtelenben.

Akkor következett egy angyali fiatalember, Fischer Gyula nevezetű, ábrándos teológus a zsidó szemináriumból, majdnem keresztény a pelyhedző szakállával, a türelmével s nyájasságával, s aki ma főrabbi Pesten. Viszont ha otthon, a függőlámpa alatt, egy rabbijelölt nevelt barátsággal s evangélikusan, másrészt iskolába a piaristákhoz jártam, ami nem volt logika nélkül. Amerre csak fordultam, mindenütt papokat láttam, ha különböző hitekben is. De a végletek között s kettős hatások alatt, nem válhattam szektáriussá, jakobinussá s fanatikussá, főleg fanatikussá nem, ami csakugyan förtelmes, gondolom, még a legszebb dolgokban is, hogy fanatikus legyen az ember. Az igazság az, hogy jó apám, finom érzékével, a nevelési dolgokban is szerette az eleganciákat, s ha nem küldött el egyenest Etonba, hogy meg ne váljon tőlem, viszont beíratott a kegyesrendiekhez, ami a legelőkelőbb iskola volt. Egyébként is, jó Baumgertenék révén, akikről már írtam magának, üzleti összeköttetésben volt a piaristák tartományfőnökével és sűrű érintkezéseik közben úgy összebarátkoztak az érdekközösségben, kölcsönös kíváncsiságokkal, ahogy az csak egy izraelita s egy szerzetes között lehetséges. Sajnos, e barátság ellenére, amelyről a tanári kar nyilván nem értesült, nem igen voltam boldog a piaristáknál, hogy csak ennyit mondjak!

Maga ismeri, Annie, Hültl tanár úrral való vitatkozásomból, e tanoncévek mostohaságát s bús élményeimet azzal a szigorú osztályfőnökömmel, aki ma már egy jobb világból néz le rám, ha ugyan nincs jobb dolga. Harag nélkül, sőt kegyelettel kívánnám fonni az emlékezés virágfüzérét, nyilván magányos sírja fölé, mert kije van egy szerzetesnek, ha eltűnik a világból? Ímhol én jövök sírjához, régi tanítványa, megbékélt szívemmel, mert meg is értettem azóta, hogy ő mért nem értett engem. Az sajnos, a halál diadala, hogy két ember végre megérti egymást, ha az egyik túlélte a másikat! Zord barát, amint felém pillantott, aki csöndesen ültem a padsorban: az ereimben megfagyott a vér. Amint vadregényes tekintete a szemüvege mögül, úgyszólván a középkorból tüzelt az én két szemembe egyenest: Uram Isten, végem volt! Amint a szája szögletéből, ismeretlen hangsúlyozásokkal, a kérdések özönét zúdította rám: úgy rémüldöztem agóniákban, úgy fulladoztam dadogásokban, hogy csakugyan az az idióta lettem, akinek akart engem.

A tanároknak a középiskolákban, éppúgy, mint a tanítóknak az elemi osztályban, rendszerint és csekély kivétellel, alig van fogalmuk ama bús kölykökről, akik ott vannak előttük, százfelől összegyűjtve. A tanárok még alaposabban is tévednek, mint a tanítók, mert e tekintetben tágabb világuk is nyílik s olykor kínos életükkel a sokféle gondokban, pontosan megmaradnak kötelességeikben, mint egy rendőr a szabályzatokban. Nem érnek rá és nincs is kedvük és nem is hivatásuk, hogy a zsenit kutassák tökfilkókban, akiket tömegestül eléjük sodort a sors. A tanárok, írja Gautier a Baudelaire életrajzban, soha meg se pillanthatják azt a leendő embert a maga valóságában, aki az álmatag, vagy éppen lusta diákból szép csöndesen kiformálja magát. Mit látott bennem ez a kegyesrendi, micsoda ellenszenves és nyugtalan hajtását egy dísztelen fajtának a világban? [* ] Anonim vonultam meg a padban némi igen gyér zsidófiúk között, akiket nem tudom micsoda véletlen vagy szülői ambíció dobott be köveknek egy nagy erdő katolikus gömbakác közé s akik bágyadtan hordozták korai szenvedésüket jellegzetes orrvégeken, a faji tűrés atavizmusában, ami nem más, mint zsidó ravaszság, ha jól meggondolja az ember.

