Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 12. szám · / · A házasság "válsága"

A házasság "válsága"
IV. EGO

Minden ankét, minden Ehebuch is csak azt bizonyítja, hogy ma, jó házasságban élni: kunszt. A jó házasság ugyanis eredmény. Két ember, férfi és nő önnevelésének, férj-feleséggé, házaspárrá való összeszokásának eredménye. Jóság, rengeteg Jóság, tapintatos okosság, titkos, szívesen hozott áldozatok és egyéb unalmas erények kellenek fenntartásához. És még így is nyugtalan, háborgó, szeszélyes, mint maga az élet. És néha belefut, - a legszebb, legjobb házasság is - egyik vagy másik fél leküzdhetetlen magányosság-vágyába; ami féltékenységnél, másfelé-szeretkezésnél és minden egyéb zátonynál veszedelmesebb zátony. Amikor az egyik fél erős, tragikusan "kész" egyénisége nem bírja tovább a jó férj, a jó feleség köteles alkalmazkodását a házasság keretéhez vagy tartalmához.

Csak a kurcmáleres világnézetű ifjú férfiak és nők hiszik, hogy a házasság valami a priori, adott, készen átvehető, az anyakönyvvezető aláírásával együtt liferált boldogság, - "az illetők megesküsznek és boldogan élnek holtuk napjáig". Ez a törökmézes, nyúlós, undorító boldogság üde, egyszerű formájában talán a népmesékhez még talál; talán illett az emberekhez, akik az életréten együtt legeltek, ettek, aludtak, - a háborúba vonult férjet újszülött gyermekével keblén várta haza hitvese... Illett ez a "maradéktalan" boldogság talán az otthonülő polgárasszonyhoz is, aki főzött, finom gyolcsot szőtt, később díványpárnát hímzett és sok gyereket nevelt az urának, istenének és a hazának, miközben nem izgatták Ellen Key problémái a gyereknevelésről. Ezekhez a régi házasságokhoz talán csakugyan hozzászegődött rögtön az esküvő után valami két-háromféléből: erotikából, alázatosságból, érdekből - összekotyvasztott boldogság és ebből jutott elég mindvégig, mind a két fél számára. (Noha bizonyos, hogy Shakespeare és Moliére épp eléggé boldogtalanok voltak ahhoz, hogy Strindberget és Wedekindet megértsék...)

A mai jó házasság nem ilyen, nem lehet ilyen. Messzire elkerültük az életréten való legeléstől. Mai jó házasság az, amikor egyik fél felfokozza a mási fél fejlődési lehetőségeit. Amikor az egyik nagy akarásra, - ami éppúgy lehet egy nagy dráma megírása, mint holmi kis fűszerüzlet gründolása pesti mellékutcában, - a másik erős, hívő biztatással reagál. Rendületlenül kell hinni egymásban, az egész világgal szemben is bízni az egymás értékében: enélkül nem házasság a házasság, hanem szerelmi viszony, megélhetés, biztosítás, gyereknevelő intézet vagy amit akartok. Csak egymáshoz jóindulatú emberek küzdelme az egymás és a saját lényük tragikuma ellen, az élet gonoszsága ellen, a különbözőségükből származó állandó, izgató, mondhatnám szükséges diszharmónia ellen: ez az igazi, jó, ma is értékes és lehetséges házasság.

Ezt a felfogásunkat igazolja végeredményben a Keyserling által szerkesztett Ehebuch valamennyi írója is, akár Európában, Ázsiában vagy Amerikában csomagolta is több-kevesebb tudományba, irodalomba a házasság biológiai, szociológiai, etikai részleteivel foglalkozó írását. Valamennyien leszögezik - férfiak és nők - a házasság válságát. Valamennyien sajnálják és szeretik "úgy is mint institúciót, úgy is mint két ember magánügyét". Valamennyien azt mondják, hogyha tovább is fenn akar maradni a házassági intézmény, - mely túlságosan mélyen, régről gyökerezik mai életberendezésünkben ahhoz, hogy hamarosan kipusztuljon belőle vagy hogy teljesen megváltozzák - akkor etikai tartalmának fokozódnia kell.

Mit jelent ez?

Azt jelenti, hogy jó házasság ma is lehetséges: adaequat szellemi színvonalon, egymáshoz való jóság és abszolút emberség, de főleg: az egymás értékének őszinte megbecsülése alapján. Enélkül kár is megházasodni. Ez minden erotikán, ösztönös "egymásrataláláson" innen és túl arra kell, hogy az egyik fél a másikat élni hagyja. Hogy meg ne bénítsa, fejlődésében meg ne akassza, hogy vissza ne húzza, amikor előre tör. Hogy el ne szürkítse, házasélete kedvéért járomba ne kényszerítse, kutató, újító kedvét ne szegje; hogy ne legyen súlyos kölönc az életén... Mert a legértékesebb kategóriák számára így jelentkezik a házasélet tragikuma.

