Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 12. szám · / · Figyelő · / · Zenei Figyelő

Hammerschlag János: Hans Koessler

Van egy tanulságos kis hindu mese a hálátlan tanítványról, ki saját mesterét kihívja versenyre. A vén muzsikus ujjainak bizony már nem engedelmeskedik a hangszer és verseny közben egymásután pattan szét a vina hét húrja. A mester már csak a kopár tokot tartja a kezében és esdve égnek emeli tekintetét, hogy az mentse meg őt a dupla szégyentől: saját tanítványától megszégyeníttetni. És íme, egyszerre csodálatos zengéssel megszólal az üres bambusztok! És a tömeg, ájtatos táncot járva, dicséri a mestert, a fürgeujjú tanítvány pedig megszégyenülten távozik.

Ez a kis mese jut eszembe, valahányszor bűnbánóan arra a szégyenletes tettemre gondolok, mikor mint kezdő kritikus meg nem állhattam, hogy legalább egy mellékmondatban, vissza ne fizessek valamit a nagy kritikusnak abból a sok malíciából, amit - igaz, orvosság gyanánt - velem lenyeletett. Koessler-dalokról írtam "die im Grunde harmlos sind, wiewohl sie harmvoll scheinen möchten". A mester régen megbocsátotta nekem bűnömet és én azért írom meg ezt az esetet, mert azt hiszem, valami jellegzetes van benne. Minden tanítvány hálátlan a tanárával szemben, amikor kikerül az iskola padjaiból és minden tanítvány később egyre fokozódó fontosságot tulajdonít a mestere szerepének.

És a tanár hatása a tanítványra valóban döntően jelentős is, legyen a tanítvány akármennyire is önálló, originális egyéniség. Innen az "iskolák" nagy fontossága a művészettörténetben. Ezt bizonyítja a legnagyobb muzsikus-zsenik példája is. (Mily nagy a függősége Bachnak Böhmtől, Buxtehudetől, Händelnek Zachautól, Steffanitól! Sőt, mintha Beethoven és Schubert között is közös mesterük, Salieri, külön kapcsolatot teremtett volna.) Egy iskola szülöttei lehetnek egymástól diametrálisan eltérők, valami belső azonosság mégis áthatja munkájukat, kiindulópontjaikat, céljaikat. Mert egy talajból sokféle növény nőhet ki ugyan, de minden vidéken más- és másképpen süt a nap és másképpen érlel. Oly ellentétes tendenciájú kompozícióknak is, mint a Dohnányi, Bartók, Weiner, Kodály, Kálmán művei, megvannak a maguk közös anyajegyei, amelyekből mi, Koessler-tanítványok, mosolyogva állapítjuk meg a közös eredetet.

Koessler Jánosról emlékezve, kihez tanulóéveim minden mozzanata kapcsolódik, nem tudok stílusban objektívnak maradni, nem tudom a saját személyemet kikapcsolni. De talán nem is baj ez, mert a tanítvány és a mester viszonyának érzékeltetése nem-e az egyetlen út, amelyen egy pedagógus portréjának megrajzolását megkísérelhetni?

Ezelőtt húsz évvel. Mily büszkék voltunk mi, fiatalok, kik - sok jelentkező közül bizony csak kevesen - érdemeseknek találtattunk, hogy a mester tanítványai lehessünk! És újdonsült hiúságunknak hízelgett, hogy nekünk koessleristáknak is kijutott abból a respektusból, mely az Akadémia sok neves tanára között megkülönböztetve Hans Koesslert körülvette, valahányszor csak patriarchális alakja az Andrássy-úti ház szűk folyosóin megjelent. Koessler németül adott elő és, érdekes, sokszor mondókái legragyogóbb tűzijátékát rápazarolta olyasvalakire, akiről ő maga is bizton tudta, hogy az egy kukkot sem ért németül! Azt hiszem, hogy én, mint az osztály legjobb német-tudósa, akárhányszor egyetlen élvezője voltam szarkasztikus humorának. De jaj annak, kit szarkasztikus kedvében célba vett! Mert, bizony, Koessler mester is azok közé tartozott, kiket saját tüzük ereje lángokba boríthat, sőt, kik magukat is, másokat s meggondolás nélkül feláldoznak egy finoman csiszolt pointe-nek. Koessler nem volt metodikus tanár, vagy jó előadó a szó rendes értelmében. Szellemes paradoxonjai, furcsa félmondatai, mint a villámok cikáztak, mint a hulló csillagok fénycsóvái felragyogtak és aztán quasi kiestek a horizontból. Koessler képességei egészen rendkívüliek voltak: poliphon stílusismerete, kontrapunktikus tudása, bámulatos formaérzéke - csupa kivételes adomány. De mindezeken felül övé volt az, amit Goethe a halandók legnagyobb kincsének nevez: a személyiség varázsa. Hatása túlnőtt a kompozíciót tanulók kis körén. Frazeálni, formát felépíteni, muzsikálni tanította a világhírűvé lett előadóművészeink százait. Íme a Koessler-iskola zeneszerzőinek névsora! Minden magyarázó szónál ékesebben bizonyítja Koessler jelentőségét: Ábrányi Emil, Antalffy-Zsíros Dezső, Bartók Béla, Bodon Pál, Czobor Károly, Dienzl Oszkár, Dohnányi Ernő, Gessler Ödön, Hermann László, Hetényi-Heidelberg Albert, Huszka Jenő, Jacobi Viktor, Jandl Béla, Kálmán Imre, Karácsonyi István, Kasics Otmán, Kern Aurél, Kodály Zoltán, König Péter, Kún László, Lavotta Rezső, Lendvai Ervin, Lichtenberg Emil, Meszlényi Róbert, Orbán Árpád, Pető Imre, Perényi Géza, Pogatsnigg Guido, Radó Aladár, Redl Pál, Reiner Frigyes, Rényi Aladár, Reschovszky Sándor, Siklós Albert, Stefanidesz Károly, Szántó Tivadar, Szeghő Sándor, Szendy Árpád, Szendrey Aladár, Szerémi Gusztáv, Tarnay Alajos, Toldy László, Unger Ernő, Várkonyi Béla, Wajdics Károly, Weiner Leó, Zalánfi Aladár, Zsolt Nándor.

Koessler 43 évig tanított Budapesten, munkájának eredményét ez a névsor illusztrálhatja. Hogy német létére mennyire lehetett munkája üdvös egy idegen miliőben, erre nézve e füzetnek más helyén, más összefüggésben már felelni próbáltam. [*]

Legutoljára az elmúlt esztendőben találkoztam vele. A Zeneakadémia lépcsőjén jött le. Utoljára. Éppen elutazni készült hazájába, nyugalomba, valahová, ahol olcsón lehessen élni. És ez a zárkózott, kimért ember, ki - tán büszkeségből - hetvenéves korában fűtetlen szobában - koplalt, ki mindenkivel szemben betartotta a "drei Schritt vom Leib" elvét, ez egyszer kilépett a tartózkodásból, amely valósággal természete volt: hirtelen megragadta kezemet és, perceken át, szótlanul szorította. Úgy éreztem, mintha ez a hosszú kézszorítás nem csak nekem szólna, hanem azt akarná kifejezni: "most minden tanítványomtól elbúcsúzom!" Koessler-tanítványok! Íme, átadom néktek mesteretek utolsó üdvözletét!

 

[*] L. Verdi cikkemet.