Ki voltam akkor, mit tudtam akkor, vagy mit nem tudtam már? A legszebb fiú voltam, számos szóbeli hagyomány s még élő arckép bizonysága szerint, a legszebb fiú, aki volt valaha, a richmondi herceg nem lehetett szebb a Christ-Church Collége-ben és hibátlan mint egy Velasquez! Tüneményes virulásom, egy hófehér gyermekarc titánvörös fürtökben! csak annál bosszantóbban idegesíthette e szerzetes tanáromat, hogy elfogultságait is sértette, mikor egy bizonyos fajtának, főleg a hímneműek tekintetében, minden szépséget megtagadott. Oh, istenem, e régi időkre emlékezvén, a szívem mélyéből sajnálom, hogy e jó ember nyilván nem olvasta a Plato Respublicá-ját s nyilván Jean-Jacques Emile-jét sem! Nem szabad könyvek tekintetében a címek után menni. Ki tudja, ha e hatások alatt nem fordult volna-e felém azzal a gyönyörű metódussal, amit a rousseaui oktatásnak s nevelésnek mennyei szelleme tanít: nem ijesztgetni és nem bántani, nem menni a lélek ellen, nem legyűrni és lefokozni, de inkább harmonizálni s kihozni e lélekből, ami csak van benne! Az érzelmi dolgok a nevelési szisztémákban, jóval hatásosabbak a tekintély szavánál. Egy sóhaj több egy kiáltásnál. Ki tudja, mi más lett volna ez, ha varázslatos egyénisége, a csuhája meglengésével úgy szól hozzám, jóindulattal, s nem magamnak kell a könnyeimmel kimosnom magamat gyermeki lelkem homokjából. Ha én is oly szerencsés lehettem volna, mint számos társam az iskolában, hogy boldogan ülhessek egy padban, az életem legelején! Gyakori elfúlásaimat, gyermeki hisztériáimat, remegéseimet és keserveimet, talán nem is az a mód és modor okozta, mellyel e jó tanárom bánt velem. Inkább a megnemértés fájdalma gyötört, a fölkínzott hiúság kábulata, a megszégyenítésben! Olykor felüvöltöttem volna széthasadt szívemben: ha tudná! ha tudná! ha megismerne engem! [*]

Ilyenformán, reménytelenül s úgyszólván kitagadva e szerzetes szívéből, más világoknak indultam, elepedve! Veres fejem, lehajlott a pad fölött, egy rejtett könyv irányában a térdemen, s mint egy görög pásztorbojtár, aki önmagát szemlélné legbecsesebb helyeken, titkon csak olvastam és csak olvastam abban a kéjes kínban, ami a veszélyes és vétkes dolgok zamatja. De a szeme szögletéből a tanár vibrálón lesett és őrködött, kis ferdéket pillantva, valami ínyenc óvatossággal, horgászó jezsuitasággal, hogy majd csak akkor, ha egészen elvesztem. Aztán, csakugyan megfogott s lecsapott rám azokkal a papi kezekkel, melyeknél nincs irtóztatóbb, ha nem a leggyöngédebbek!

A könyv, amint az tudja, angyalom, amint az nem is lehetett más, a Daudet Sappho-ja volt azzal a félmeztelen hölggyel a címlapján, aki a myteléni költőnőt kívánta ábrázolni, két aranyalma kebleivel. De sok jegyzetem is kísérte e szöveget, sok reflexióim, sok naivitás, egy regényes gyermeklélek sok kíváncsisága, remegő vonzalma zárt világok poéziséhez, mint kis törpe házak betámasztott kapuihoz, ó-görög értelemben s ahol egy női őrszem hív és vár. Egy bölcs tanár megintett volna s elkobozván a könyvet, könyvtárát gyarapította volna vele. Egy nagy lélek megcsókolt volna a könyvért is s a jegyzetekért, s csak azt mondta volna, amit maga Daudet írt ajánlásképen a címlap mögé: Fiaimnak, majd ha húszévesek lesznek. Még öt év hiányzott ehhez, szomorú esetemben. De viszont hozzákalkulálva régebbi hanyagságaimat e vétkes olvasmányaimhoz, jegyzeteimhez s aranyalmákhoz: nyilván megértem arra, hogy az iskolából végleg kiűzessem. Már rég nem voltam itt, de a nevem még úgy járta az osztályban, mint a gonoszság példája, amint azt egy-egy pajtásomtól hallottam, mikor találkoztunk. Az én nevem, Annie, no mondja!