És ha idővel szétágazik a férj és a feleség fejlődésének útjai? (Például világnézeti alapon nem egy ilyen széthúzást láttunk az utolsó években...) Akkor, ha nagyon mély közöttük a szakadék és pláne, ha a túlsó parton már akad is másik vigasztaló férfi vagy asszony: akkor a házasságon többé segíteni nem lehet. De ott, ahol nem élesedik ki ennyire az ellentét: ott egészséges, jó, friss levegőt teremt két értékes, más-más irányban produktív ember együttélése. Nem baj, ha "felhúzzák" egymást, felfokozzák egymás gondolkodó, vitatkozó kedvét, nyugtalanítják, izgatják egymást. Nagyon jó az ilyen házasságok atmoszférája, a gyerekeknek sem árt, - mert minden vitán át is kicsendül az asszony anyás büszkesége az ő urára és az ember lovagias, gondos féltése: nehogy az ő asszonya megerőltesse magát, amikor elveti a sulykot... Azonban, - azonban ezekben a házasságban is ott a titkolt, rejtett, letagadott tragikus lehetőség, a mindig lappangó veszedelem, - és csak erős önfegyelmezés, sok engedékenység, sok legyűrt szomorúság árán marad továbbra is jó a jó házasság.

Mert hiába, - és ezt meg kell mondanom, tisztelt férfiak, - a férfi nem bírja, nem szenvedheti még ma sem azt az önálló, szembeszálló női véleményt. Amikor a női civódásból, ingerkedő, huncut ellentmondásból, a szellemes, talpraesett, könnyű fajsúlyú csevegésből: végzetesen komoly beszéddé változik a nő száján a szó. Amikor emberi igazságot kér, szabadságot, a fejlődése lehetőségét, - a házasságon belül és kint az életben. Ezt nem szereti a férfiak legtöbbje, és az ő számukra talán ez jelenti a házasság válságát. Minden társadalmi osztályban. Mert akkor még inkább ád több pénzt a férfi, inkább robotol és különórázik: de igazságot, ezt nem szívesen ad. Úr, úr, úr akar lenni. Szereti az adaequat szellemi nívót; jól esik neki, ha van, aki megérti, aki az ő felfogása mellé áll, akár az egész világgal szemben is. Nagyon kell neki az asszony hite az ő értékében, tehetségében - és minél értékesebb a nője, annál jobban kell neki a beléjecsókolt, türelmetlen, tüzelő excelsior-ja... De rajta és az ő munkájának megértésén kívül ne legyen más célja az asszony "szellemi fejlődésének"... Tagadja ezt a mai férfi. De mi, nők: tudjuk...

Hiába, a férfi ideológiájába talán beveszi szükségszerűen az új helyzetet, az új nőt, akinek kint kell dolgoznia a világban, vagy akár otthonában élve is hozzá kell alakulnia a mai élethez; de az idegei, úgynevezett érzelemvilága még mindig nem veszik be. Amikor feleségül kéri: erotikus vágyaitól nem látja meg a nőben az új nőt, - és amikor a házasságban emberi teljességében kivirult asszony-egyéniség levegőt, fejlődési lehetőséget kér: a férjjé lett férfi ijedten hátrál. Ő nem így gondolta az adaequat szellemi színvonalat. Persze, minél becsületesebb ember, annál jobban leplezi ijedtségét. De megvan benne... A nő - az övé legyen. Világa, - amelyet ő megteremt neki. Közélet? Kultúrmunka? Az emberiség nagy céljai, feladatai? Férfiak dolga; az övé.

Ha meg is tűri a nő külső munkáját: nem szereti. Idegesíti; titkos veszedelmeket lát. A maga asszonyát a "többihez" méri.

Ez így van. És a férfiak számára az okozza a házasság válságát, hogy a dolgok az asszony körül szerinte - ellene fejlődnek.

És a nő?

Vele, saját ügyünkkel, röviden bánunk el. Ő úgyis tudja, - ha pedig drága gyönyörű kis démon: úgyse törődik vele, hogy mi okozza a házasság válságát. Ő... Ő, aki számára nincs is válság, csak több-kevesebb pénz, férj, szerető. Ő, aki a nőről való közfelfogást szabályozza és a nő körül való igazságosztást a mai életben befolyásolja. Ő, aki nem tudja, mi a kötelessége, tehát nem tudja, - ha házasságban él is - hogy mi a házasság.

A női valakik tagadhatatlan házassági válság-problémáját pedig ki, mi oldja meg? Az ő lemondó alkalmazkodásuk? A férfi "belátása"? Vagy az anyaságuk, a még forróbb gyerekreborulásuk?

Talán tudják is már ezek az asszonyok, hogy a mesterien felépített jó házassággal, a boldog anyasággal is párhuzamosan halad örökre az ő emberi nagy magányosságuk, amely alól nincs feloldás sem a közéletben, sem a családban. Ezek tudják, hogy a házasság szép, jó és nehezen szabályozható, mint maga az élet. A házasság: maga az élet. És nem érzelmesség, nem holmi ócska szentimentalizmus, ha tudják, hogy az ő szerepük benne: szeretni és adni, biztatni, előbbrevinni és egyik kezükkel az emberüket, a másikkal a gyereküket vezetni napos rétek felé, magukat siratva, rájuk mosolyogva.