Húsz év múltán, egy nap, Párizsból hazatérvén, megláttam e régi tanáromat, amint jött felém az utcán. A házfalak mentén lebegett csuhásan, kortól, időtől megviselve szegény. Tiszteletteljesen köszöntöttem, azzal a spontán ragaszkodással, mellyel az ember csak arra emlékszik, hogy valaha gyermek volt.

- Kihez van szerencsém? - kérdezte meglepetve.

Mire kissé félénken, megmondtam a nevemet.

- Oh, emlékszem! - felelte s úgy nézett, mint egy álomból és ment.

*

A régi ház! Ide visszatértem, nem is igen bánkódtam, megvallom, inkább pihentem, felüdültem, magamhoz tértem, nem is szóltam a dologról apámnak, hogy ne búsítsam, s iskolaidőmet eltöltöttem a budai hegyekben. De magányos vándorlásom e tájképes szabadságban, szükségképpen idézte múlt rabságom emlékét s megsebezve a lelkemben gondoltam vissza arra a borzalmas percre, mikor kiűzve a padból, kitaszítva, egy gyermek! a szégyenem mártíromságában még visszanézni sem mertem a küszöbről arra az ötven fölhevült kölyökpofára, mely mind rámszegezte a fiatal szemek villanását, mint egy szörnyetegre! És a fák alatt a szabadban és kis virágok mentén a réteken és felhasadt hegyoldalak alatt, ahol követ fejtettek drámai napszámosok, csak kérdezgettem magamtól: mért épp engem a sok közül? Feleljek erre ma s hogyan? Mikor lacedemonai Pédarétost a háromszázak tanácsából szívtelenül kidobták, ámulva jött el ez a kitűnő ember, de, sőt, ez boldogan is, hogy akadt Spártában háromszáz férfi, aki mind többet ér, mint ő. [*]

De végre egy nap, sok zöld füvet s eltaposott apró csigákat hozván haza a cipőm talpán, bús helyzetem e mezei bűnjelekből kiderült. De akkor már úgy el volt avulva, hogy nem is volt jelentősége többé.

Oh, szívem, mit mondjak? Még régebben, az iskolában is csak boldog percek voltak, mikor hirtelen a csendben, isteni hang! megváltó zengés! a szabadulás ércharangja zengett s rohantam, a cókmókom összeszedve s tolongva a tömegben, rohantam a lépcsőkön, négyeket ugorva, bakkecske! rohantam ki a térre, az utcákra s haza végre, haza! De mi volt ez most, sans retour s korlátok nélkül, micsoda tág tere s virágos végtelenje az életnek azzal az illuzórius önállósággal és szabadonrendelkezéssel, ami az igazi fiatalság legnagyobb gyönyöre! Félelmek és borzalmak nélkül, egy egész könyvtárba raktároztam be magam, a szabad tanulásnak, kíváncsiságnak, mohóságnak azzal a fölszabadult buzgalmával s határtalanságával, ami egy fiatal lélek előtt a mennyeket megnyitja, ha csakugyan tanulni akar s ha megsejti, ami végtelenség van előtte s mögötte!

A latinokról most nem beszélek, az ó-görög világ égszínkék bordélyáról sem e percben, nem Lucréciusról s a többiekről, Thamyris és Pamphus pézsmaszagairól sem, amit a bódulásig szívtam fel magamba! S nem térek ki a csillagászatra, földrajzra, a sok antikvitásra s egyéb tudományokra sem, nem mondom, ami történelmet tanultam különleges hajlamossággal, a legrégibb könyvektől fogva. Egyáltalán nem mondom a sok könyvet, amit felkutattam porfellegekben, kis antikváriusok polcairól amit elhordtam s kis mellékutcák odvaiból, a sok ponyvát és értéket, a sok franciát és magyart, a sok tejet és mézet gyermeklelkem számára, amit mind megvettem s amivel megvetettem mai híres könyvtáram alapját! No lássa szívem, nem részletezek, Isten őrizz! majd máskor, egyszer, ha szabad! De e házi tanulásban, magán- és önoktatásban e turbulens házfalak között, e régi házban nyáresti égboltozatokkal, a sok hatások és könyvekből szálló mérgek illatában, újra és csak újra a tintáim viharzásában áztam, mint a vándor egy felhőszakadásban, tizenhatéves önkívületekben! És követvén azt a rabbinisztikus tanácsot, hogy regények és tragédiák helyett inkább kis rajzokkal és novellákkal kezdjem s lehetőleg magyar szereplőkkel, legott megírtam. Az apa bűne című, első komolyabb, noha igen hosszú történetemet, amit fölnyújtván az olyan elérhetetlen szűzi hegyormokra, mint ami akkor számomra a Pesti Hírlap volt, rövidesen a következő égi harsogás szólt le reám e magaslatokból, a szerkesztői üzenetekben:

AZ APA BŰNE. Határozott tehetség nyilatkozik benne. A leírás és a lelkiállapotok festése, itt-ott a tökéletességig emelkedik. Az irány tiszta, egyszerű s önkénytelenül leköti a figyelmet. A cselekmény egyszerűsége és a fejlődés is kiállja a szigorú kritikát, de a kibontakozás az ablak alatti jelenettől kezdve el van rontva. Az ember sajnálja, hogy a szép tárgy a fantasztikumba csap át s végül polgári lehetetlenségekben vész el. Ha fiatal kéz és elme műve, gondot és alapos tanulmányt ajánlunk neki. A siker akkor el nem maradhat.

Innen kezdve, angyalom, e maradhat-tól és a ponttól, ami utána van, kezdődik az én szerencsétlenségem. Az apa bűne megjelent egy talán tizennyolchasábos tárcában, sőt kaptam is érte 3 forintot, amit nem adnék ma 3 millió milliárdért, ha e múltakba visszaszármazhatnék. Nem az élet kedvéért, csak a fiatalságért! Felrohantam a Pesti Hírlap-hoz a gyönyörű fejemmel s még rövidnadrágosan kövér lábszáraimon, de tüntetőn egy cigarettával a két ujjam között, hogy valami magatartásom legyen.

- Mindjárt sejtettem, hogy egészen fiatal ember! - mondta a szerkesztő, aki Kenedi Géza volt. Minden novellát elolvasott, kitűnő ember, sőt mindegyikre üzent!

- Tessék engem bevenni a laphoz! - biztattam, lendületesen.

- Azt nem! - felelte oly elhárító határozottsággal, hogy már nem mertem szólani. - Az elbeszélését kiadtam - folytatta -, de ahhoz nem segíthetem, hogy zsurnaliszta legyen. Ez nem pálya. Azt mondtam, tanuljon, maturáljon, olvassa Vörösmartyt! Most pedig alásszolgája!

Ha ma elolvasom, Annie, ezt az első komolyabb, noha igen hosszú novellámat, ahogy jellemeztem, megvallom, elképedek a kínos bárgyúságoknak azon a válogatott virágszálain, csokorba kötve, ami ez az Apa bűne, a maga ijesztő baromiságában. Nem is érteném, hogy ezt én írtam, hogy ez én voltam s én lehettem, ha nem tudnám, mit jelent tizenhatévesnek lenni! Minden élettani törvények, nevelések és bölcseleti rendszerek ellenére, merőben úgy tűnik, hogy a badarság, naivitás, valami angyali hülyeség a magja az igazi tehetségnek. Egy hozzánemértő azt jósolja ki Balzac első írásából, hogy ez az ifjú sohasem lesz író. Már Kenedi Géza, lássa, jobban értette a dolgot.

De még tanulni! már főtt a fejem! és Vörösmarty! mit mondjak!? De hiszen betéve tudtam a Cillei és Hunyadiak költőjét, betéve száz verset s szöveget, betéve, még korábbi időkből a Toldi-t, a jegyzeteket leszámítva, amit megvallom bátran, sohasem szerettem. E boncolgató pedantériák, lekötve az értelmeket, bántóan megakasztották szabad és boldog fantáziámat. Pásztortüzekről, pitymallatokról, minden tüneményekről földön és az égen, minden képekről pusztaságokban és gémeskutak tetejében, sokkal többet láttam és éreztem pusztán a költő felidézésében, mint azokban az aprólékos magyarázatokban, melyek mint a hangyák a morzsákat, hordták szét az összes szépségeket. Ez az egész szótudományosság, tiszteletreméltó verzátussággal, szorgalommal és minuciozitással, de lerontó hatással olybá tűnik nekem, mintha valaki, egy izzó nyári kiránduláskor a hegycsúcsok erdeibe, úgyszólván levelenként magyarázná a fákat, szirmonként a virágot és a madárfüttyöt az ágon, hangászat-fizikailag! Nem kell mindent megmagyarázni s főleg költői dolgokat nem. A Bibliához és Shakespearehez lehet kommentárokat ragasztani, Arany Jánoshoz nem szabad. Maga nyilván érzi azt, Annie, amit itt gondolok. Ez egy gyönyörű magyar világ. S csak úgy kell bámulni, mint a borjú. Mit szól azokhoz a grafománikusokhoz, akik kötetenként magyarázzák a wagneri zenék szenvedélyességében, külön-külön a motívumokat!

De még tanulni, mondja! Mikor már olyan tudós voltam, irodalmilag szólva. Mikor már távoli szép magyar időkből is sok szép régi verset tudtam és zenekísérettel szavalgattam a Szabó Dávid bánatos költeményét Egy ledőlt diófához!

Még tanulni! mikor már azt is tudtam:

Elment Teréz! Odavan nyugodalmam,
Nagy hézag zár el tőle engemet -

s a Berzsenyi levelét is kívülről megtanultam, amit Kazinczyhoz írt: Barátom! ezen remekeidben én Téged úgy néztelek, mint a pulyák korlátjait tapodó, saját ösvényen fellengő, szabad, büszke Pindárt!

Mikor már azt is tudtam:

Éneklem a farsang napjait s Dorottyát
Ki látván a dámák bajos állapotját

s mi mindent még, amit kívülről tudtam, jó Katonát s a versét:

Ah! szenvedd ezt Betti! Szenvedd el hantodon!
Olyan szegény levék e gyászos napodon.

S mit még! mit még, amit mind kívülről tudtam, mint az imádságot és kívülről Kisfaludy Károlyt s a finom Kölcsey e pyrrhoni versét:

Hát ne gondolj a világgal
Bölcs az, mindent ki megvet
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet!

Még tanulni! Holott mit tudtam már! s mit tudtam még, amit máig sem felejtettem el, a Kisfaludy Sándor minden leveleit, A Dárday-ház című büszke színdarabját, magyar nemesházi rajzolat, öt felvonásban, ahogy mondja ez az angyali vitéz! Még tanulni! mikor e szent magyarokon kívül a legfinomabb moderneket is tudtam, mi mindent tudtam, ismertem, betanultam, Bartók Lajost szavaltam:

A gyönyörnek vagy te kelyhe
Kézről-kézre bujdosó,
Szívünk vágyát ingerelve
Amely úgy sem oltható!

De ifjúkori rajongásom a modernek világában, az igazi szívem, hogy ezt itt följegyezzem, az öreg Szász Károlyé volt! Boldogan emlékszem őszfejű alakjára fekete redingot-ban, a rézkeretű üvegére az orrán, mikor olvasott az Akadémiában, azazhogy inkább dalolt, a verssorokat s az ütemeket skandálva, azon a kedves, meleg, hitekben izzó hangján, amit sohase felejtek el. Ösztönszerű vonzalmam e költőhöz nyilván onnan eredt, hogy valahogy úgy éreztem, milyen közel van ez a drága öreg ember, ősz feje mámorosságával, az én fiatalságomhoz! Az az igazi költő, a szó erkölcsi értelmében, akihez egy gyermek, mint egy apához vonzódik. Ami tiszta hév és jóság áradt a szívéből, a régi trubadúrok emlékét idézte. Ezek mindig úgy énekeltek, hogy vallásosak is voltak. A Szász Károly vallását, a vallása emelkedettségét lehetett érezni a hangjában. Évekkel később, kezdő újságíró koromban, gyakran volt szerencsém hozzá, aminthogy e régi időkben az volt a riporteri kiváltság, hogy költőkkel beszélhet a Petőfi-társaságban! Ilyenkor úgy éreztem finom lelkében a püspöket is, ahogy mindmáig érzem az apostolt, egy szegény galileai halászember szívében.

Oh, Istenem! e nagy múltak, ha tudná! Ahogy sodort az élet észrevétlen, ahogy a sorsomat kovácsoltam, fiatalos könnyelműségekben! Oh, angyalom, megírtam első kis drámai művemet, természetesen A nászéj címmel, ami e távoli időkben a legmerészebb vállalkozásoknak tűnt, úgy irodalmi, mint társadalomtudományi szempontból, s főleg egy tizenhatéves kamasz részéről, aki ír! De merészség éppen csak a címben volt, s ha e kis művem nem is készült A Dárday-ház hatása alatt, viszont Az emberszívnek örvényei című ötfelvonásos szomorújátéknak sok része van megszületésében, nem szólva törhetetlen ambícióimról s azokról a merőben egyéni butaságokról, melyek Az apa bűne óta, valamelyes drámai formában is kikívánkoztak a szívemből. Ma is itt van, elrejtve archívumaimban s iratpincéim legmélyén, de kalligrafikusan lemásolva, finoman bekötve s a bírálókhoz intézett, hosszú előszóval földíszítve s fölszerelve ez az úgynevezett dramolett, amiben főleg az a mulatságos, hogy Nászéj lévén, egy urológus olvasta legelsőnek!

Ez a férfiú, egy Bezenbeck nevű, sovány kis emberke volt, harsányan hasfájós s aranyeres, mint nagyrészt a soványak, de a legkedvesebb gnóm s főleg a legjobb szomszéd, aki valaha élt a világon. A második emelet sarkából, ahol a családjával megvonult s ahol egy hátsó ajtón, homályokban és titokzatosan, bús betegjeit fogadta, állandó érintkezésben volt velük, s jó szíve, úgyszólván professziókon kívül s egyéb lehetőségek híján, az erkölcsiekre utalta hozzánk való barátságát. Melegen érdeklődvén költőiségem és kis drámám iránt, részint, mint nászéji szakértő, részint, mint baráti pártfogó, legott megvizsgálta művemet s jelezte érdekemben kitűnő összeköttetéseit a Nemzeti Színházzal s nevezetesen a súgóval, akit személyesen ismer.

Ez időtájt csakugyan az a jó S. volt súgó a Nemzetinél, aki színészsorból tért át erre a dísztelen pályára, szelíd lemondással. Belátván ugyanis Paulay Ede támogatásával művészi fogyatkozásait: a színpadról a szuterénbe szállott, ahonnan csak a feje látszott alvilági aparícióban. Valószínűleg titkos viszonylatban lehetett a titkok e mesterével s annál melegebb barátságot tartott vele, mint magánemberrel, hogy mint orvostól inkább csak szenvedett. De súgó ide, súgó oda, átvette a darabomat s kiosonván a hátsó ajtón, már vitte is a hóna alatt! S már pusztán az, hogy vitte, súgó létére, hogy vitte; már pusztán az, hogy be volt nyújtva a Nemzeti Színházhoz és függetlenül attól, hogy előadják vagy elutasítják: a legnagyobb dicsőségnek tűnt! Akkor már nem lehetett bírni velem s jó nagyanyám, a kortörténelmi! elvitt gyorsan Jókai Mórhoz, hogy valamit csináljon velem!

(Folyt. köv.)

 

[* ] Die Erscheinung ist nicht neu und unschwer zu erklären, dass sich pedantische Pädagogen in den Fähigkeiten ihrer Zöglinge so sehr irren, dass diejenigen, von welchen sie am wenisgten erwartet haben, die brauchbarsten Menschen werden. - Gross-Hoffinger, Lebens- und Regierungsgeschichte Josephs des Zweiten, I. köt. 47. l.

[*] Il y a des professeurs qui répétent á toute heure: "que tu es sot! que tu es niais! Mon Dieu que cet enfant est stupide! Est-il assez maladroit et gauchel!“ Accordons que ces appréciations soient l'exacte vérité... Raison de plus pour qu'elles blessent et mortifient. Or, pareil language présente, á n'en pas douter, de trés sérieux inconvénients: montrons le. D'abord en faissant remarquer l'inferiorité de l'enfant, on va suggérer a tout le monde l'idée de lui adresser le męme reproche. Dénoncé a tous comme un sot, se sentant ridicule au regard de chacun de ses condisciples, il n'a plus rien a ménager. Sa réputation est faite. - Les enfants mal élevés. Étude psychologique, par Fernand Nicolay.

[*] Plut. Dicts not des Lacéd. 560.